Eredeti megjelenések időpontjai 2026. augusztus 9., facebook és facebook.
Egy évvel a Felszabadulás Napja után ki fizette meg a felszabadulást?
Bő egy éve írtunk Birkás Gyurival egy hatrészes sorozatot T**** vámháborújáról. Ott hagytuk abba a történetet, hogy az elnök 2025. április 2-án, az általa Felszabadulás Napjának elnevezett napon totális vámháborút hirdetett a világ szinte összes országa (és néhány kizárólag pingvinek lakta szigete) ellen, majd egy hét múlva, látva a tőzsdekrachot és azt, hogy hitelezői piacra dobják az amerikai államkötvényeket, a vámok nagy részét 90 napra felfüggesztette. Akkor azt írtuk, a hosszú távú hatások még nem dőltek el. Nos, azóta eltelt egy év, a hatások szépen sorban megérkeztek, sőt, közben az amerikai Legfelső Bíróság is elmondta a magáét. Nézzük, mi történt, ki járt jól, és ki fizette meg mindezt.
A 90 napos felfüggesztés idejére az adminisztráció 90 megállapodást ígért 90 nap alatt. Ehhez képest a határidőig nagyjából egy kezünkön megszámolható keretmegállapodás született, úgyhogy a határidőt kitolták, ahogy később szinte minden más határidőt is. A Wall Street-i kereskedők külön mozaikszót gyártottak a jelenségre: TACO, azaz Trump Always Chickens Out – T**** mindig betojik (a sorozat első részében gyáva nyúl játszmáról írtunk, a piac ugyanerre a következtetésre jutott, csak angolban a csirkét használják a kifejezésben). A minta valóban felismerhető: bejelentés, piaci pánik, „ideiglenes” visszavonás, majd győzelmi nyilatkozat. Kínával mindez extrém formát öltött, a kölcsönös licitálás áprilisban odáig fajult, hogy az amerikai vám a kínai árukra elérte a 145, a kínai ellenvám az amerikaiakra a 125 százalékot. Ezen a szinten a két ország közti kereskedelem gyakorlatilag embargóvá válik, a kaliforniai kikötők ki is ürültek. Májusban Genfben aztán mindkét fél visszatáncolt (30, illetve 10 százalékra), ősszel pedig, október 30-án T**** és Hszi Csin-ping a dél-koreai Puszanban fegyverszünetet kötött, az amerikai fentanilvám 20-ról 10 százalékra csökkent, a kínai árukra eső átlagos vámteher így 47 százalék körülire mérséklődött, cserébe Kína elhalasztotta a ritkaföldfém-exportkorlátozásait és ígéretet tett amerikai szójabab vásárlására. Ismerős? Ugyanezt a szójababos ígéretet kapták 2019-ben is, az első fázisú megállapodásban, az sem teljesült.
Közben sorra születtek a bilaterális “dealek”: az Egyesült Királysággal (10 százalék), Japánnal (július 22-én: 15 százalék, plusz 550 milliárd dollár ígért japán befektetés, amelynek T**** szerint a profitja 90 százalékban Amerikáé, hogy ez pontosan mit jelent, azt hivatalos szerződésszöveg híján azóta sem tudja senki), majd július 27-én, egy skóciai golfpályán az Európai Unióval: 15 százalékos vám az uniós áruk többségére, cserébe az EU 600 milliárd dollárnyi amerikai beruházást és 750 milliárd dollárnyi amerikai energiavásárlást vállalt. Az apró szépséghiba, hogy az Európai Bizottságnak nincs hatásköre magáncégek beruházásait vagy energiavásárlásait megígérni, ezek a számok tehát nagyjából annyit érnek, mint egy Grabovoj-számsor ismételgetése hasmenésre. Dél-Korea szintén 15 százalékot kapott. Vegyük észre a keretezés zsenialitását: a partnerek boldogan ünnepelték, hogy csak 15 százalékos vámot kaptak a belengetett 25-30 helyett, miközben 2024-ben az amerikai átlagvám 3-4 százalék körül volt. Ez az a tárgyalástechnika, amit a sorozat hatodik részében írtunk le: jóval fölé lőni annak, amit el akarsz érni, aztán engedni. A különbség annyi, hogy egy ingatlanalkunál a vevő fizeti az árat, itt, mint mindjárt látni fogjuk, a saját lakosság.
T**** a kampányban azt ígérte: nem nektek fog fájni, hanem egy másik országnak. Erre az állításra időközben megérkeztek a mérések, és ritka az a közgazdasági kérdés, amelyben ennyire egybehangzó eredmények születnek. A jegybanki szerepet ellátó Federal Reserve Bank tanulmánya szerint a vámteher közel 90 százalékát amerikai cégek és fogyasztók viselték, a kieli világgazdasági intézet több mint 25 millió szállítmány (négybillió dollárnyi áruforgalom) adatait elemezve arra jutott, hogy a külföldi exportőrök a tehernek mindössze 4 százalékát nyelték le, 96 százalék az amerikai vevőkre hárult. A 2025-ben beszedett nagyjából 200 milliárd dollárnyi többlet-vámbevétel tehát szinte teljes egészében az amerikaiak által fizetett adó volt. A Tax Foundation számításai szerint ez háztartásonként mintegy 1000 dolláros kiadás-növekedést jelentett 2025-ben, és ezzel 1993 óta a legnagyobb amerikai bújtatott adóemelést hajtotta végre az az elnök, aki adócsökkentőként hirdeti magát. A vámok a becslések szerint nagyjából 0,7 százalékponttal emelték meg az amerikai inflációt, vagyis a 3 százalékos infláció vámok nélkül a jegybanki cél közelében lehetne. Aki emlékszik a sorozat második részéből a 401(k) nyugdíj-előtakarékosságra: az azóta rekordokat döntő tőzsde valamennyit visszaadott az akkor elégetett vagyonból, a boltban viszont minden héten újra be kell fizetni a vámot, csak épp árcédulának hívják.
A deklarált célok felől nézve Amerikának a mérleg lesújtó. A gyárak hazatelepüléséről szóló ígéretből az lett, hogy az amerikai feldolgozóipar 2025-ben nagyjából százezer munkahelyet veszített. Nem nyert, veszített, hiszen az amerikai gyárak jelentős része importált alkatrészből és alapanyagból dolgozik, amit szintén megvámoltak (a General Motorsnak például 3,1 milliárd dollárjába kerültek a vámok egyetlen év alatt). A kereskedelmi hiány, amelynek felszámolása az egész hadjárat hivatalos indoka volt, érdemben nem csökkent, sőt az áruforgalmi deficit nőtt. A gazdasági növekedés a 2024-es 2,8 százalékról 2025-re 1,8 százalékra lassult, 2026-ra ennél is kevesebbet várnak. Eközben Kína (amelynek térdre kényszerítése lett volna a fődíj) 2025-ben minden idők legnagyobb, közel 1200 milliárd dolláros külkereskedelmi többletét érte el. Az amerikai piacról kiszoruló exportját egyszerűen átirányította Európába és Délkelet-Ázsiába. A zéróösszegű játszma logikája szerint ha Amerika vesztett, akkor valakinek nyernie kellett, nos, tessék, meg is van az illető.
Közben a világ sem állt meg: 2025 júniusában Izrael megtámadta Iránt, a tizenkét napos háborúba az Egyesült Államok is beszállt (B-2-es bombázók mérték a csapást a fordói, natanzi és iszfaháni nukleáris létesítményekre), és azóta is hétről-hétre azon izgul a világgazdaság, lezárja-e Irán adott héten a Hormuzi-szorost, amelyen a világ olajkereskedelmének ötöde halad át. Az olajár felugrott, majd a gyors tűzszünettel visszaesett, de a fuvar- és biztosítási díjak azóta is magasabbak, és a cégek negyedéves jelentéseiben a közel-keleti konfliktus azóta is ott szerepel a kockázati listán, rögtön a kiszámíthatatlan vámpolitika mellett. A kettő együtt adja ki azt, amit a sorozat 6. részében fokozódó bizonytalanságnak neveztünk: nem az egyes vám a legdrágább, hanem az, hogy senki nem tud tervezni.
És akkor a csattanó. T**** a vámokat egy vészhelyzeti felhatalmazási törvény, az IEEPA alapján vetette ki, amihez előbb gazdasági vészhelyzetet kellett kihirdetnie. Már 2025 májusában kimondta az amerikai Nemzetközi Kereskedelmi Bíróság, majd augusztusban a fellebbviteli fórum is, hogy ez a törvény erre nem ad felhatalmazást, végül 2026. február 20-án a Legfelső Bíróság 6-3 arányban (a többségi véleményt Roberts főbíró jegyezte, és a T**** által jelölt bírák közül is ketten vele szavaztak) pontot tett az ügy végére: az IEEPA nem hatalmazza fel az elnököt vámok kivetésére.
Vagyis a Felszabadulás Napja teljes vámcsomagja, a fentanilvámokkal és a kölcsönösségi vámokkal együtt, kezdettől fogva törvénytelen volt.
Ott hagytuk abba, hogy a “Felszabadulás Napja” teljes vámcsomagja, a fentanilvámokkal és a kölcsönösségi vámokkal együtt, kezdettől fogva törvénytelen volt. Az addig beszedett nagyjából 166 milliárd dollárt kamatostul vissza kell fizetni, és itt jön a történet legszebb közgazdasági tanulsága. A visszatérítést ugyanis nem a fogyasztók kapják, akik az árakban tényleg megfizették, hanem az importőrök, akik befizették, majd jórészt továbbhárították. Az amerikai vásárló tehát kétszer is rosszul járt, előbb kifizette a vámot a pénztárnál, most pedig végignézheti, ahogy az állam visszautalja, másnak. (Az alkotmány szerint egyébként a vámkivetés a Kongresszus joga, a sorozat harmadik részében írtuk, hogy már a George Washington által aláírt második törvény is vámtörvény volt. Kétszázharminchét évbe telt, mire egy elnök kipróbálta, mi történik, ha ezt a jogot egyszerűen elveszi, most megtudtuk: több évnyi pereskedés, és a világtörténelem legnagyobb adó-visszatérítése – de nem a lakosság, hanem a kereskedők részére. Mindezt úgy, hogy a Donald egyik ígérete az volt, hogy az általa kivetett vámtarifákból bejövő extra jövedelmet egy fejenkénti 2000 dolláros csekkel (amit „osztaléknak” nevezett) fogja továbbítani a lakosság felé. Mondani sem kell, hogy ez nem történt meg: az importőr cégek kapták a visszatérítéseket.
Azt gondolhatnánk, ezzel vége. Dehogy van, T**** a döntés napján bejelentette, hogy akkor egy másik paragrafus, az 1974-es kereskedelmi törvény fizetésimérleg-válságokra kitalált 122. szakasza alapján vet ki 10 százalékos általános vámot (ezt májusban szintén törvénytelennek mondta ki a bíróság, és a törvényben rögzített 150 napos határidő miatt júliusban amúgy is lejárt). Jelenleg a “kényszermunka elleni fellépés elmulasztása” címén folyik vizsgálat hatvan ország (köztük az EU és Japán) ellen, hogy erre hivatkozva lehessen 10-12,5 százalékos vámot kivetni, a nemzetbiztonsági alapú ágazati vámok (acélra és alumíniumra 50, autókra és félvezetőkre 25 százalék) pedig végig érvényben maradtak, mert azokat más jogszabály alapján hozták.
A játék tehát jogi ütögetős automatává (Whac-A-Mole) alakult: a bíróság lecsap egy jogcímre, az adminisztráció előhúz egy másikat, akár egy 1930 (!) óta soha nem alkalmazott Smoot–Hawley-korabeli paragrafust. A vámok jönnek-mennek, egy dolog állandó, hogy senki nem tudja, jövő kedden mennyi lesz.
T*** rövid távon úgy tűnt, jól járt. A vámbevétel folyt, a partnerek hízelegtek, a dealek címlapra kerültek. Aztán megérkezett a számla oda, ahol neki a legjobban fáj, a közvélemény-kutatásokba. Egy évvel a Felszabadulás Napja után az elnök népszerűsége 35 százalékon áll, a megkérdezettek kétharmada szerint a politikája rontja a gazdaságot, és a saját, republikánus táborában is kétszámjegyű a gazdasági bizalomvesztés. Az az ember, aki egész politikai pályáját arra építette, hogy ő legnagyobb dealmaker, és hogy ő lezárja a háborúkat, újakat pedig nem kezd, a megélhetési válság és egy feleslegesen kirobbantott háború (amely jelentősen meggyengítette Amerika külpolitikai pozícióit, amely miatt kimerülőben vannak a precíziós fegyverkészletek és amely miatt már így is amerikai katonák tucatjai haltak meg) elnökeként megy neki a novemberi félidős választásoknak. A sorozat első részében azt írtuk, hogy T**** meggyőződése szerint a kereskedelem zéróösszegű játszma, amelyben vagy ő ver át másokat, vagy mások őt. Egy év mérlege alapján kijelenthető, hogy mint szinte minden másban, ebben is tévedett: míg a külpolitika és a külgazdaság alapvetően a win-win jellegű játszmák terepe, neki sikerült megtalálnia a harmadik lehetőséget, olyan játszmába fogott, amelyikben mindenki veszített, és a saját választói a legtöbbet. A fogolydilemmának ezt a kimenetelét a játékelmélet úgy hívja, kölcsönös dezertálás.
Kiegészítés: Mi T**** stratégiája a választási vereség elkerülésére?
Hogy miért nem szokás teljesen tökkelütött, faragatlan, tanulatlan és fogalomhiányos bullykra, önjelölt megváltókra bízni a politkát, jól mutatja az is, hogy hogyan próbálja a félidős választásokon a várható republikánus vereséget elkerülni. Hónapok óta hangoztatja, hogy egy olyan törvényt kellene elfogadnia a kongresszusnak, amelyik erősen szűkítené, korlátozná a választójogot, mindezt azzal a felkiáltással, hogy így lehetne kiszűrni a demokraták választási csalásait, azaz azt, hogy illegális bevándorlók szavazhassanak. (Valójában az illegális bevándorlók nem szavazhatnak, és választási csalásokra nem nagyon volt példa, akkor is többnyire republikánus szavazók követték el, mindig azzal érvelve, hogy ezzel csak ki akarták egyenlíteni a demokrata választási csalásokat. A legnagyobb választási csalást maga T. akarta elkövetni, amikor 2020-ban a georgiai, választásokat felügyelő miniszternek azt mondta, jó lenne, ha találna 11 780 őrá leadott szavazatot – ezzel a szavazatmennyiséggel megfordíthatta volna az állami választási eredményt. A republikánus pártkötődésű miniszter ennek ellenállt, T. pedig, mint közismert, 2020-ban elveszítette Joe Bidennel szemben a választást, bár azóta is azt hangoztatja, hogy azt megnyerte, csak a demokraták választási csalása miatt veszített.) A T. által erőltetett SAVE America Act lényege az lenne, hogy a jelenlegi személyazonosságot igazoló dokumentumok többsége érvénytelen lenne, vagy csak a születési anyakönyvi kivonattal együtt lenne érvényes. Amerikában nagyon kevés embernek van útlevele, főleg a jobb módúaknak (akik inkább demokraták, mint republikánusok), a többség fényképes jogosítvánnyal szavaz, ami viszont nem mutatja külön soron az illető állampolgárságát, ezért kéne a születési anyakönyvi kivonat ahhoz, hogy az érvényes legyen személyazonosság-igazolásra. Igen ám, csak a születési név és a viselt név általában a férfiak esetében szokott csak egyezni (még akkor sem mindig), és a republikánusok fő szavazóbázisát adó rurális (vidékit vagy falusit mondani Amerika esetében nem pontos) szavazóknál nagyobb a valószínűsége annak, hogy a feleség felveszi a férj nevét, és annak is, hogy az illetőnek nincs meg otthon a születési anyakönyvi kivonata, azaz, mivel T. megoldása valójában a saját szavazóbázisát rosszabbul érintené, mint a demokrata szavazókat, ezért, bár az alsóházi republikánus képviselők megszavazták a törvényjavaslatot, a felsőházban a republikánus többség ennek ellent tart, saját jól felfogott érdekükből kifolyóan. Az elnök ezzel szemben azzal fenyegetőzik, hogy egészen addig semmilyen másik törvényt nem ír alá, amíg ezt a törvényt el nem fogadják.
Összefoglalva: a népszerűségvesztésre és a várható választási vereségre az elnök megoldása nem az, hogy megpróbál olyan intézkedéseket hozni, amelyek emelnék népszerűségét, hanem az, hogy a demokrácia hazájában megpróbálja korlátozni a választójogot. Ezzel viszont, ha a törvénytervezet keresztülmenne, a saját bázisát sokkal érzékenyebben korlátozná, mint a demokrata szavazókat. Az elnöknek annyi esze nincs, hogy ezt felfogja, a körülötte állók viszont annyira szervilisek, hogy nem mernek neki még ebben sem ellent mondani, mert tudják, hogy ha felvilágosítanák az elnököt arról, hogy amit mond, az komplett hülyeség, akkor azzal a saját állásukat kockáztatnák. Azaz, T. megmutatta ismét, hogy erőből demokráciát működtetni, szolgelelkű, kontraszelektált siserehaddal körülvéve, nem lehet, mert azzal az egész országnak árt. Nekünk erre rájönni 16 évbe telt.
Iratkozz fel a hírlevelemre is!
Miért kéri a szerző, hogy támogasd?
A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és támogatásokból él (elsősorban Patreonon, de kérésre MagnetBankos számlaszámot és Revolutos azonosítót is tud adni). Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze. Az utóbbi évben azért szerencsére talpon maradt, ám most augusztusban nem nagyon lesz bevétele.
Mekkora támogast kér a szerző?
Szinte semekkorát. Havi 600-800 forintot vagy 1,5-2 eurót. Kéthetente egy gombóc fagyi, vagy havi egy gombóc, ha minőségi. Hetente 3-4 palack a MOHU-nak. Havi fél lángos.
Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.
Hogyan tudod támogatni a szerzőt?
Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!
A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt. De ez még mindig ingyenes!
A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára.
Lesz fizetős tartalom?
Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.
2
0
Leave a Reply