Eredeti megjelenés

Egy nem sokkal ezelőtti posztom (“Élj a mának” vagy “Ragadd meg a napot”?) kapcsán facebook-kommentben írta valaki, hogy minden nyelv fejlődik, változik, és így a nyelvi jelentés is változik; másvalaki pedig azt, hogy az általam hozott példákhoz hasonló félreértett latin eredetű mondás a “kivétel erősíti a szabályt” (exceptio probat regulam), és a félreértés oka az, hogy ez inkább azt jelenti, hogy a kivétel teszi próbára a szabályt. (Ennek a mondásnak értelme tehát logikailag az, hogy a kivételen kívül a szabály mindig érvényben van, pl. ha azt látjuk egy üzlet ablakában kirakva, hogy “Szerdán zárva”, logikusan hihetjük, hogy minden nem-szerdai nap esetében nyitva van, főleg, ha az üzlet magát éjjel-nappaliként hirdeti. Ezzel szemben, ha egy játékbolt kirakatában azt látjuk kiírva, hogy “2x2x2-es Rubik-kocka nem kapható”, nem gondolunk arra, hogy minden más ellenben igen, feltételezzük, hogy a Lánchíd vagy egy Gerard R. Ford-osztályú anyahajó nem lesz ott megvásárolható. Azt viszont merjük remélni, hogy ha a 2x2x2-es Rubik-kocka nincs is, azon kívül minden másfajta kocka kapható lesz, az összes létező társassal együtt. Ha már játékbolt.)

“Élj a mának” vagy “Ragadd meg a napot”?

Nos, a kommentre válaszolva, minden nyelv valóban változik, de sem nem fejlődik, sem nem visszafejlődik — s változik minden eleme: a hangrendszertől kezdve a szókészletén át a mondattanig, a nyelvi illemig, sőt, a helyesírásig vagy akár a betűk formájáig változik. Ezek a változások rendszerszerű változások mindig — a nyelvek saját belső logikája nem szereti a kivételeket (ettől még azok vannak). A nyelvi jelentés is változik, ám az általam idézett esetekben, ahol latin frazémákról van szó, nem nyelvi változásról van szó. Azaz, ha az eredeti jelentés és kontextus elhomályosul, akkor ezeket a frazémákat valójában félreértjük, s nem pedig értjük, de ez nem nyelvi, hanem műveltségbeli kérdés. Ha egy mondásról nem tudjuk, hogy milyen szövegkörnyezetben hangzott az el, s mit jelent az az intenció szerint, azt nem nyelvi változásnak nevezzük, hanem műveltségbeli hiánynak. Pont úgy, mintha egy idegen szót használnánk tévesen — pl. extrapolációt mondanánk, miközben nem a jövőbe vetítenénk egy folyamatot, hanem visszafelé próbálnánk azt megfejteni (ilyenkor intrapolálunk vagy interpolálunk, ami nem azonos az interpellációval vagy az interpretálással); vagy, hogy ne latin legyen a példanyelv, műveltségbeli hiányunk lenne, ha a comme il faut kifejezést ‘extravagáns’ értelemben használnánk. Aki ilyenben téved, az, miközben kérkedni szeretne a műveltségével, csak félműveltségét bizonyítja. Ilyen esetekben, ha nem vagyunk biztosak saját tudásunkban, egyszerűbb magyarul beszélni. Ha ellenben a szó jelentése megváltozik, és nem csak egyes esetekben van tévedés, hanem általánosan elfogadottá válik az új jelentésbeli használat, akkor ott valóban nyelvi változás történt. A cselád szót ‘háznép’ értelemben szláv átadó nyelvből vettük át, és akkoriban még a magyar nyelvre jellemző magánhangzó-harmónia sokkal erősebben érvényesült, mint most, így az két alakra hasadt: család-ra és cseléd-re. Egy ideig mindkét alakváltozat egyformán őrizte az eredeti jelentést, ám végül végleges szóalakhasadás állt be, és mindkét szóalakhoz új, szűkebb értelmű jelentés társult. A háznépből a rokoni szálon összekötöttekből lett a család, míg a kiszolgálóra lett érvényes a cseléd megnevezés.

Bár a nyelvi rendszerek egyike sem szereti a kivételeket, de “a kivétel erősíti a szabályt’-elv a nyelvészetben is megfigyelhető. Kivételek ugyanis mindig akadnak, amelyek megkérdőjelezik a szabály teljes érvényességét, s amiknek gyakran történeti, azaz diakronikus okai vannak, és itt kapcsolódik össze a kivétel a nyelvészetben az állandó nyelvi változással. Viszont ki fog derülni: ha csak egy-két kivétel van, az pont a szabály erejét mutatja. (Ha több kivétel lenne, akkor meg nem lenne általános érvényű szabályt sem alkotni, hisz olyankor az definíció szerint nem lenne általános érvényű.)

Mondok egy viszonylag egyszerű példát a kivételekre. Legtöbb esetben a tárgyrag egy egyszerű -t. Ez nem mindig van így, néha ugyanis van előtte egy magánhangzó, amit leíró felfogás szrerint előhangzónak/kötőhangzónak szoktak nevezni, vagy, másfajta felfogás szerint, a tárgyrag valójában -t/-at/-et/-át/-ot/-öt alakváltozatokban figyelhető meg. Viszont vannak extrém kivételek: amikor maga a szó változik meg ragozáskor. Ezeket az extrém kivételeket meg kell külön tanulni — na de ezt három-négy éves kor körül egy anyanyelvi magyar hibátlanul meg is tanulja (pár tévedés után). A magyar nyelvet mint idegen nyelvet tanulóknak van ezzel nehéz dolga, pont úgy, mint amikor angolból tanuljuk a rendhagyó igéket. Vagy mint amikor az ly-j különbségét tanuljuk a helyesírás elsajátítása során, ami magyar anyanyelvűeknek is nehézséget okoz. (Kivéve azokat, akik mai napig ejtik az <ly> betűvel jelölt hangot. Lásd később.)

Íme, ezek a tárgyeset rendhagyó kivételei! Ezek olyan alapszavak, mint a fű, ló, kéz, víz, tűz és társaik. A fű tárgyesetben nem *fűt (a nyelvészetben megcsillagozzuk a szabálytalan alakokat), a ló tárgyesetben nem *lót — a három-négy éves gyerekeket ilyenkor szokták a szüleik kijavítani, hogy füvet, lovat. A magyar nyelvben eredetileg ezek a furcsán tárgyragozott szavak valójában füve, lova alakban fordultak elő, ám a tővéghangzó előbb “lekopott”, majd a szó végére került mássalhangzó vokalizálódott és diftongizálódott, legvégül a diftongus egyetlen hosszú magánhangzóvá alakult át (a diftongusok a palóc nyelvjárásban mai napig megvannak, és a diftongusnak elvben az autó szóban is meg kéne lennie — ám én például ezt mindig [ato:]-nak ejtettem, diftongizálás nélkül). A gyakran használt szavakban (és az alapszókincs tárgyragos szóalakjai ilyenek) viszont megmaradt az eredeti alak, ott a tárgyrag “bebetonozta” az előtte álló tővéghangzót.

A nyelvtörténeti magyarázattal szemben ezeket leíró szempontból nézve úgy tekintjük, hogy a -t tárgyrag szabálya érvényes azzal a megkötéssel, hogy bizonyos esetekben van előhangzó a -t tárgyrag előtt, és bizonyos esetekben pedig vannak kivételek. A kivétel próbára tette a szabályt, de a tárgyrag -t főszabálya nem változott, mindössze annyi történt, hogy alszabályként fel kellett venni: a tárgyrag bizonyos szavak tövét megváltoztatja, mielőtt hozzájuk kapcsolódna.

A nyelvi kivétel tehát nem követi az adott nyelv általános szabályait, ám a kivételek száma általában oly csekély, hogy nem feszítik szét létezésükkel az adott nyelvre jellemző rendszerszerűség kereteit. A kivételek többnyire a nyelvi változásokból azaz nyelvtörténeti okokból fakadnak.

A változások viszont, nem győzzük hangsúlyozni, mindig szabályszerűek, és szeretik eltüntetni ezeket a kivételeket. Ha egy-kettő fennmarad egy nyelvi változás után, az csak azt mutatja, hogy a változás szabályszerűsége mennyire erős, hogy az a nyelv egészére nézve mindenen keresztülment, egy-két nyelvi reliktumot hagyva csak meg. Ilyen például a palatalizált l [ʎ] hang. Ez egy olyan l volt, amit kicsit hátrébb ejtettünk, “lágyítottunk”. Ez csak nyelvjárási szinten maradt fenn, egyébként kiveszett a magyar hangrendszerből.

Ha a nyelvi rendszer egyik eleme megváltozik, az az egész rendszeren keresztülható változást jelent. Olyan nincs tehát, hogy az eredetileg a <ly> betű által jelölt a palatalizált l [ʎ] bizonyos szavakban megmarad, bizonyos szavakban meg elveszik. A változás teljes: a [ʎ] szabályosan vagy [j], vagy [l] hanggá vált (a köznyelvben [j]-vé), illetve reliktumként nyelvjárási szinten megmaradt ugyan, de itt is rendszerszerűen: nem az egyes szavakban, hanem az összes szóban egyformán abban az adott nyelvjárásban. (Lásd a fenti ábrát, bár az csak egyetlen szóra, a folyik-ra vonatkozik). Ettől kezdve az viszont, hogy egy [j] hangót tartalmazó szó <j> betűs vagy <ly> betűs már helyesírási kérdés, és a tanulóknak egyesével meg kell minden szó esetében tanulniuk, hogy melyik szónál van pontos j és melyiknél elipszilon (s ilyenkor jönnek elő olyan vicces szuprakorrekciós esetek, mint a muszály, a bólya [miközben Bólyai családnév van, hiszen Bólya nevű település is van] vagy a papagály). Felhívni a figyelmet ezzel arra akarom, hogy korábban a súlyt-sújt vagy a szablya-szabja szópárak esetében az ly~j írásban jelenleg is jelzett, ám köznyelvi kiejtésben jelenleg már nem érvényesülő különbsége korábban kiejtésben is létezett (mint ahogy különbség van az egek és az égek szavak vagy az olt és ölt szavak jelentése között is, bár tudom, utóbbi szópárnál egyes oltástagadók szerint nem sok). Ma viszont egy (a helyesírásban nem lekövetett) nyelvi változás miatt az ország nagy részén egyformán ejtjük ki őket, és meg kell tanulni, hogy melyik jelentéshez melyik leírt szóalak tartozik. Hogy egy másik szópár-példát mondjak: a “valakibe belefojtja a szót” kifejezés esetében a fojt, ‘fojtogat’ jelentésű szóalakot kell írni, míg folyt szó a folyik ige múlt idejű alakja csupán. A kiejtés mindkét esetben ugyanaz (az ország nagy részén). A szó írásában tévedni viszont műveltségbeli hiányt vagy szimpla tévedést jelent. Ez mindenkivel előfordul, én is rendszeresen elütök betűket, rosszul írok szavakat, nincs ezzel semmi gond, előfordul, nem szégyen még a legműveltebb embereknek sem időről-időre hibázniuk — vagy azt megelőzendő, ellenőrizniük magukat. A helyesírás tanult dolog, és a legkevésbé dinamikus, azaz, nem igazodik a kiejtésbeli változásokhoz, hanem a kodifikáció pillanatában létező egykori kiejtést veszi alapul. Eredetileg ugyanis minden helyesírás igyekezett a lehető legpontosabban visszaadni a beszédhangokat, és ez igaz még az angol, főleg a francia nyelvre és helyesírásra is. Aztán hiába változott annyit a nyelv, a helyesírás maradt a régi. Miért? Mert így írtak az emberek korábban is, a helyesírás pedig konzervál.

Azt írtam nem sokkal ezelőtt: a nyelvi rendszer minden eleme változik, s a nyelv nem szereti a kivételeket, szereti azokat eltüntetni. Mondok erre egy közismert példát: az ikes igeragozást, amelyik ugyanúgy témája a nyelvi változásnak és a nyelvi kivételeknek is.

A magyar nyelvben van egy általános és egy határozott igeragozási paradigma (régebben ezt alanyi és tárgyas ragozásnak hívták, de az általános-határozatlan felosztás jobb, mert sokszor az általános ragozás esetén is van tárgy, de az nem pontosan ismert vagy nem fontos a mondat szempontjából). Az ikes igeragozás azoknál az igéknél van, amelyek kijelentő mód, jelen idő, E/3. ragozásban -ik-re végződnek, közismert példái az eszik vagy iszik igék (melyek az sz-v-tövű igékre is példák, bár ott összesen csak hét van, e kettőn kívül a tesz, vesz, lesz, hisz, visz). Ezeknél az igéknél a kijelentő mód, jelen idő, egyes számú igeragozásban az igeragozási sor eltér a megszokottól, ahogy a felszólító módban is (egyen helyett egyék) bizonyos szám-személyekben. Igen ám, de az ikes igék iktelenedése egy már több generáció óta tartó folyamat, amelyik várhatóan még pár generáció múlva teljesen ki fogja ölni a magyar nyelvből ezt az archaikus igeragozási sort. Ezt nagyrészt már napjainkra amúgy is megtette — példa erre, hogy régi nyelvtankönyvekben még három igeragozási sor szerepelt, az ikes lévén a harmadik. Ikes igeragozásra ugyanis az általános-határozott igeragozás szétválásával és a tárgy jelöltségével már nincs szükség. Az, hogy van még pár olyan szó, ahol az ikes igeragozást ténylegesen használjuk, jelenleg még kivételnek számít; de nem lehetetlen, hogy csak pár ige esetében marad majd fenn reliktumként (az eszik és iszik igékre gondolok, hiszen azok használata mindennapos).

Mondok most egy olyan példát, ami már most bekövetkezett, és nem kell nagyon messzire mennünk az időben. Bár már a XXI. században élünk, a magyar emberek többsége még a XX. században született, velem együtt, nekem az egész gyerekkorom a XX. században, az 1900-as években történt. S még gyerekként olvastam az Alapítványt (eddig három posztot írtam róla, de majd lesz negyedik is feltehetően), ahol a fordító, Baranyi Gyula, még valószínűleg az 1920-as, 1930-as években nőhetett fel. Regényfordítása ugyanis tele van azzal a fajta, ma már nem használt módjellel, ami meglehetősen furcsává tette az elvben jövőben játszódó regényt: a -nók/-nők jelen idejű, feltételes módú, többes számú első személyű esetekben használatos jellel (a ma már megszokott -nánk/-nénk helyett). Gondolhatnók, velhetnők — gondolhatnánk, vélhetnénk helyett. Ez teljesen kiirtódott a nyelvből, ma már archaikus, vagy pont, hogy szándékosan archaizáló. A nyelvi változás teljeskörű volt, nem maradt meg reliktum-kivételként pár szóban sem a -nők/-nők igerag. Esterházy Péternél még megvolt, de neki szabad volt minden nyelvi elemet önazonosan használni, hiszen ő alanyban-állítmányban gondolkodott.

Asimov Alapítványa 1. – Mi bajom az Alapítvány-sorozattal?

A nyelvi változások sebessége generációkon átívelő. Ezért van az, hogy a szüleink beszédét még teljes mértékben értjük, de a nagyszülői, dédszülői generáció bizonyos szavait, kifejezéseit nem teljes egészében. De a mi szüleink, nagyszüleink is teljes mértékben értették az ő szüleik nyelvét, és majdnem teljesen az ő nagyszüleiket, dédszüleiket. Apró változások felhalmozódnak — pont, ahogy a genetikában is, nem véletlen, hogy a nyelvi változásokat a biológiából kölcsönvett fogalommal nyelvi evolúciónak szoktuk mondani.

Néhány másik példa a rendszerszintű változásra. Ez most a történeti nyelvészet tárgyköréből, a szabályos hangváltozások témaköréből.

A feltételezett uráli alapnyelv szókezdő *p- hangja a magyarban szókezdő f-fé változott. (A nyelvészetben nem csak a szabálytalan, hanem a rekonstruált szóalakokat is megcsillagozzuk.) Ezt így jelöljük: uráli *p- > magyar f- (erre a hangváltozásra is van pár kivétel, de a lényeg, hogy csak pár kivétel van). Ezt a rokon nyelvek közös szókészletének párhuzamos összevetéséből lehetett kikövetkeztetni. A nyelvek rokonságát ugyanis a törvényszerű hangváltozások megléte bizonyítja, és csak ez bizonyítja. Az alábbi táblázat Nádasdy Ádám Milyen nyelv a magyar? című könyvéből van, de minden nyelvtörténeti tárgyú könyvben van hasonló táblázat.

magyar	manysi	finn
fej	punk	pää
fazék	pót	pata
fa	pa	puu
fal ‘eszik’	pól	pala ‘falat’
fél (ige)	pil	pelätä
fon	pun-	puno-

Az urali *p- majdnem minden rokonnyelvben szabályosan megmaradt, a lappban b- lett belőle, míg a magyarban f-. Pár kivétellel; az, hogy csak pár kivétel maradt meg, mutatja, hogy ez egy erős változás volt. Két szóban maradt szókezdő p: a por és parafa szóban. Néhány esetben zöngésült, mint a bőr, bal, bog szavakban.

Összefoglalva: a nyelvészetben a kivétel nem erősíti a szabályt, hanem megmutatja, mennyire erős maga a szabály. Ha nincs kivétel, akkor egy nagyon erős szabályról beszélünk, ha csak egy pár kivétel van, akkor egy erős szabályról beszélünk. A nyelvi kivételek legtöbbször reliktumok: egy korábbi nyelvállapot fennmaradásai. A nyelv ellenben nem szereti a kivételeket: a kivételek — a nyelvváltozás sebességével mérve emberöltőkön át tartó folyamatként — általában felszámolódnak, kivéve a gyakran használt esetekben, ott ugyanis az állandó használat megőrzi a korábbi nyelvállapotot.