Volt egyszer egy Amerika – XXXIV. rész

Eredeti megjelenés időpontja: 2020. május 9., helye: voltegyszeregyamerika.blog.hu

Az Egyesült Államok a világ koronavírussal legfertőzöttebb országa jelenleg a statisztikák szerint. Jelenleg hivatalosan minden harmadik fertőzött amerikai, minden negyedik elhunyt amerikai. (Persze, tudjuk, a statisztikák félrevezetnek, más lehet a hivatalosan fertőzöttek és a valósan fertőzöttek száma, és megint más lehet a valódi száma az elhalálozásoknak, az országok nem egységes elvek szerint tesztelnek vagy vezetik a statisztikáikat.) Nem ez lenne az első járvány, amelyik végigmegy Amerikán: az első nagy járványt az európai konkvisztádorok és telepesek hozták be, és becslések szerint minden tizenötödik-huszadik őslakó élte azt túl; nem feledkezünk meg az 1918-19-es spanyolnátháról sem, amelyik szintén jelentősen érintette az Államokat. A sorozat harmadik részében pedig majd a 80-as évek HIV/AIDS-járványát fogjuk végigvenni, és még így is kihagyjuk a XVI. századtól egészen a XX. századig rendszeresen jelentkező kolerát, sárgalázat, kanyarót, illetve a XX. században világjárványként kirobbanó világjárványként kirobbanó poliomielitiszt, azaz a járványos gyermekbénulást.

Amerika nyavalyái II. — a spanyolnátha Amerikában

Mint korábbi  cikkemben írtam: “Egészen a II. világháborúig minden egyes háborúban több áldozatot szedtek a háborúkban megjelenő kórokozók, mint maguk a harci cselekmények.” Ez így volt még az első világháborúban is tehát, amelynek végén kitört a spanyolnátha.

Honnét indult ki a spanyolnátha?

A megnevezés félrevezető, ugyanis nem a spanyoloktól indult ki. Éppenséggel csak Spanyolország nem vett részt a háborúban, ezért a spanyol sajtó beszámolt a járványról tisztességesen, míg a német, francia, angol stb. sajtók ezt nem tették, mert nem tehették meg. Akkor még volt háborús cenzúra, egyszerűen nem engedték meg a cenzorok, hogy ilyen hírek megjelenhessenek, hogy a nép haldoklik nagy tömegben, a hátországban, meg a fronton is. Semmi olyan hír nem jelenhetett meg, ami aláásta volna a katonák harci szellemét. (Így fogalmaztak: ami a háborús erőfeszítést akadályozta volna.) Így Spanyolországban a járványról pontos adatok jelentek meg, és ezek alapján még csak nem is ott volt a legrosszabb a helyzet! Csak a legtisztábban átlátható. (Érdekesség, hogy a meglehetősen lenéző angolok akkoriban úgy vélekedtek a spanyol influenzáról, hogy a borzalmas spanyol időjárás az, ami ezt a megbetegedést okozza, de a mindig esős Angliában nem fog tudni elterjedni.)

Azt is érdemes tudni, hogy a feltételezések szerint az, amit mi spanyolnáthaként ismerünk, az 1918 őszén berobbant járvány, az az új kutatások szerint csak a második hulláma volt a vírusnak, amelyik a fronton, a  koszos, piszkos, zsúfolt körülmények között élő, alultáplált, legyengült, megtört szervezetekben kapott új, halálosabb erőre, bennük mutálódott ki az agresszívebb, halálosabb változat. A vírus első hulláma 1918 márciusában mutatkozott meg először, és akkor még a szezonális influenzának hitték. Az egyik első regisztrált beteg egy kansasi katonai orvos, Albert Gitchell volt, akit negyvenfokos lázzal kezeltek. A barakkban gyorsan elterjedt a vírus, 1100 katonát betegített meg, akik közül 38-an haltak meg, miután a vírus tüdőgyulladást okozott náluk. (3%-os mortalitás.) Az amerikai katonák vitték magukkal a vírust Európába, és a fronton alakult ki annak erősebb mutációja, ami a második hullámot okozta. Az első hullám a feltételezések szerint az angol harcoló katonák felét, a francia hadsereg háromnegyedét fertőzte meg, ám ekkor még csak gyengébb tünetekkel, és az influenzához hasonló halálozási arányszámmal.

A hadigépezet pedig elterjesztette a mutációt. Rengeteg embert, felszerelést mozgattak meg, zsúfolt, teljesen kihasznált hajókban, a kimenőt kapott, vagy a hátországba bármilyen okból visszaküldött katonák pedig gyorsan elterjesztették a saját országukban a vírust. A korabeli viszonyok között emiatt is lehetett olyan halálos ez a kórokozó.

Ez a második hullámot okozó mutáció egy teljesen egészséges fiatal férfit vagy nőt 24 órával a megbetegedés első jeleinek megjelenése után le tudott dönteni a lábáról. Naná, hogy cenzúrázták a háborús felek a hírt. A vírus olyan pusztítást végzett, hogy egyes feltételezések szerint ez okozta a német hátország és front megroppanását, és így a német kapituláció egyik közvetlen kiváltó oka volt (a hadvezetés legalábbis erre fogta). Az amerikai katonai veszteségeknek több, mint a felét okozta a spanyolnátha, nem a fronton estek el, csatában.

Ezek után a megbetegedések nagyjából egyszerre jelentkeztek az Államokban, Kelet-Ázsiában és Nyugat-Európában.

Hogy pontosan honnét indult ki, nem tudjuk, csak azt, hogy a spanyolnátha egy madárinfluenza volt, egy H1N1-vírus, és azt is, hogy első mutációja állatról terjedt emberre. Korábbi cikkemben (Volt egyszer egy Amerika XIV – A dzsungel és a mocsár) bemutattam azt, hogy az akkori idők Amerikájában a higiéniás viszonyok az állatfeldolgozó üzemekben nem voltak éppen a mai sztenderdeknek megfelelőek. Bármelyik nagyváros lehetett kiinduló pont, ahol az állatok feldolgozása hagyott kivetnivalót maga után.

Egy viszonylag friss elmélet szerint kínaiak terjesztették el a vírust, akik Kanadában dolgoztak 1918 elején. 25 000 kínai dolgozó közül nagyjából 3000-en betegedtek meg. A kanadai orvosok meglehetősen rasszistán és előítéletesen, kínai lustaságnak gondolták a megbetegedéseket (ekkoriban az a sztereotípia élt Észak-Amerikában a “sárgákról”, hogy azok lusták, állandóan ópiumot szívnak, mindenfajta módon a kibúvót keresik), és nem törődtek velük. E szerint az elmélet szerint ők voltak a kiinduló pontjai a járványnak, majd ők fertőztek Észak-Amerikában, onnét került át a vírus Európába, és onnét indult ki a második hullám.

A spanyolnátha Amerikában

Az Államokban volt már korábban is influenza-járvány, így például 1889-90-ben, de ez az 1918-19-es változat olyan teljesen új kórokozó volt, melyre senkinek a szervezete nem volt felkészülve. A halálozási ráta magas volt, az influenza esetében ugye egy ezrelékről szokás beszélni, a koronavírust fél százalék és 2 százalék közé teszik, világszinten a spanyolnátha pedig, a világ akkori másfél milliárdos lakosságából fél milliárd fertőzöttel és 20-50-100 millió közötti halottal számolva 2-5-10%-os (az adatok eltérnek) mortalitású. (Ennek a nagy számnak oka nem csak az, hogy nem voltak a kórházak úgy felszerelve, mint manapság, hanem, hogy a koronavírushoz hasonlóan a spanyolnáthára sem volt védőoltás, illetve, a legyengült szervezet könnyebben kapott el bakteriális fertőzéseket is, amelyekre viszont nem voltak még antibakteriális szerek.) Az Államokban, ha feltételezzük, hogy itt is minden harmadik ember betegedett meg a nagyjából 103-104 millió lakosból, tudván, hogy nagyjából 675 000 halálos áldozattal járt a járvány, akkor az 2 százalékos halálozást jelent, ami a mostani koronavírushoz teszi hasonlóvá, és a normál influenzához képest húszszoros halálozási arányt jelent. Ha ez a 675 000 halott nem is tűnik soknak, akkor is hatalmas szám. Több, mint amennyi katona életét veszítette az összes, Amerika által vívott háborúban, közel 250 év alatt.

1918 októberében egyetlen hónapban 195 000-en veszítették életüket! És valóban, annyian haltak meg Chicagóban és Philadelphiában, hogy egyszerűen nem csak betiltották a temetéseken való részvételt, de elegendő koporsót sem tudtak készíteni a temetkezési vállalkozók. A sírásók pedig vagy nem vállalták a gödör kiásását, attól való félelmükben, hogy elkapják a vírust — vagy már eleve elkapták, azért nem ástak. A gyászoló rokonságra várt a gödör kiásása is. (Ekkoriban a krematóriumi hamvasztás még nem volt szokásban, szinte mindenkit eltemettek.) Még arra is volt példa, hogy az egyik washingtoni városi felügyelő egy vonatszerelvénnyi koporsót, melyek Pittsburgh-be mentek volna, lefoglalt, és fegyveres őrök kíséretében a városi kórházba irányította azokat.

1918-ban az amerikaiak egyszerűen nem hitték el, hogy létezhet ilyen. Hatalmas felfedezések követték egymást: a röntgensugár, a rádióhullámok, az elektromosság, a telefon, de nem csak fizikai-kémiai-vegyészeti, hanem biológiai, gyógyszerészeti és élelmiszer-biztonsági előrelépések is történtek. (Épp 10 éve osztottak ki Paul Erlichnek az immunrendszer működésével kapcsolatos kutatásaiért orvosi Nobel-díjat.) Olyan gyors volt a betegség lefolyása, hogy amikor Baltimore-ban vöröskeresztes nővérek lázas betegeket mentek meglátogatni, több helyen találtak haldokló betegeket már halottak mellett. Nem volt senki egészséges ember a házban, aki tudott volna valamit tenni a halottak elszállítása érdekében. Máshol legalább a kádba tették őket, és jeget öntöttek a hullákra, és ez még a jobb eset volt: előfordult, hogy a hullák temetetlenül rohadtak lakásokban, sikátorokban.

Philadelphia

Az egyik legrosszabbul Philadelphia járt, ahol a járvány csúcspontján naponta ezren haltak meg (ide a járvány Bostonból terjedt át, matrózok hozták hajón). A kétmilliós városból félmillióan betegedtek meg, 16 ezer lett a halottak száma (3%-os mortalitás, ez azt jelenti, hogy a városban 5 percenként meghalt valaki). Ez a szám olyan nagy volt, hogy a városban kifogytak a koporsókból: az embereket papírdobozokban vagy egyszerű lepelben temették el. Mielőtt hat újabb, ideiglenes halottasházat nyitottak volna, már ötszáz halott volt az egyébként harminchat test kapacitású hullaházban. Gőzgépekkel ástak sírokat, az azonosítatlan halottakat oda temették. Egész nap lovaskocsik járták a várost, és vitték a hullákat, mint a Gyalog-galopp egyik ikonikus jelenetében. A halottak nagy száma több okra vezethető vissza: rengeteg doktor és nővér szolgált a fronton, akik voltak, jelentősen alábecsülték a járványveszélyt (csak egy influenza). Már az első civil megbetegedések napján (miután matrózok továbbfertőzték a lakosságot) egy helyi orvos kimondta, hogy tudja, melyik baktérium okozza a megbetegedést, így aztán a városi újság megnyugtató hangnemben közölte, hogy így aztán biztos gyorsan vége lesz ennek a megbetegedésnek is. (Hozzá kell tenni, hogy egészen a 30-as évekig a mikroszkópok nem tudták kimutatni a vírusokat, a felbontásuk nem volt hozzá elég nagy.) Ezek után pedig, miután a városban 1918 szeptember elején megjelent a vírus, szeptember végén egy 200 000 fős tömeggyűlést tartottak. Végül is, sikeres volt, 600 millió dollár értékben jegyeztek hadikölcsönt a városlakók, majd erre rá három nappal 635 új esetet voltak kénytelenek a városban maradt orvosok regisztrálni. A következő hat hétben a teljes 16 ezres halálozási szám háromnegyede, 12 ezer ember veszítette életét. Természetesen a bevándorlók, azaz, a legszegényebbek, legrosszabb higiéniás viszonyok között élők sínylették meg a járványt a legjobban. Olasz, orosz és magyarlakta negyedekben jobban pusztított a vírus, mint az előkelőbb részeken, ebből két nemzettel az amerikaiak háborúban álltak, így aztán az idegenellenesség is pusztított. “Nem képesek kulturált emberek módjára élni”, hangoztatták, főleg az előkelőbb szalonok hölgyei. Arról nem beszéltek, hogy nehéz úgy mosakodni, ha nincs fürdőszoba, vagy egyáltalán víz a lakásban.

Október végére betiltották a köpködést a városban. Másnap egyetlen nap alatt 114 embert tartóztattak le — köpködésért.

Végül novemberre a járvány lecsengett, bár még így is hetente vagy százan haltak bele a szövődményekbe. Philadelphia járt a legrosszabbul az összes amerikai város közül, közel 3%-os halálozási rátájával. Az a hat hét, október elejétől november közepéig, az, túlélők szerint, olyan volt, mint egy pestis által sújtott középkori település: minden megállt, csak a halottakat vitték az utcákon.

W-alakú halálozási adatok

Noha a hagyományos influenza általában a nagyon fiatalokat és nagyon időseket fenyegeti legjobban, a spanyolnátha meglepő módon nem csak az 5 évnél fiatalabbak és a 65 év felettiek között terjedt a legjobban, hanem a 20-40 évesek között is szedte áldozatait. A 20 és 40 év közötti, alapvetően egészséges fiatal felnőttek körében a magas halálozási arány azóta sem értett vonása a pandémiának. Talán ez volt az, ami miatt sokan kétségbeestek a vírust illetően, nem lehetett azt mondani, hogy ez is csak egy influenza; hiszen pont azokat támadta, akik aztán az új generációt meg tudták volna szülni. Így aztán a szokásos, bevett módszert követte az amerikai szövetségi kormány is: elhallgatták a valós veszélyeket, annyira féltek az emberek bepánikolásától.

A vírus annyi áldozattal járt, hogy rövid időre lecsökkentette 12 évvel (!) a várható élettartamot Amerikában.

Nem volt a megbetegedés ellen ellenszer (egyes orvosok megpróbálkoztak 30 grammnyi aszpirin felírásával, amivel megmérgezték pácienseiket), sem a nyomában fellépő betegségekre, sem oltóanyag megelőzésre. Gyakorlatilag csak a manapság is gyakorolt szociális távolságtartást tudták bevetni ellene: izoláció, karantén, a publikus események (így a templomok látogatása is) korlátozása, az akkori idők járványügyi intézkedései kényszerűen ebben merültek ki. Illetve tudták, hogy ennél többet is tehetnének: a kijárási korlátozások, gyárak termelésének visszafogása, még hatékonyabb lehetne, ám ezt nem tették meg. Óvták a háborús erőfeszítést. Nem akarták leállítani a hadfelszerelést előállító gyárakat, sem nem akarták, hogy a civilek követeljék a katonák frontról való visszahívását.

Az egyik leginkább érintett városban, Chicagóban betiltottak minden közösségi eseményt, így még a temetéseken való részvételt is! (Chicago ekkoriban Amerikában a 2. legnagyobb város volt New York mögött, a világon csak London, Párizs és Tokió lehettek ekkor nagyobbak.)

Amerikában tovább nehezítette a védekezést, hogy a frontra kirendelt orvosok és nővérek miatt nővér-hiány volt. Az egyébként képzett, afroamerikai nővérek alkalmazását pedig a Vöröskereszt egyszerűen megtagadta, ahogy sok ápolt is visszautasította, hogy a nővér, aki vigyáz rá, feketebőrű legyen. A fekete bőrű nővérek csak a hadifoglyokat ápolhatták, egészen addig, amíg annyi nővérre lett szükség, hogy mégis behívták őket szolgálni.

És a tünetek? Nos, a szokásos, mondhatni. Fejfájás, fáradtság, száraz köhögés, étvágyvesztés; ezután a betegség második napján hasmenés, izzadás, amelyet sokszor tüdőgyulladás vagy más légzőszervi megbetegedés követett. Volt, hogy vérrögöket találtak a tüdőben, vagy a fekvő betegek a saját vérükbe fulladtak bele el nem állítható orrvérzést követően. Ez mind az, amit évtizedekkel később a tudósok a mostani koronavírus-járvány kapcsán is emlegetett citokinviharnak mondanak. Az ebben elhunyt katonákat boncoló tábori orvosok azt jegyezték fel a halottakról, hogy olyan volt a tüdejük, mintha vegyi támadásban haltak volna meg.

És a vírus aztán egyszer csak elmúlt. Nem tudni, hogyan, leginkább úgy, hogy mindenkit, akit meg tudott ölni, megölt, akiket meg nem, azok meg megszerezték az immunitást, és így kialakult a nyájimmunitás is. A vírus elhalt. Ez azt jelenti, hogy alig van olyan ember, akinek a felmenői között lett volna spanyolnátha-áldozat: egyszerűen azért nincs, mert aki belehalt, annak leszármazottjai sincsenek, vagy maradtak életben (mivel pont a nemzőképes korúak között pusztított leginkább, és nekik az 5 évnél fiatalabb leszármazottaik is jó eséllyel belehaltak.)

A betegség feltérképezéséhez az 1950-es években az segített, hogy egy alaszkai faluban a permafrosztba temettek 72 halottat (a falu 80 felnőttje közül ennyien haltak meg), és a tudósok akkor tudták jobban megérteni a vírust, a több, mint 30 éve elhunyt tetemek boncolásával.

Még az elnök is elkapta a betegséget — azt a betegséget, amelyikről addig tudomást sem vett

Később, a harcok lezárása után, még volt a vírusnak egy harmadik, erőtlenebb hulláma, amelyik minden bizonnyal megbetegítette Woodrow Wilson elnököt is. (Az elnök személyi titkára és legidősebb lánya már elkapta eddigre a kórt.) 1919. április 3-án az elnök elkezdett köhögni Párizsban, ágyba került, mozgásképtelen lett. Olyan gyorsan romlott állapota, hogy kezelőorvosa egyenesen arra gyanakodott, hogy megmérgezték. Pont a legrosszabb pillanatban: azért utazott Európába, hogy a béketárgyalásokon 14 pontjának érvényt szerezzen. Georges Clemenceau francia miniszterelnök számára ez a megbetegedés a lehető legjobb pillanatban jött, így a francia érdekeknek (ellensúly híján) nagyobb eréllyel tudott érvényt szerezni. A pletykák szerint Clemenceau még le is akarta fizetni Wilson orvosát, hogy az NE gyógyítsa az elnököt meg… Ami viszont biztos, hogy Wilson a betegsége idején mentálisan zavarttá lett (ami szintén lehetett tünet), és a betegsége után már nem volt az igazi. Wilson megbetegedése hozzájárult később a huszonötödik alkotmánykiegészítés elfogadásához. A megbetegedést követő héten az elnök visszautazott Amerikába, így Clemencaeu akarata érvényesült a tárgyalásokon, amiről viszont az a konszenzusos vélemény, hogy hozzájárult a németekben a revans vágyára, és így, az első világháború félresikerült lezárása magában hordozta a második világháború csíráit is.

Az elnökkel kapcsolatban a titkosszolgálat annyira igyekezett titokban tartani a megbetegedés tényét, hogy sok történelemkönyvben (talán a gimnáziumi tankönyvben is?) mai napig az van benne, hogy Wilson nagyon csalódottá lett a tárgyalások alakulását illetően, ezért utazott haza. A megbetegedést náthának tudták be, amit az esős Párizsban kapott el az elnök, és csak egy pihenésre van szüksége — ez volt a hivatalos álláspont.

Wilsonnal kapcsolatban érdemes még megemlíteni, hogy soha, egyetlen egyszer sem tért ki arra, hogy az országban járvány van. Nem szólalt fel semmilyen publikus fórumon, sem a kongresszusban. Hagyta, hogy a háborús termelés folytatódjék, és a spanyolnátha amerikaiakat öljön. Az elnök a spanyolnáthából felépült, majd hat hónappal később stroke-ot kapott. Elnöki hivatalának utolsó pár hónapjában gyakorlatilag a felesége intézkedett helyette, majd mindenre rászignálta férje aláírását.

---

Miért kéri a szerző, hogy támogasd?

A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és támogatásokból él (elsősorban Patreonon, de kérésre MagnetBankos számlaszámot és Revolutos azonosítót is tud adni). Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze. Az utóbbi évben azért szerencsére talpon maradt, ám most augusztusban nem nagyon lesz bevétele.

Mekkora támogast kér a szerző?

Szinte semekkorát. Havi 600-800 forintot vagy 1,5-2 eurót. Kéthetente egy gombóc fagyi, vagy havi egy gombóc, ha minőségi. Hetente 3-4 palack a MOHU-nak. Havi fél lángos.

Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.

Hogyan tudod támogatni a szerzőt?

Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!

A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt. De ez még mindig ingyenes!

A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára.

Lesz fizetős tartalom?

Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.

---

Iratkozz fel a hírlevelemre is!