Volt egyszer egy Amerika LX.
Eredeti megjelenés időpontja: 2022. június 15., helye: facebook. Enyhén szerkesztett változat.
Amiről ma írok, Wendell Wilkie és Oszthatatlan világ című könyve. Willkie a republikánus párt (a könyv fordítója, az avantgard művész és művészettörténész, kiállításszervező Pán Imre szerint: köztársaságpárti, a fordító számos mai szemmel nézve furcsa megoldással élt, a programm, a vajjon, a -nók/-nők feltételes mód T/1-es végződés, stb.) 1940-es jelöltje volt, és természetesen simán kikapott Roosevelttől. Elvitte Maine-t, Vermontot és pár észak-közepi államot, 5 millió szavazattal, 10%-kal kapott ki, FDR 38 államot nyert, ő 10-et. (Ekkor még Hawaii és Alaszka nem részei az Államoknak.) Willkie kritizálta a New Deal túlköltéseit, megvádolta Rooseveltet azzal, hogy rossz precedenst teremt a kétciklusos limit felrúgásával (akkor ez még nem volt szabály, csak hagyomány), és megvádolta azzal is, hogy be akarja vinni az Államokat a háborúba. Nyilván tudjuk, hogy Roosevelt pont emiatt nem vonult vissza két ciklus után, mert tudta, hogy Amerikának be kell lépnie a háborúba a szabad világ oldalán, nem teheti meg, hogy izolacionista módon szemet húny a náci világ terjeszkedése felett — ne feledjük, ekkor, ebben a pillanatban, a náci német szövetségben van az olasz fasisztával és a szovjet orosszal, egész európában befolyása és hatalma csúcsán van, amerre elindul, ott háborút nyer, egyedül Anglia tart ki, ők is főleg Churchill miatt, ráadásul maga az Egyesült Államok is, mely hajlamos rendszeresen fasizálódni, épp az egyik ilyen fasizálódási csúcsán van.
Maga a könyv, ami a kezembe került, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Központi Könyvtárának példánya, Fokozott védelem kézírásos jelzéssel van ellátva, az 1946-os magyar megjelenése után egészen 1951-ig rendszeresen kikölcsönzött példány, majd népszerűsége 1957 után ismét megemelkedik egész addig, amíg 1961 óta gyakorlatilag nem vették ki, legalábbis a számítógépes nyilvántartás megjelenéséig biztosan nem. A könyv a Fórum kiadó kiadványa (felelős kiadó: Bánki Béláné, vargyasi Máté Ernő könyvnyomdája, Bpest, VIII. József utca 41.), nagyon finom illatú papíron – a papírja ugyanis szó szerint szétesik, lapozáskor tépődik, megmarad egy-egy papírdarab az olvasó kezében. 76 év már elég egy könyv dezintegrációjára, ha a papírja gyenge, a könyvben sok olvasói kiemelés azaz aláhúzás van. Meg is vettem antikváriumból egy másik példányt relatíve olcsón, annak a papírja sokkal jobb minőségű, értsd, nem esik szét. Az antik példány a kapucínusok könyvtárának példánya volt, áthúzott Bibliotheca P. P. Capuccinorum Budapestini körpecsét van a szennylapon, az első oldalon és a harmadik oldali címlapon, a tizenhetedik oldalon viszont nincs; az antik példány aláhúzásoktól mentes (a könyvet 1947-ben szerezték be, a kapucínusokat gondolom 1950-ben oszlatták fel a többi szerzetesrendhez hasonlóan). A könyvtári könyv érdekessége még, hogy az utolsó oldalon ceruzás kézírással angol szöveg van: 14th April 163, Dear Sir, I have to apologize and to beg your pardon having writed a third letter, this time in French, co…ing insted of … […] Excuse me not the? I have co[…] my cafée? without to (a szöveg itt megszakad és a vízszinteshez képest nagyjából 10-15 fokosan, felfelé menően folytatódik) Please excuce me for my inpatience but my congé? e………? I am not afraid of is? mine? boss without (áthúzott szöveg) Surely you will understand (pont vagy más írásjel nélkül, aláírás nélkül)
Willkie 1941-ben hét hét alatt beutazta a világ járható részeit, El Alameinnél kezdve (akkor még a csata nem történt meg, csak készült rá Montgomery). Törökország, Irán, Oroszország, Jakutsk Köztársaság (így), Kína volt az útvonala, onnét nyilván Ausztrália irányában visszatért Amerikába. Mindenhol előkelően fogadták őt, mint Roosevelt elnök különmegbízottját, noha kissé talán értetlenül, hogy ő a legyőzött elnökjelölt, a másik párt embere, és ehhez képest ki se végezték, hanem különmegbízott – attól tartok, hogy a világ királyságokhoz, szultánságokhoz, diktatúrákhoz és a kommunizmushoz szokott népei egyszerűen úgy tekintettek rá, mint Roosevelt bizalmi emberére, akinek el kellett játszania, hogy ő a kihívó, és azt a következtetést vonhatták le, hogy Amerikában a demokrácia csak látszat, az egyik párt és a másik párt is ugyanaz, mert ha nem ugyanaz lenne, nem lehetne a legyőzött jelöltből különmegbízott. Évtizedek során ez volt Amerikáról a világ talán picit nagyobbik felén a meggyőződés, sőt, magán Amerikán belül is, a hatalom békés átadását nem civilizációs vívmányként értékelték, hanem kabarénak, színháznak látták azok, ahol ez a fogalom ismeretlen, és a hatalom átadása kivégzésekkel járt együtt. így Willkie saját maga is hozzájárulhatott ezen hamis (sokak szerint valós) látszat kialakulásához és fenntartásához.
Az amerikai demokráciában nevelkedett Willkie szédületesen naív. Minden olyan helyen, ahol megállt, és ahol fogadásokat rendeztek tiszteletére, azt alította, hogy nem rangjának szól a tisztelet, mint elnöki különmegbízott, hanem mint az Egyesült Államok, a szabadság népeinek vezérországának szól, és a neki fogadásokat rendező kormányok mind az Államok barátai vagy azok kívánnak lenni, és nem arra gondolt, hogy mind azt szerette volna, ha a Amerika belép a háborúba részben Németország, részben (Kína esetében) Japán ellenében. (Kínát az Államok hű szövetségesének írta le, Csang Kaj-seket pedig nagyszerű vezetőnek.) Elképesztő naivitásában a „likvidál” szót metaforikus értelemben ’áthelyezés’-nek vélte, amikor a szovjet kormányzó kijelentette, hogy parancsba kapta, hogy mindenben engedelmeskedjék neki és óvja testi épségét, különben őt likvidálják, amit nem szeretne. Vicces, hogy amikor a kormányzóval italozgat, eszébe jut, hogy fél 9, bőven elmúlt 7 óra, hát lekésték a színdarabot, amire a kormányzó megnyugtatja, hogy nyugalom, azt még el sem kezdték, mert akkor kezdik el, amikor ő megérkezik, induljanak hát, legyen egy kis esti szórakozásban is részük.
Az utazásai következtetéseit már akkor foglalja össze, amikorra az Államok már ténylegesen a háborúba lépett (az 1941-es utazása után 1943-ban jelenik meg a könyv, majd megjelenik később is, egy „Kilenc hónappal később” című fejezettel kiegészülve), és ennek a lényege az, amit a címben is állít: egy világunk van (magyarul: oszthatatlan világban élünk), és az izolacionizmust örökre el kell felejteni, igenis a világ színpadára az Államoknak ki kell lépnie vezető pozícióban és kész. Willkie ekkor már Roosevelt politikai szövetségese. Nagyon fontosnak tartja, újra és újra hangsúlyozza, hogy nem elég a háborút megnyerni, meg kell nyerni a békét is, sem nem szabad az imperializmus amerikai fajtáját megvalósítani, sem nem szabad a szűkkeblű nacionalizmus áldozatává válni, mert az mindenki vesztét okozni fogja, hanem helyette egy új világot kell felépíteni a békés együttélés céljával, reményében, „amely egyenlő boldogulási lehetőséget nyújt minden fajnak és minden nemzetnek”, itt a fajt régiesen a mai rassz jelentésében használva, úgy értve, hogy az összes kontinens minden népe számára. Hangsúlyozza, hogy „Hitler katonai zsarnoksága”, „Japán autokráciája” vagy „a fasiszta Olaszország sorvadó parancsuralma”, amelyek mind a faji (=más bőrszínű, más nyelvű) és vallási türelmetlenségnek példái (értsd: szó szerinti haláltáborok, kivégzések, népirtások), melyek közös jellemzői, hogy ez „álarcul szolgált a békéről szavaló diktátornak, aki előbb a kisebbségek üldözésére, majd háborúba csábította népét. Ez a türelmetlenség adta a német nemzetnek a tökéletes katonai szervezet pillanatnyi erejét. Ezzel alapjában véve aláaknázták és meggyengítették Németország társadalmi struktúráját, olyannyira, hogy, ha a háborús szerencse megfordul, valószínűleg hirtelen és tökéletesen összeomlik.”
Hozzáteszi: „Mindig is az volt a meggyőződésem, hogy – teljesen függetlenül az emberiességtől, igazságtól vagy a gyengék megvédésére irányuló érzelemtől – a józan ész is azt követeli, hogy féltékenyen őrködjünk a kisebbségek jogai felett. A kisebbségek a demokráciák legfontosabb aktivumai, olyan aktivumok, amelyekkel egyetlen totális kormány sem rendelkezik. A diktátorok szükségszerűen félnek és elnyomják őket. Azonban a demokráciák türelmes légkörében a kisebbségek az új eszmék, új éltető gondolatok, cselekedetek és új életerő állandó, kiapadhatatlan forrásai. A kisebbségek gondolatainak és kifejezésmódjának elnyomása a társadalom megmerevedésére vezetne és megakadályozná a fejlődést. Magát a többséget is tettre serkenti a kisebbségek létezése. Az emberi természet maga megkívánja az ellenkező véleménynyilvánítást, hogy így tegye próbára önmagát. Manapság még mélyebben szívünkbe kell vésnünk, mint valaha: ha elraboljuk azoknak szabadságát, akiket gyűlölünk, kockára vetjük azoknak szabadságát is, akiket szeretünk.” (180-181. oldal, ha valaki szeretné később lehivatkozni.)
Willkie nem volt nagy formátumú politikus, ám ezzel a könyvével elindította a világföderációs mozgalmat, melynek tagjai lettek Albert Einstein vagy Mahatma Gandhi is. Szerepe volt abban, hogy a levitézlett Népszövetség helyett a háború után létrehozták az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Négy hónapig vezette a New York Times bestseller listáját a non-fiction kategóriájában, ez alatt a négy hónap alatt 1,5 millió példányban kelt el. Willkie 1944-ben, 52 évesen, már-már alkoholistaként, láncdohányosként, több szívinfarktus után hunyt el, pedig Roosevelttel, aki addigra politikai ellenfélből politikai szövetségessé lett, egy új, a háború után létrehozandó, a jobbközépre és balközépre épülő politikai formáció létrehozásán gondolkodtak, illetve, felmerült a neve mint a létrehozandó ENSZ első főtitkáraként is. Halála előtt állítólag azt mondta, hogy ha meghalna, és aközött a két sírfelirat között választhatna, hogy „Itt nyugszik egy jelentéktelen elnök” és „Itt nyugszik egy ember, aki egy nagyon veszélyes időben hozzájárult a szabadság megőrzéséhez”, az utóbbit választotta volna.
Iratkozz fel a hírlevelemre is!
Miért kéri a szerző, hogy támogasd?
A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és támogatásokból él (elsősorban Patreonon, de kérésre MagnetBankos számlaszámot és Revolutos azonosítót is tud adni). Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze. Az utóbbi évben azért szerencsére talpon maradt, ám most augusztusban nem nagyon lesz bevétele.
Mekkora támogast kér a szerző?
Szinte semekkorát. Havi 600-800 forintot vagy 1,5-2 eurót. Kéthetente egy gombóc fagyi, vagy havi egy gombóc, ha minőségi. Hetente 3-4 palack a MOHU-nak. Havi fél lángos.
Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.
Hogyan tudod támogatni a szerzőt?
Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!
A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt. De ez még mindig ingyenes!
A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára.
Lesz fizetős tartalom?
Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.
2
0
Leave a Reply