Eredeti megjelenés időpontja: 2024. október 2., helye: facebook

Egyúttal tegnap volt az alelnök-jelölti vita is, azaz, ma éjszaka, ám ezekről nem tudtam írni, lévén a tegnap estét, éjszakát, a mai hajnalhasadtát és hajnalt az SBO-n töltöttem a magyar egészségügyre jellemző méltatlan körülmények között, ám legalább tisztességesen megvizsgáltak és hazaengedtek azzal, hogy hűdejó nem kell műteni.

Szóval, mivel tegnapi napon nem tudtam megtenni, most pár rövid kis szó Carterről. Egyféle méltatás.

Jimmy Carter az Egyesült Államok 39-ik elnöke. Olyan időben lett elnök, amikor — Nixon páratlanul parádés önmegsemmisítése után — mindenki, köztük a Nixont követő elnök, Gerard Ford is, arra gondolt, hogy demokrata évtizedek következnek. Carter hihetetlen módon majdnem-teljes kívülállóként érkezett az országos politika színterére, Georgia kormányzójaként tudta nevesebb ellenfeleit maga mögé utasítania. Fordnak is meg kellett küzdenie a jelöltségért: a kaliforniai kormányzó, Ronald Reagan testesítette meg a vele szemben elégedetlen republikánusokat. Végül a választáson Carter nyert, megnyerve magának a teljes amerikai delet (Texast, Floridát, és persze Georgiát is beleértve), illetve, északról New Yorkot, New Jerseyt, Massachussettst, míg Ford learatta a teljes amerikai nyugatot. Ez volt az utolsó, hogy a demokratáké volt a Dél: az amerikai déli államok hosszú, hosszú éveken át stabilan demokrata-pártiak voltak, na nem amiatt, mert a déli államok egykori rabszolga, azaz, feketebőrű lakossága eldöntötte volna a kérdést, pont fordítva: azért, mert még a polgárháborúban az északot képviselték a republikánusok, a delet pedig a demokraták. A déli demokrata fal a rasszizmus miatt volt demokrata. Csakhát Lyndon Johnson elnöksége alatt ez az egész megfordult: a korábban társadalmilag és gazdaságilag is progresszív republikánus és a társadalmilag és gazdaságilag is konzervatív demokrata fél félig helyet cseréltek: a táradalmi progresszió a demokraták védjegyévé lett, és az igazságosság jegyében elutasították a vadkapatalizmust pártoló republikánusokat, míg a republikánusok által képviselt gazdasági progresszió átalakult a neokonzervatív gazdaságpolitikába, amelyik a szabadság és függetlenség jelszavai alatt elkezdte leépíteni a progresszív adórendszert, a környezetvédelmi előírásokat (merthogy az akadályozza a gazdasági növekedést) és úgy általában véve mindenfajta regulációt illetve a közös társadalmi felelősségvállalást. A feketék polgárjogi mozgalma mellett kiálló Johnson nekik kommunista volt, ahogy a társadalom alján lévőket megsegítő, egyébként mélyen vallásos Carter is. A kommunizmus vádja azóta is visszatérően megjelenik a republikánusok oldaláról a demokraták felé; igaz, a demokraták meg fasiszta tendenciákkal vádolják a republikánusokat. Jó, mondjuk Nixon esetében erre volt is alapjuk.

Carter tehát egy olyan helyzetben lett elnök, amikor az amerikai emberek többsége demokrata irányítású évtizedeket vélelmezett előre. Hogy mégsem így történt, annak oka az, hogy a republikánus párt tulajdonképpen lemondtatta Nixont, ezzel eltávolították őt maguk közül, kvázi megtisztultak (a mostani republikánus pártra ennek pont az ellenkezője igaz, ők együvé váltak 45-tel, hiteltelenné lettek és vele együtt fognak a szemétdombra is kerülni), a demokraták pedig eleve nem szerették Cartert, aki nekik is túl progresszív, túl vidéki, túl vallásos volt.

Carter amnesztiát adott a vietnámi háborús sorozás alól kibúvóknak, napelemeket szereltetett fel a Fehér Házra, aláírta Brezsnyevvel az atomfegyverek korlátozását jelentő SALT-II megállapodást, közvetített a Közel-Keleten, visszaadta a Panama-csatornát a panamaiaknak, olyan volt, mintha egy hippi megtért, megborotválkozott volna és úgy is irányította a Fehér Házat: teljes jóhiszeműségben, mintha a világbékéről szólt volna a reggeli imája, a szegények megsegítéséről meg az esti. Példátlan békességben és jámborságban élt és így is vezette az adminisztrációját. Létrehozta az Energiaügyi Államtitkárságot (minisztériumot): szerinte az energiaárak emelkedése, amely főleg a kispénzűeket érinti, olyan, mintha az ország háborúban lenne.

Carter felrúgta a szokásos washingtoni illemszabályokat, (valószínűleg teljesen jogosan) korrupt hülyének nézte a kongresszusi képviselők többségét, (valószínűleg teljesen jogosan) ellene való ármánykodással vádolta meg a saját pártjának képviselőit (főleg a Ted Kennedyhez sorolható köröket), így aztán a kongresszus sorban elfojtotta a környezetvédelmi, közegészségügyi, közhasznú projectjeit. Teljes működésképtelenség lett úrrá az adminisztrációján, és ekkor még beütött egy gazdasági recesszió is és az iráni túszkrízis is. (Jópáran már akkor megszellőztették, hogy Reagan stábjában állók bátorították az irániakat, hogy ne fogadják el Carter feltételeit a túszok szabadon engedése érdekében, azaz, aktívan hazaárulást követtek el, na de ez kit érdekel és kit zavar?)

Bukása elkerülhetetlen volt. Reagan leszereltette a napkollektorokat a Fehér Ház tetejéről, csökkentette a gazdagok adókulcsát, deregulálta a gazdaságot, tojt magasról a környezetvédelemre (egyszer ki is mondta, hogy a fák a legnagyobb környezetszennyezők — valószínűleg megmaradt benne egy mondat arról, hogy a légköri üvegházhatású gázok túlnyomó többségéért az erdőirtás és faégetés felelős), leszarta az AIDS-járványt és nem vett tudomást emberek millióinak szenvedéseiről, bevezette a “reaganomics”-ot, amivel Amerika gazdaságát megerősítette, a hidegháborút megnyerte, és véglegesen tönkretette az amerikai álmot. Carter meg visszament mogyorófarmernek, a vasárnapi iskolában előadónak illetve az otthontalanok számára házakat építőnek.

---

Iratkozz fel a hírlevelemre is!

---

---

Miért kéri a szerző, hogy támogasd?

A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és támogatásokból él (elsősorban Patreonon, de kérésre MagnetBankos számlaszámot és Revolutos azonosítót is tud adni). Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze. Az utóbbi évben azért szerencsére talpon maradt, ám most augusztusban nem nagyon lesz bevétele.

Mekkora támogast kér a szerző?

Szinte semekkorát. Havi 600-800 forintot vagy 1,5-2 eurót. Kéthetente egy gombóc fagyi, vagy havi egy gombóc, ha minőségi. Hetente 3-4 palack a MOHU-nak. Havi fél lángos.

Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.

Hogyan tudod támogatni a szerzőt?

Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!

A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt. De ez még mindig ingyenes!

A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára.

Lesz fizetős tartalom?

Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.