Volt egyszer egy Amerika — XLV. rész 0-4. fejezet

Eredeti megjelenés időpontjai: 2023. február 18. facebook, 2023. február 19. facebook, 2023. február 20. facebook, 2023. február 21. facebook és 2023. február 23. facebook.

0. Előszó és bevezető

Ezt a cikket akkor kezdtem írni, amikor az ukránok (feltehetően amerikai segítséggel) elsüllyesztették a Moszkvát, a Fekete-tengeri flotta zászlóshajóját. Ekkoriban az oroszok éppen Kijev környékéről vonultak vissza, mivel a rosszul előkészített támadásban hatalmasak voltak a veszteségeik. Ezidőtájt, amikor az orosz haderőkre és főképp az elnökükre csapás után csapás jött, látható idegesség uralta el az orosz felső vezetést, s többen is felvetették, hogy esetleg érdemes lenne egy-két atombombát megkóstoltatni az ukránokkal…

Azóta „szerencsére” változott a helyzet mindenféle irányban. Az oroszok elkezdtek a hagyományos (azaz: működő) hadviselésre átállni. Ukrajna keleti részét előbb teljesen megszállták, majd onnét ki lettek szorítva; továbbra is jelentősek a veszteségeik, de most már az ukrán veszteségek is jelentősek (nem beszélve a civilekről: 6,5 millió menekült… szétlőtt városok, szétlőtt ipar, a civil lakosság elleni konkrét támadásokról és brutális kivégzésekről nem is beszélve) és anyagiakban. Ukrajna lakosságának egy része szétszórodott, keleti városai porrá lőve, míg Oroszország lezüllesztette eddig sem magas renoméját a nulla alá; akadozik az export, nem terem elég élelmiszer, így ez a háború valójában senkinek sem „áll érdekében” (ahogy azt az idióta, háttérhatalmakban hívő honfitársaink hiszik [micsoda alliteráció]). De ha már háború van (az orosz elnök miatt), akkor nem az a jó válasz, amit a hazaárulással kacérkodó módon a magyar kormány mond, hogy ebből maradjunk ki, és hogy M.o. a béke pártján áll, hanem az, hogy igenis legyünk szolidárisak Ukrajnával, mondjuk ki, hogy a háborúnak akkor lesz vége, amint Putyinnak. A hazaárulással kacérkodóan kommunikáló kormány [micsoda alliteráció!] arra tette fel politikai szerencséjét, hogy Bezzeg-Magyarországon-Lesz-Gáz-Míg-Európában-Átműtik-A-Gyerekeket-És-Éhenfagynak, ám pont úgy tűnik, gáz csak Magyarországon nincs elég, az Európai Unió többi országával ellentétben, azaz, Putyin elveszítette a gázháborút, ahogy a magyar kormány is a szokásos, va banque módon mindent egy-lapra-feltevő szerencsejátéka becsődölt. Nameghát, ők, azaz a magyar kormány vezetői is, ahhoz vannak szokva, hogy az erősebb kutya mitcsinál, és nehogymár a gyengébb ellenálljon, mint példánkban Ukrajna, mert ha ellen lehet állni, akkor bizony a pedagógusoknak vagy a debreceni akkumulátorgyár ellen tüntető lakosoknak is.

Szerencsére a bebotoxolt barom kimondta, hogy egy atomháború senkinek sem áll érdekében, ám ettől még az atomfenyegetés nem múlt el: Európában már arról kell gondolkodni, hogy mi jön Putyin után, teljesen szétesik-e a birodalmi méretű Oroszország, azaz, van-e esélye annak, hogy ezt megelőzendő mégis dob atomot az ukránokra, illetve, van-e esélye annak, hogy egy esetleges anarchiában pár atomtöltet valahogy elvesződik. De azért reméljük a legjobbakat, és a jódkészletek felhalmozása helyett mélyedjünk el egy pirinyót az atomfegyverek kevéssé ismert történetében.

Mielőtt az atombombákról beszélnénk, egy picit arról is ejtsünk szót, hogy milyenféle atomfegyverek vannak. Alapvetően van stratégiai és taktikai; az előbbi komplett városok elpusztítására való, míg az utóbbi harctéri ütközetben kisebb (pár ezer fős) hadseregek leradírozására azaz pillanat alatti elatomizálására. A stratégiai atombomba 1945-ben az ún. „stratégiai bombázást” váltotta fel, a kettő ugyanis gyakorlatilag megkülönböztethetetlen az elérendő célt illetően; mindössze annyi a különbség, hogy a tűzvihart egyetlen repülőgép egyetlen kioldott bombája okozza, és nem pedig többnapos, több száz gépes és több ezer bombás légitámadás.

Na most ha ebből kifolyólag valaki felveti a kérdést, hogy na de egy város teljes elpusztítása az nem emberiesség elleni bűncselekmény-e, a válasz az, hogy dehogyisnem, nagyon is. Azaz, a Hirosimára és Nagaszakira ledobott két atombomba háborús bűncselekmény, ahogy Tokió, Drezda, Hamburg vagy London, sőt, Budapest bombázása is az volt. Harry S. Trumannak, Winston Churchillnek vagy Curtis LeMaynek a hágai Nemzetközi Törvényszék előtt felelniük kellett volna népirtás vádjával cselekedeteikért (Adolf Hitler már nem tudott személyesen megjelenni). Csak hát, a „győztes mindent visz”-elv érvényesült, és a győztesek esetében el kellett telnie tucatnyi évnek, mire egyáltalán felmerült az, hogy talán ők is bűnösök. 1957-ben egy bátor nő, Elisabeth Anscombe oxfordi filozófus volt az, aki kifejezetten ellenezte[1], hogy Trumannak oxfordi tiszteletbeli professzori címet adjanak. „Azok, akik céljaik elérése érdekében ártatlanokat ölnek, mindig gyilkosok, s a gyilkosság az emberi cselekedetek leggonoszabbika. A [japán] városok bombázásakor kétségkívül úgy döntöttek, hogy céljaik eléréséért ártatlanokat fognak ölni.” Anscombe egyébként a moralitás és a szándékos cselekvés nemzetközi hírű filozófusa volt, tiltakozásának pedig semmi eredménye nem lett, a kollégái leszavazták. Truman atombombát engedélyező döntésén már csak annak ismeretében is érdemes elgondolkodni, hogy Franklin Delano Roosevelt 1939-ben kifejezetten kérte a háborús feleket, hogy semmi esetre se vegyék célpontba a civil lakosságot, és kifejezetten ellenezte a bármely oldali „stratégiai bombázást”[2].

Ehhez képest az elhúzódó világháborúban a stratégiai bombázás esetén (melyet nem csak Hitler, de Churchill is lelkesen támogatott, sőt, utóbbi meg volt győződve arról, hogy önmagában ez elég lehet egy háború megnyeréséhez[3]), akár hagyományos bombák soráról, akár egyetlen atombomáról is lett légyen szó, először nem tudták garantálni a polgári lakosság sértetlenségét, utána pedig eleve a civil lakosság lett a célpont. (Erről, azaz, a háborús bombázásokról, egyébként írtam egy cikket már, már lassan 2,5 éve[4].)

Ez tehát a stratégiai atombomba. Milyen hát ezzel szemben a taktikai atombomba? Amelyik elvileg korlátozott hatósugarú és harctéri bevetésre szánják?

Az is stratégiai. Egyszerűen taktikai atomfegyver nincs. Hazugság. Olyan, hogy taktikai atombomba, nincs. Mindjárt el is mondom, miért.

Jim „Mad Dog” Mattis tábornok, egykori amerikai védelmi miniszter szavai szerint[5], ha bármilyen [értsd: taktikai] atomfegyver kerülne is harci cselekedet közben bevetésre, alapjaiban változtatná meg a háborús stratégiát, azaz, még a „taktikai”-nak nevezett atombomba is valójában stratégiai; a különbség annyi, hogy míg egy „normális” (stratégiainak nevezett) atomfegyver pusztító ereje a hirosimai 17 kilotonna TNT-vel megegyező[6] robbanóerőtől egészen az 50 megatonnás (50 000 kilotonnás) orosz Cár-bombáig terjed, addig egy taktikai atombomba robbanóereje 0,3 kilotonnától indul, de bőven meghaladhatja a hirosimai 17 kilotonnát, mert akár 200 kilotonnáig is felmehet. Egy kisebb erejű atombomba ledobása is azonnal több tízmillió kelvines (celsiusos, fahrenheites, réaumuros, ekkora nagyságrendnél ez mindegy már) hőmérséklet-emelkedést okozna több száz méteres körzetben (azaz hatókörön belül mindenkit és mindent gőzzé és hamuvá változtatva egyetlen másodperc alatt), nem beszélve a hatókörön kívülieket érő lökéshullámról és a sugárfertőzésről. Aki ilyet be mer vetni, az háborús bűnt, emberiesség elleni bűnt követ el, és legjobb lenne őt a bomba ledobása előtt, a parancs kiadásának pillanatában agyonlőni. (Orosz vezérkari tisztek, ugye figyeltek…?)

Ha pedig az egyik fél (akárcsak taktikai) atombombát vet be, miközben a másiknak is van atombombája, mi akadályozná meg a másik felet, hogy ő is bevesse az atomot? Kölcsönös pusztítás lenne a vége. Kölcsönösen garantált pusztítás azaz Mutually Assured Destruction (a betűszavas rövidítéseket FDR óta imádó amerikaiak számára: MAD-doktrína). Nem véletlenül szokták Albert Einsteintől idézni (bár valószínűleg nem mondta, csak gondolta), miszerint: „Nem tudom, mivel fogják megvívni a harmadik világháborút, de a negyediket botokkal és kövekkel” – utalva arra, hogy egy esetleges harmadikba belepusztulnának a hadviselő felek[7].

Egy nukleáris háború tehát soha nem nyerhető meg, ebben egyetértettek az atomhatalmak vezetői is. A mélyen vallásos, a lehetséges atomháborúban az Armageddont látó Ronald Reagan és a szétesőben lévő, túlterjeszkedett szovjet világbirodalom vezetését megöröklő Mihail Gorbacsov is ezzel egyetértő nyilatkozatot adtak ki 1985-ben Genfben[8]: „Az atomháborút nem lehet megnyerni, és soha nem szabad megvívni.” Egy 2017-ben lefuttatott szimuláció[9] ugyenezt mondta ki. A szimuláció szerint az atombombák utóhatásaként az atmoszférába kerülő hamu, korom és pernye hét évig takarná el a napot, elpusztítva növényi, állati és emberi életet egyformán. Az átlaghőmérséklet azonnal 9 Celsuis-fokot esne (a földkerekség teljes éves átlaghőmérséklete a folyamatos felmelegedés ellenére is csak 14–15 fok körül van.)[10]. Ez lenne a nukleáris tél – ezt a fogalmat Carl Sagan alkotta meg. Az Armageddont követő Ragnarök. Az istenek alkonya. A nukleáris tél idején a sugárzás több évszázadra, akár évezredre is lakhatatlanná tenné a Földet.

Persze, egy korlátozott nukleáris csapás csak korlátozott pusztítóerővel bírna ugyan, ám tévedés azt hinni, hogy csupán pár kilométeres körzetben bírna pusztító erővel – gondoljunk bele, a csernobili atomkatasztrófa után 320 ezer négyzetkilométeres területet érintett az atomszennyezés, miközben maga a robbanás mindössze 0,3 kilotonnás atombombával egyenértékűnek számított – ez a szám pont annyi, mint a taktikai atomfegyverek robbanóerejének legalsó határa. Az pedig, hogy egyelőre az emberiség elkerülte a Ragnarököt, szép eredmény, de egészen biztosan nem jelent semmi bizonyosságot a jövőre nézve. Ahogy Bertrand Russell fogalmazott a nukleáris eszkaláció lehetősége kapcsán: „Teljes joggal elvárható egy kötéltáncostól, hogy tíz percig hiba nélkül mutassa be a mutatványát, de teljes joggal feltételezhető, hogy kétszáz évig nem bírná.”[11]

Ebben a cikkben nem ígérem azt, hogy az atombomba elkészítésének titkos történet írom le, etmivel az atombomba megépítésének körülményei jól dokumentáltak és ismertek. Inkább a kevéssé ismert részletek megvilágítására szeretném a hangsúlyt helyezni. Akit a téma jobban érdekel, ezúttal mindent lehivatkozok, azaz, az írásom végén található irodalomjegyzékből tovább tájékozódhat.

I. Versenyfutás az elsőségért: a Manhattan-project sikere és az Uranverein bukása

Maga Franklin Delano Roosevelt a híres Einstein-levél[12] hatására (ennek története közismert, ezért ezt nem részletezem) döntött úgy, hogy felállítja a Manhattan-tervet[13] (amelynek első éves költségvetése 6 000 dollár volt, ám 1945-re már a teljes 1925-ik évi szövetségi költségvetés összegét, 2 milliárd dollárt költöttek el – ez mai pénzen nézve 32 milliárd dollár lenne, ez nagyjából a világ 40-ik leggazdagabb emberének a vagyona, nagyjából 13 trillió forint, Mészáros Lőrinc a kanyarban sincs).

Maguk az atombombán dolgozó tudósok is sokszor a fasiszta Olaszországból, a náci Németországból vagy a saját jogon is fasizálódó Magyarországról menekültek az Egyesült Államokba, így az angolszász vezetők tartottak attól, hogy ezekben az országokban magasabb szinten állnak a magfizikai kutatások, mint náluk, hiszen pont a menekülő tudósok mutatták be saját magukon, hogy milyen fejlett tudománnyal bírtak ezen országok, azaz, fennállt annak a veszélye, hogy a német kutatások előrébb tarthatnak, és ezáltal Hitler egy olyan fegyverhez juthat, amelyikkel a háborút megnyerheti. Ilyen menekült volt a magyar zsidó Gábor Dénes, Hevesy György (ő mondjuk csak Svédországig menekült) Kármán Tódor, Neumann János, Szilárd Leó, Teller Ede és Wigner Jenő, maga a németországi zsidó Albert Einstein vagy az olasz Enrico Fermi is, aki már 1934-ben a maghasadási reakciók fejlesztésének küszöbén állt.

Jól mutatja viszont azt, hogy a náci vezetés számára fontosabb volt a származási alapú tisztogatás, mint maguk a tudományos eredmények, hogy Németországról elüldözött tudósok voltak azok (a német kutatóintézetekből és egyetemekről a náci zsidótörvények miatt összesen vagy 1600 tudóst bocsáatottak el, köztük tizenegy vagy már, vagy későbbi Nobel-díjast[14]), akik Fermi eredményeire építve a maghasadás elméletét kidolgozták. Amikor az Anschluss miatt Svédországba menekült, zsidó származású osztrák Lise Meitnert 1938 karácsonyán meglátogatta unokaöccse, a szintén fizikus Otto Frisch, egy séta alatti beszélgetés alkalmával rájöttek, hogy az Otto Hahn és Fritz Strassmann által Berlinben elvégzett kísérlet eredménye, ahol is urániumot bombáztak neutronokkal, és ami báriumot eredményezett, az nem volt más, mint az uránium maghasadása. Kiszámolták, hogy nagyjából 200 millió elektronvolt (ez fogalmam nincs, mennyi, biztos nagyon sok, de lehet, hogy nagyon kevés) szükséges az atombomláshoz, és mivel a két újonnan születő atom együttvéve kissé könnyebb, mint az uránium, a felszabaduló anyag az einsteini egyetlen alapján energiává átalakulva nagyjából szintén 200 millió elektronvoltot ad ki! A számok stimmeltek[15]. Frisch 1939 elején visszament Koppenhágába, hogy ott újra elvégezze ezt a kísérletet, ahol pedig Christian Møller a láncreakció ötletével állt elő[16]: feltételezte, hogy a maghasadás során elég energia szabadul fel ahhoz, hogy az újabb neutronokat lökjön ki az atommagokból, amelyek viszont újabb uránium-atomokat eltalálva ismét maghasadást okozhatnak, azaz, összességében jelentősen több energia felszabadulását is egyúttal. Frisch végül 1940-ben, a szintén németországi zsidó kivándorló Rudolf Peierls-szel közösen, már Angliában, a Birmingham-i egyetemen dolgozva, részletesen kidolgozták az atombomba megalkotásának elméletét, az amerikaiak pedig ezeket az elméleti alapokat vették át, amikor a Manhattan-tervet elindították. (Ekkoriban még internet híján a tudományos eredmények is lassabban terjedtek, az angol titkosszolgálat látta el amerikai partnereit információkkal.) Miután Roosevelt engedélyével, Leslie Groves tábornok katonai és J. Robert Oppenheimer szakmai vezetésével[17] elindult a munka, kimondottan igyekeztek a bomba létrehozásával, mert azt hitték, a németek előrébb tarthatnak: ám, mint a háború vége felé kiderült, ők addigra feladták atomprogramjukat (melyet Uranverein-nek, „Urán-klub”-nak neveztek, mivel a szervezet annyira titkos volt, hogy még hivatalos nevet sem kapott[18]). Ennek oka részben az is volt, hogy a németek saját tudósaikat is besorozták a Wehrmachtba[19], ezáltal megfosztották őket annak a lehetőségétől, hogy tényleges kutatómunkával szolgálják a birodalmat; de elsődleges oka pont az, hogy a náci Németország elüldözte, akadémiai tagságától megfosztotta zsidó származású tudósait, így aztán hiába dolgozott a német atomprogramon sok kiváló tudós, mint Otto Hahn, Walther Bothe, Carl Friedrich von Weizäcker vagy Werner Heisenberg (Walter White az ő nevét vette fel a Breaking Bad-ben), munkájuk illetve az amerikaiakéhoz képest kevés rendelkezésre álló forrás meghiúsította a program sikeres befejezésének lehetőségét. Hogy miért küldték el a legjobb fizikusaikat? Nos, az első magyar származású Nobel-díjas, Lénárd Fülöp által vezetett „német fizika” vagy „árja fizika” még csak el sem ismerte, zsidó fantazmagóriának tartotta Einstein munkásságát, a relativitáselméletet, így elméleti fizikai vagy magfizikai területen többnyire zsidó származású tudósok dolgoztak. Azt is mindenképp hozzá kell tenni, hogy a náci párttag Heisenberg megpróbálta az akkor még német megszállás alatt, Dániában élő antifasiszta Niels Bohrt beszervezni a német atomprogramba, amelyet az megrökönyödve és Heiselberget egy életre megvetéssel sújtva elutasított, majd Angliába szökött[20], később pedig tanácsadóként részt vett a Manhattan-programban, sikerhez segítve az amerikai programot. Gyakorlatilag kimondható, hogy a Manhattan-program sikere és az Uranverein bukása ugyanazon ok miatt történt: a fasiszta hatalmak és azok csatlósai elüldözték a zsidó illetve liberális szemléletű, antifasiszta tudósaikat, a szabad demokráciák pedig befogadták őket[21]. (Ez alatt pontosabban azt értem, hogy a zsidó származású tudósok nélkül is minden az amerikai atomprogram sikere mellett szólt, ám könnyen lehet, hogy az elüldözött tudósok nélkül a programot később indították volna el, és még később, már a világháború lezárását követően sikerült volna csak befejezni.)

II. Az atombombát megépítő tudósok tiltakoznak annak éles bevetése ellen

A sikeres tesztrobbantás 1945. július 16-án történt, eddigre már a németek több, mint két hónapja kapituláltak. Truman, Roosevelt elnök utódja a Berlin melletti kisvárosban, Potsdamban tárgyalt Clement Attlee-vel, Winston Churchill már megválasztott, de még be nem iktatott utódjával és Joszif Visszarionovics Sztálinnal. Truman a tárgyalások megkezdésekor kapta meg a hírt, hogy sikeres volt a próbarobbantás: az ekkor már csak megfigyelőként jelenlévő Churchill szerint Truman ekkortól kezdve erejének biztos tudatában, feldobott hangulatban, keményen tárgyalt, a szovjetek elsőre nem is értették, mitől változott meg a viselkedése[22]. Szovjet atomprogram ekkor még nem volt[23]; Groves úgy hitte, hogy nagyjából 20 évnyi előnyük lehet az oroszokkal szemben az atomfegyver kifejlesztésének terén[24]. (Minden bizonnyal ez a téves [a katonai kémkedéssel nem számoló, az urániumérc hozzáférhetőségét lebecsülő] 20 éves becslés közrejátszott abban, hogy a világháború vége után Truman nem engedett a héjáknak, és lesöpörte az általuk szorgalmazott, Szovjetunió ellen indítandó megelőző csapás tervét, amire korábban utaltam egy lábjegyzetben.)

Menjünk vissza pár hónapot az időben! Mire a szövetséges hatalmak legyőzték a németeket, és kiderült, hogy a német atomprogram sikertelenül abbamaradt[25] (a japán program kutatólaboratóriumait pedig az amerikaiak tudtukon kívül lebombázták[26]), az amerikaiaknak már nem volt kit megelőzni; nem kellett attól tartani, hogy ha nem az ők vetik be a bombát hamarabb, akkor már esetleg nem is jut lehetőség azt bevetni. Emiatt megváltozott az atombomba kifejlesztésében részt vett tudósok hozzáállása is. Még a próbarobbantás előtt, július 12-én, Arthur Comp-ton a chicagói Metallurgiai Laboratórium[27] 150 munkatársával egy kérdőívet töltetett ki, melyben megkérdezte őket, hogy mit javasolnak, hogyan legyen bevetve a bomba (feltéve, ha a próbarobbantás sikerül). Többségük úgy válaszolt, hogy egy katonai demonstrációt kell tartani Japánban, hogy a japánok lehetőséget kapjanak arra, hogy megadják magukat a bomba katonai célpontokra irányzott bevetése nélkül[28]. Voltak, akik demonstratív jelleggel egy üres szigeten robbantották volna fel a második bombát, felhívva a japánok figyelmét arra, hogy mi készül, és hogy küldjenek ki megfigyelő repülőgépeket a célpont közelébe – hogy a sikeres robbantás elrettentse a hadvezetésüket a további harcoktól. Ez utóbbi elképzelést vetették el a legkönnyebben, mert fennállt a veszélye, hogy a bomba egyszerűen nem robban fel, és a kívánt hatásnak pont az ellenkezőjét sikerülne ezzel elérni: a japánok harci kedve, látván az amerikai bomba sikertelenségét, erőre kapna. Ráadásul a japánok egyáltalán nem hitték, hogy az amerikaiak egy újfajta fegyvert ki tudnának fejleszteni: saját kémjeik szerint 1947 előtt semmilyen új fegyver nem volt várható az Államokból. Ez persze csak a kapituláció után derült ki, ám utólag érthetővé teszi, hogy miért voltak a japánok szkeptikusak az amerikai fegyvereket, főleg az atombombát illetően. A MetLab munkatársai közül legkevesebben azok voltak, akik titokban tartották volna a fegyvert, és továbbra is a konvencionális fegyverekkel vívott harcot támogatták volna. Persze az ő szavuk itt már semmit sem számított.

A sikeres próbarobbantást követően az atombomba elkészültét követő valós bevetés ellen tiltakozó tudósok szószólói között ott volt Szilárd Leó is, aki nélkül egészen biztos, hogy nem készült volna el a bomba, és még az is lehet, hogy a tervezési fázisig sem jut el. Szilárdnak nem csak a Rooseveltnek szóló einsteini levél megfogalmazásához volt köze, hanem ő maga volt, aki korábbi tudósok (mint Einstein, Ernest Rutherford, Fermi, James Chadwick vagy Bohr) kutatásaira és elméleteire építve, azokat szintetizálva rájött, hogy ha egy nukleárisan instabil elemből azaz neutronforrásból kilépő neutron egy másik instabil atommagot ér el, akkor annak hatására maghasadás jöhet létre, abból pedig láncreakció fejleszthető és így rendkívül nagy mennyiségű energiává alakítható át egészen kicsi (nukleáris hasadó-) anyag. Szilárd Leó szinte már paranoiásan őrizte az atombomba megépítésének vázlatait egészen addig, amíg az Egyesült Államok kormánya a program megvalósítása mellett nem döntött, onnantól kezdve viszont titkolódzása, folyamatos, bejelentés nélküli mozgásai, a tudósok közötti információmegosztás szükségességét hirdetve a különböző, egymás munkájáról akár mit sem tudó részlegek közötti állandó lavírozása miatt a (Klaus Fuchsot leszámítva) mindenkiben kémet látó szintén paranoiás amerikai titkosszolgálat vezetői szabályosan frászt kaptak tőle és állandó megfigyelés alatt tartották. (Ugyanők Oppenheimerről pedig azt feltételezték, hogy kommunista kém.) Szilárd minderre még egy lapáttal rátett: elkezdte hangoztatni, hogy az atombombát illetve a nukleáris energia békés felhasználásának ellenőrzését egy nemzetközi összetételű civil azaz tudósokból álló bizottság kontrollja alá kell helyezni – e nézetével egyetértett a korszak vitathatatlanul két legnagyobb tudományos tekintélyének egyike, Einsten is[29]. A másik tudományos tekintély, Bohr, tőlük függetlenül már jóval korábban levelet írt Churchillnek (hiszen ő Angliába érkezése után az angol atomprogram munkatársa lett), és személyes találkozót is kapott mind az angol miniszterelnöktől, mind Roosevelt amerikai elnöktől. Mindannyiuktól függetlenül pedig James Franck és Arthur Compton is levélben foglalták össze észrevételeiket Henry L. Stimson hadügyminiszternek – mindannyian a bevetés ellen, a tudományos eredmények megosztása és az atomfegyverek nemzetközi kontroll alá helyezését sürgetendő.

A levelek érvelése szerint, mivel a maghasadás és a láncreakció lehetősége a természet törvényei alapján bármely ország kitartó fizikusai számára megfejthetőek, egyszerűen nem lehet az atombomba megépítésének módját titokban tartani úgy, mint titokban lehet tartani egy tenger-alattjáró vagy repülőgép-anyahajó műszaki tervrajzát. Az atombomba bevetése ellen foglaltak állást, mert, indokolták, ebben az esetben az Egyesült Államok elveszítené nemzetközi presztízsét, és pont, hogy mivel más országok látnák, a bomba mire képes, megkezdődne egy újabb fegyverkezési verseny – úgy becsülték, hogy legkésőbb 10 éven belül más országok is képesek lesznek atombombát építeni, viszont ekkorra már a nemzetközi és civil ellenőrzés lehetősége nélkül. Azaz, a háború lezárását követően szükségképpen meg fognak szaporodni az atomfegyverek, és a gonosz és kártékony fegyverkezési verseny egyetlen alternatíváját kizárólag egy nemzetközi megállapodás időben való megkötése jelentheti[30]. A nemzetközi civil testület felállítása megerősítené a bizalmat más országokban az Egyesült Államok iránt, hiszen az Államok a békeszeretét demonstrálná azzal, hogy lemond egy minden eddiginél pusztítóbb fegyver használatáról, míg a titkolódzás bizalmatlanságot és kételyeket szülne[31].

Churchill, amikor eljutott hozzá a tudósok, specifikusan Bohr levele[32] (amit még Bohr 1944 májusában fogalmazott meg, tehát bőven az 1945-ös Franck–Compton levél előtt), a levelet összegző feljegyzésben szereplő, a szovjetekkel történő lehetséges együttműködés szót bekarikázta, majd odaírta a margóra: „ki van zárva!”[33].  Ezzel lezártnak tekintette a kérdést. Méghogy pimasz kis tudócskák leveleket írogassanak. Aztán meg még talán petíciózni is fognak? Churchill így rázta le Bohrt személyes találkozásukkor: „Nem értem, miről beszél. Végül is ez az új bomba mindössze csak nagyobb lesz, mint a jelenlegi bombáink, a háború elvi kérdései tekintetében semmiféle különbséget nem jelent.”[34] Az angol miniszterelnök nem értette meg, hogy atombomba létrehozására bármelyik kormány képessé válhat a jövőben, és hogy ez a nukleáris szennyezés valószínű lehetősége miatt alapvetően új minőséget jelent a háborúk menetmódját illetően.

Bohr szerepe különösen érdekes ebben a kérdésben, ő ugyanis már a kezdettől fogva átlátta mindazt, amiről fentebb szóltam, és teljes mértékben, belevéve az atomtitkok megosztását is[35], a szovjetekkel való együttműködés pártján állt. Úgy gondolta, hogy a nukleáris fegyverkezési versenyt mindenképpen meg kell előzni, és erre csak ez a megoldás lehetséges. (Bohr később is szorgalmazta az államok közötti együttműködést, 1950-ben például az ENSZ-nek írt nyílt levelet, amelyben egy „nyitott világ” létrehozását szorgalmazta[36].) Churchillnek, mint kiderült, nem volt túl sok fogalma a bomba minőségéről és erejéről, Bohrt veszélyes idealistának tartotta, aki hajlamos lenne akár még arra is, hogy a titkos információkat átjátssza a szovjetek kezére, és Freeman Dyson fizikus visszaemlékezése szerint konkrétan le akarta emiatt őt csukatni[37].

Roosevelt még 1944 szeptemberében, Hyde Park-i otthonában, találkozott Churchill-lel, ahol megegyeztek[38] abban, hogy a fegyver, ha elkészül, „érett megfontolás” után bevethethető, s egyúttal figyelmeztetni kell majd a japánokat, „hogy a bombázás addig fog folytatódni, amíg meg nem adják magukat.” A memorandum szövegéből nem derül ki, hogy még az első éles bevetés előtt kell a japánokat figyelmeztetni, vagy utólag. Truman katonai és politikai tanácsadói nem tudtak Roosevelt és Churchill megállapodásáról, Roosevelt pedig nem avatta be alelnökét szinte semmibe sem, véleményét és tanácsát pedig ritkán kérte ki[39]. A memorandum harmadik pontja, amelyikben kitérnek Niels Bohr személyére, mármint, hogy meg kell akadályozni, hogy az oroszoknak információt szivárogtasson ki, az atomfizikához nem értő Churchill keze nyomát viseli.

Az együttműködés puszta felvetésének elutasítása is persze más olvasatban azt jelenti, hogy a háború utáni amerikai–szovjet szembenállás egyik fő oka az atombombával kapcsolatos angol–amerikai titkolódzás volt. A szovjetek tarthattak attól, hogy az amerikaiak ezt a nagyerejű fegyvert azért próbálják előlük titokban tartani, mert pont ellenük akarják majd bevetni! (Ebben egyébként nem tévedtek.) Arra persze semmi garancia, hogy ne alakult volna ki ilyen hidegháborúig fajuló szembenállás akkor, ha az amerikaiak bevonják a szovjeteket az atomtitkokba. Az a felvetés pedig, hogy teljes mértékű nukleáris leszerelés következzen be egy civil hatóság ellenőrzése alatt, ahol először az államoknak garanciát kell adniuk arra, hogy nem építenek atombombát, majd ezek után az Egyesült Államok leszereli a saját atomarzenálját, minden bizonnyal Sztálin gúnyos kacajával (és nemleges válaszával) találkozott volna.

Eddigre az Egyesült Államok egy kisebb ország teljes éves költségvetését fordította (régiesen: fordították) az atomprogramra, a program vezetői, Groves, a hadügyminiszter Henry S. Stimson, illetve a beavatott tábornokok mai kifejezéssel élve agyfaszt kaptak már az ötlettől is, hogy a szigorú katonai ellenőrzés alatt folyó kutatás eredményei nemzetközi illetve civil irányítás alá kerüljenek. (Kimondatlanul is egyértelmű volt a részt vevő katonák és civil tudósok számára, hogy amennyiben nem sikerült volna a próbarobbantás, ha befuccsol az atomprogram, akkor éveken át kongresszusi vizsgálatok, meghallgatások, a tudósok számára tudományos presztízsük elvesztése, a katonák számára lefokozás, elbocsátás várt volna.)

Trumant ekkor még csak rövid ideje volt elnök. 1944. április 12-én halt meg Roosevelt, őt aznap 19 óra 9 perckor iktatták be, egész addig (és még egy kicsi ideig[40]) neki alelnökként fogalma sem volt az atomprogram létezéséről. Arról, mint korábbi szenátusi bizottsági elnök, tudott, hogy valamilyen nagyon sokba kerülő katonai fegyverfejlesztés zajlik amerikai laboratóriumokban és katonai telepeken, de hát a háborúkban mindig zajlik valamilyen titkos katonai fejlesztés; őt nem azok tárgya, iránya érdekelte, hanem az elköltött források nagysága izgatta; korrupciót, pazarlást szimatolt, feltételezvén, hogy ennyi tömérdek pénzbe semmi sem kerülhet. Viszont Stimson egyetlen szavára, miszerint, neki nem kell tudnia a fejlesztések céljáról, de higgye el, hogy nagyon fontos és minden ráfordított dollárt megér, elállt a további vizsgálatok felől. Truman elnökké választása és az atomprogram megismerése után még emlékezett arra, hogy korábban szenátorként mennyire komolyan érdeklődött az elköltött pénz felhasználása iránt; nyilvánvaló, hogy ha a bombát nem veti be, már csak a ráfordított összeg nagysága mián is kellemetlen kérdések kereszttüzébe került volna (még egy micsoda alliteráció!).

Truman, miután megtudta, hogy atombomba épül, még semmilyen részlettel nem volt tisztában, azon kívül, hogy várhatóan kész lesz augusztusra. Az elnöki beiktatás és a bomba várható elkészülte közötti időpontban kapta meg a tudósok tiltakozását, úgy, hogy alig volt valami fogalma a bomba hatóerejéről vagy működési mechanizmusáról. Ezen segítendő, Stimson az elnök számára egy, az atomenergia felhasználását illletően egy tudósokból álló tudományos tanácsadó testület felállítását javasolta[41] (a testületbe végül fele-fele arányban kerültek be politikusok és atomfizikusok). Eközben a légimarsallok a bevett módon támadták Japánt, március 9-én például kétezer tonna gyujtóbomba ledobásával, nagyjából 100 ezer japánt megölve bombázták Tokiót[42] (azaz, semmi különbség nem volt a halottak várható számát illetően a hagyományos gyujtóbombák és az atombomba bevetése között – maga Oppenheimer például az atombomba bevetése esetén mindössze 20 000 japán halottal számolt[43], feltételezve, hogy a civilek használják a légvédelmi óvóhelyeiket). A tengerészek és tengerészgyalogosok tízezerszám veszítettek embert a japán szigetek támadásai során, és ekkora kezdődött el a kamikaze-pilóták támadásai is amerikai hajók ellen. Truman egyszerűen úgy érezte, nincs más alternatívája, be kellett vetnie a bombát – muszáj volt erőt demonstrálnia a szovjetek előtt[44], továbbá a szovjetek megfékezésének stratégiájának szellemében le akarta rövidíteni a háborút, mielőtt a szovjetek még több területre teszi rá a kezüket, ráadásul belpolitikai kockázatot is jelentett volna számára, ha a rengeteg pénzbe kerülő fegyvert nem veti be, már csak amiatt is, mert japán civilek így is-úgy is százezerszámra haltak volna meg, de neki ifjú amerikai katonák tízezreinek életére kellett elsősorban tekintettel lenni. Ő lehetett volna az elnök, aki nem veti be az atombombát. A fenti megfontolások miatt viszont ő lett az elnök, aki bevetette.

III. Ha már elkészült, használni kell

Truman számára tehát gyakorlatilag nem volt választási lehetőség: ha már elkészült a bomba, be kell vetni, még akkor is, ha várhatóan magas lesz a civil áldozatok száma. Tudta, hogy a japánok fölkészültek arra, hogy az utolsó emberig küzdjenek, nem is azért, mint a Hitlerben az utolsó pillanatokig is bízó nácik (az egyszerű német tudta, hogy vége a dalnak), akik várták a hadi szerencsét megfordító pusztító fegyver Führer által beígért elkészültét – hanem a japán ellenállás fő indoka az volt, hogy az amerikaiak feltétel nélküli megadást követeltek, ők meg csak feltételes megadást lettek volna hajlandóak elfogadni (azaz ragaszkodtak volna ahhoz, hogy a császár a helyén maradjon). Effektíve akkora veszteséget akartak a partraszálló amerikaiaknak okozni, hogy azok kiegyezzenek a feltételes kapitulációval is[45].

Az is teljesen egyértelmű, hogy amennyiben a japánok nem adják meg magukat, akkor nem csak amerikai katonák lelik halálukat, de japán civilekből is akár milliók pusztulnak el feleslegesen (százezrek helyett), és az is, hogy Truman akár az impeachment-eljárást is magára vonta volna azzal, ha egy elkészült csodafegyvert nem vet be, és fiatal férfiak százezreit küldi a halálba. (Robert J. C. Butlow 1954-es becslése szerint 500 ezer fő körül lehetett volna az amerikai katonai veszteségek száma a szigetországi invázió esetén – csak Kyushu, a legdélebbi főbb japán sziget esetében 766 700 főnyi partra szálló haderővel és 35 000 körüli veszteséggel számoltak[46], bár Hap Arnold légimarsall szerint a bombázások hatására már erre sincs szükség, Japánt már enélkül is könnyen le lehet győzni.[47]. Ehhez képest 1945. május 10-én a vezérkar megtárgyalta és elfogadta azt az irányelvet, miszerint az oroszok várható hadba lépése miatt egyáltalán nincs szükség invázióra[48]. Az európai főparancsnok, Dwight D. Eisenhower sem szerette volna, ha az Államok dobja le az első atombombát, mert úgy érezte, ez kétes dicsőséget hozna, illetve, rombolná az Államok nemzetközi megítélését. Jól érezte.) Truman számára az atombomba ledobása egyúttal a szovjeteknek szóló figyelmeztetés[49] is lenne – akik a háború után ragaszkodtak ahhoz, hogy nem a nukleáris fegyverektől, hanem a határon felvonuló Vörös Hadseregtől riadtak meg annyira Japánban, hogy aláírták a kapitulációt. Ez nem annyira légből kapott feltételezés, mint amilyennek tűnik: igaz, hogy erősen szovjet propagandaszaga van, ám japán levéltári iratok kutatása azt bizonyítja, hogy Japánban ténylegesen, már az atombomba ledobása előtt keresték a feltételes megadás lehetőségét pont a szovjet hadbalépéstől való félelem miatt.

Ismétlem: a várható japán ellenállás, az amerikai életek megmentése, az, hogy hamarabb fejezzék be a háborút a Csendes-óceáni hadszíntéren, mint megérkeznének a határra a szovjetek, és az esetleges kongresszusi felelősségre vonás rémképe késztette Trumant arra, hogy az atombomba bevetésére adjon parancsot. Ő maga úgy vallott James F. Byrnesnak, külügyminiszterének, hogy a bomba használata kedvező helyzetbe hozhatja őket, ami hatására ők diktálhatják a háború végén a feltételeket[50].

Az elnöknek tudnia kellett, hogy háborús bűnt követ el, ahogy háborús bűn volt minden egyes bombázás, amit akár a németek követtek el London vagy Coventry ellen, vagy akár a szövetségesek a háború második felétől a német, olasz, japán – vagy akár magyar városok ellen – de ekkorra a háborús bűn fogalma már mást jelentett, mint a háború kezdetekor[51].

Truman, Attlee-vel és Csang Kaj-sekkel közösen még egy utolsó (ám eleve hiábavalónak gondolt) próbált tett a bomba ledobásának elkerülésére: a július 26-án kiadott Potsdami deklarációban felszólították Japánt a feltétel nélküli megadásra, különben „azonnali és teljes pusztítást” van kilátásban (atombombát vagy új fegyvert nem említettek). A fenyegetés nem hatotta meg a japánokat.

IV. Miért pont Hirosima?

Hirosima csak egyike volt a kijelölt potenciális célpontoknak. Alapvetően olyan várost kerestek, amit még nem ért egyáltalán vagy túl nagy kár (talán voltak olyan hirosimai lakók is, akik kimondottan féltek attól, hogy azért nem bombázták korábban őket az amerikaiak, mert valami szörnyűséggel készülnek ellenük), amelyikben katonai bázis vagy hadiüzem működik, amelyik a Tinianról induló B-29-esek hatótávolságán belül van, és ahol feltételezhetően nincsenek amerikai hadifoglyok. Nem túl sok ilyen város volt (a kulturális fővárost, Kyotot Stimson hadügyminiszter személyesen húzta le a LeMay által összeállított lista első helyéről[52]). Az alamogordoi próbarobbantás sikere után (ennek a pontos helyét nevezték Trinity Site-nak) a légierő a következő utasítást kapta július 25-én[53]: ne bombázzák Kyotot, Hirosimát, Kokurát és Niigatát. Ezek a városok még intaktak voltak, és meg is akarták őrizni őket érintetlennek. Ez volt az első célpont-lista. Stimson közbenjárására (mondván, a háború után nem lehetne jól kibékülni a japánokkal, ha a történelmi és kulturális fővárosukat a földdel tennék egyenlővé) Truman véglegesen törölte Kyotot a szóba jöhető célpontok listájáról[54]. Ehhez a listához később adták hozzá Nagaszakit, a japán kereszténység központját, amely városnak semmilyen hadászati jelentősége nem volt, viszont korábban már többször is kapott bombatalálatot, azaz, a kijelölési szempontok közül annak az egynek felelt meg, hogy hatótávolságon belül volt.

A listát tovább szűkítették augusztus 1-én: lehúzták róla Niigatát, mivel túl kicsinek és túl távolinak találták Tinianról indulva. Maradt hát Hirosima, Kokura és Nagaszaki. A helyben eldöntött parancsnoki tanácskozás szerint mindhárom város fölé felderítő repülőket fognak a támadás napján küldeni, ugyanis a felsővezérkari parancs szerint kizárólag szabad szemmel látható várost szabad csak bombázni, tilos a radarra hagyatkozni (hogy a bomba hatása minél nagyobb legyen, azaz, minél nagyobb legyen a pusztítás és az emberáldozat). Tibbets parancsnoknak, miután útnak indul majd a bombát hordozó B-29-esével, lesz elég ideje a három célpont közül a legígéretesebbik irányába fordulni.

Azaz egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy pont Hirosima legyen a célpont; bár az augusztus 2-i parancs szerint is ez volt az elsődleges célpont (míg Kokura a másodlagos és Nagaszaki a harmadlagos[55]). A hirosimaiaknak pechjük volt, hogy aznap tiszta volt az ég. Így viszont a kokuraiak és a nagaszakibeliek megmenekültek (utóbbiak csak pár nap erejéig).

A Hirosimára dobott atombomba szó szerint másodpercek alatt megsemmisítette a várost (elpusztítva vagy megrongálva az épületek 96%-át), megölve a város lakosságának több, mint negyedét – közel 80 000 embert (köztük 20 amerikai hadifoglyot is) –, és megsebezve több, mint 100 000 másikat. Akik Hirosimában augusztus 6-án reggel 8 óra 15 perckor felnéztek az égre, két amerikai gépet láthattak, majd, miután kidobtak valamit a fedélzetről, egyikük élesen balra, másikuk élesen jobbra kanyarodott. Emiatt aztán a légiriadó megszólalásakor (Oppenheimer feltételezésével ellentétben) a polgári lakosság nem vonult be sietve az óvóhelyekre, hiszen a felhőtlen, tiszta égen csak két, nagyon magasab repülő amerikai gépet láttak – úgy gondolhatták, ezektől nem kell félniük, azt hihették, csak japán nyelvű, megadást szorgalmazó szórólapokat dobnak azok le (mint ami az amerikaiaknak szokása volt).

Aztán 45 másodperccel később már nem volt tiszta az ég Hirosima felett; igaz, már Hirosima sem volt.

---

Jegyzetek:

[1] https://godandgoodlife.nd.edu/digital-essays/anscombes-intention-ethics-in-action/ [2023.01.12.]

[2] Rhodes 343.

[3] Rhodes 519.

[4] https://millenna.hu/kulpolitika/hogyan-nem-tort-ki-a-nuklearis-vilaghaboru/871/ [2023.01.12.]

[5] https://www.defensenews.com/space/2018/02/06/mattis-no-such-thing-as-a-tactical-nuclear-weapon-but-new-cruise-missile-needed/ [2023.01.12.]

[6] A bomba erejét végül 17 000 tonna TNT-vel egyezőként állapították meg. Truman elnök a rádióbeszédében 20 000 tonna TNT-t mondott. Knabel–Bailey 215.

[7] Carlin 159. Erre rímel a Curtis LeMay-nak tulajdonított mondás, miszerint, „visszabombázzuk őket a kőkorszakba” – https://ahf.nuclearmuseum.org/ahf/profile/curtis-lemay/ [2023.02.01.]

[8] https://www.reaganlibrary.gov/archives/speech/joint-soviet-united-states-statement-summit-meeting-geneva [2023.01.12.]

[9] https://www.iflscience.com/simulation-shows-the-devastating-impact-of-a-nuclear-war-between-the-us-and-russia-53430 [2023.01.12.]

[10] A szimuláció azt is kimondta, hogy elég lenne nagyjából 100 atombombát felrobbantani, hogy ez bekövetkezzen. Jelenleg nagyjából 15 000 robbantótöltet áll az atomhatalmak rendelkezésére. Ehhez képest az amerikai légierő 1951-ben úgy gondolta, hogy ideje megelőző csapást mérni a szovjetekre, úgy nagyjából 500 atombomba nagyon rövid idő alatti ledobásával. (Ekkor még nem voltak interkontinentális ballisztikus rakéták, bombázóknak kellett volna a bombákat a célpontok fölé vinni.) [Carlin 194.] Hogy az amerikai légierő nem értette meg, hogy az atombomba nem pusztán csak egy nagyon erős bomba, hanem az egész emberiség kiirtására képes szerkezet, nem meglepő, de maga Churchill is azt javasolta Trumannak 1947-ben, hogy ne lacafacázzon, semmisítse meg Moszkvát, preventív jelleggel. [https://www.icij.org/inside-icij/2014/10/churchill-urged-us-wipe-out-moscow-bomb/ (2023.01.28.)]

[11] Carlin 150. Igaz, közvetlenül a világháború után még azon az állásponton volt, hogy a lehető leggyorsabban megelőző csapást kell mérni a Szovjetunióra, mert a harmadik világháború eljövetele kétségtelen, és az azt követő egyfajta második sötét középkor után nagyjából 500 év lesz, mire sikerül helyreállítani a civilizációt. [Carlin, 170.] Ez a gondolatmenet rímel Edward Gibbon Rómával és Isaac Asimov egy lehetséges jövőbeli civilizációval kapcsolatos gondolat-menetére is. Részben erről szólt egy korábbi facebook-jegyzetem: https://www.facebook.com/balazs.nadasi/posts/pfbid025tAx8K4yNFAJ8PjrLE5PwRT8rErA1BCWycr6H85dHQbvsADD67tfYEh3HweVxfTAl

[12] https://www.osti.gov/opennet/manhattan-project-history/Events/1939-1942/einstein_letter.htm [2023.01.19.]

[13] Egészen pontosan először csak egy ad hoc bizottságot, amelyik élére Lyman Briggst nevezte ki, a Szabványügyi Hivatal igazgatóját, akinek fogalma nem volt az atomfizikáról, és ez a döntés feltehetően legalább egy évvel késleltette az amerikai atomprogramot. [Davidson–Lytle 184.]

[14] Rhodes 208.

[15] Mania 160.

[16] Rose 82.

[17] Einsteint az amerikai titkosszolgálat pacifista nézetei miatt nem engedte a programban részt venni, de Oppenheimer kinevezése előtt is, akit közismerten zseninek és tökéletes vezetőnek tartott mindenki, csak Groves személyes felelősségvállalása nyitott utat. [Davidson–Lytle 186.] Oppenheimer csak azért megtanult szankszritül, hogy eredetibel olvashassa a Bhagavad-Gútát. A szankszkrit volt a nyolcadik nyelv, amit megtanult. [Mania 118.] Hogy Oppenheimer nem kapott Nobel-díjat, az minden bizonnyal csak viszonylag korai, 62 éves korában, 1967-ben bekövetkezett halála miatt volt. [Rhodes 169.] Oppenheimert végül Teller Ede kifúrta, elhintette, hogy szovjetszimpatizáns, így az igazgatót megalázó módon egy nappal a szerződés-ének lejárta előtt felmentették, végül 1954-ben egy négyhetes meghallgatás után elítélték. Rá 68 évre (!) 2022 december 16-án mentették fel utólagosan, és semmisítették meg az őt elítélő ítéletet. [https://en.wikipedia.org/wiki/Oppenheimer_security_hearing 2023.02.16.]

[18] Mania 189.

[19] Mint Paul Hartecket és Carl Friedrich von Weizäckert is. [Mania 215.]

[20] Erről bővebben: Rose 155. illetve https://journals.sagepub.com/doi/pdf/10.2968/058003007 [2023.02.01.]

[21] Az Egyesült Államok még segélyszervezetet is alapított Elüldözött Német Tudósokat Segítő Rendkívüli Bizottság néven. [Rhodes 217.]

[22] Henry L. Stimson a naplójában azt írta, hogy az elnököt „az önbizalom egy teljesen új érzése kerítette hatalmába”, idézi Alperovitz 13.

[23] Bár nyilvánvalóan tudtak kémeik révén az amerikai atomprogramról, aminek a bizonyítéka, hogy amikor Truman a potsdami konferencián megemlítette Sztálinnak, hogy az Államok szert tett egy nagyerejű bombára, a szovjet főtitkárnak a szeme se rebbent. [Knabel–Bailey 124.] Minden bizonnyal onnét tudták a szovjetek, hogy az amerikaiak atombombát fejlesztenek, hogy szó szerint eltűntek a tudományos folyóiratokból a maghasadás témájával foglalkozó szak-cikkek. A titkot a titkolódzás árulta el. [Rhodes 555.]

[24] Carlin 169.

[25] Valójában 1944 novemberére, a strasbourgi egyetem szövetségesek általi megszállásának idejére egyértelművé lett, hogy a németek ahelyett, hogy két évvel előrébb tartanának (mint ahogy ettől Los Alamosban féltek), két évvel le vannak maradva az amerikaiak mögött. A német atomprogram titkait és tudósait felgöngyölítő programot Alsos-nak nevezték el, ami görögül szent ligetet jelent, pont úgy, ahogy angolul pedig a grove szó jelenti azt; ezzel a katonai vezető, Groves tábornok előtt tisztelegtek.

[26] Rhodes 683.

[27] Itt építette meg Enrico Fermi csoportja 1942. december 2-án a világ első atomreaktorát.

[28] Knabel–Bailey 112.

[29] Szilárd levelét az amerikai külügyminiszter, James R. Byrnes, nem volt hajlandó megosztani Truman elnökkel. [Davidson–Lytle 192.]

[30] Rhodes 587.

[31] Knabel–Bailey 107.

[32] https://ahf.nuclearmuseum.org/ahf/key-documents/bohr-letter-churchill/ [2023.01.28.]

[33] Rhodes 587.

[34] Rhodes 595.

[35] https://www.britannica.com/biography/Niels-Bohr/The-atomic-bomb [2023.01.28.]

[36] https://www.atomicarchive.com/resources/documents/deterrence/bohr-un-letter.html [2023.01.28.]

[37] https://mathshistory.st-andrews.ac.uk/Extras/Bohr_nuclear_weapons/ [2023.01.28.]

[38] https://ahf.nuclearmuseum.org/ahf/key-documents/hyde-park-aide-memoire/ [2023.01.27.]

[39] Davidson–Lytle 179.

[40] Stimson hadügyminiszter 1945. április 24-én, tehát 10 nappal Truman beiktatása után, ír neki arról, hogy eddig nem akarta őt zavarni ezzel kapcsolatban, de a dolog hordereje miatt nem tűr további halasztást: azonnal tájékoztatnia kell őt egy bizonyos témában. [Alperovitz 11.]

[41] Davidson–Lytle 179.

[42] Rhodes 668. Többek között emiatt is került le Tokyo a célpont-listáról: már teljesen tönkre-bombázták. [Carlin 156.]

[43] Rhodes 648.

[44] Azaz az atombomba bevetése legalább annyira szólt a szovjeteknek, mint a japánoknak. [Davidson–Lytle 176.]

[45] Ez elhangzik a következő linken található videóban: https://ahf.nuclearmuseum.org/ahf/history/debate-over-bomb/ [2023.02.04.]

[46] Knabel–Bailey 108.

[47] Knabel–Bailey 111.

[48] Alperovitz 32.

[49] W. Avarell Harriman, egykori moszkvai külügyminiszter arra figyelmeztette Trumant, hogy „Európa barbár inváziójával” állnak szemben. [Alperovitz 22.] Truman eleve nem volt oroszba-rát, még csak tolerálni sem tolerálta Sztálint: 1941-ben, még szenátorként az Egyesült Államok hadba lépése előtt azt mondta, hogy az Államoknak az oroszokat kell segíteniük, ha a németek állnak jobban, és a németeket, ha az oroszok, hogy a lehető legtöbbet megöljék egymás közül. [Alperovitz 30.]

[50] Rhodes 618. Rémlik, hogy olvastam valahol, hogy Truman Byrnesnek azt is mondta, hogy nagyon sajnálja, de ki kell adnia a parancsot, ám újra és újra átnézve a jegyzeteimet és rákeresve a neten, ilyen elnöki sajnálkozásról feljegyzést nem találtam, így nem tudom lehivatkozni.

[51] A háború ezen szakaszára már minden, ami a józan ítélőképességgel kapcsolatos, értelmét veszítette. Ajánlom elolvasásra Joseph Heller megrázó erejű regényét, a 22-es csapdáját.

[52] Rhodes 713.

[53] Davidson–Lytle 194. Érdekes módon ugyanezt a listát július 3-ra teszi Knabel–Bailey 122.

[54] https://www.bbc.com/news/world-asia-33755182 [2023.02.16.]

[55] Knabel–Bailey 142-143.

Felhasznált irodalom

Könyvek:

Gar ALPEROVITZ: Atomic Diplomacy: Hirosima and Potsdam, The use of the Atomic Bomb and the American confrontation with Soviet power. Egyesült Államok, New York, New York, Vintage Books, 1965.

Dan CARLIN: The end is always near, Humanity vs. the Apocalypse, from the bronze age to today. Egyesült Államok, New York, New York, Harper, 2019.

James West DAVIDSON–Mark Hamilton LYTLE: A tények nyomában. Egyesült Királyság, Anglia, Maidehead, McGraw-Hill Book Company Europe, 1995.

John A. GARRATY: The American Nation, Volume 2, A history of the United States since 1865, Egyesült Államok, New York, New York, Harper & Row Publishers Inc., 1975³.

Hubert MANIA: Láncreakció. Az atombomba története. Budapest, Scolar, 2011.

Fletcher KNABEL–Charles BAILEY: No high ground, The inside story of the men who planned and dropped the first atomic bomb. Egyesült Királyság, Anglia, London, Weidenfeld & Nicolson, 1960.

Richard RHODES: Az atombomba története. Budapest, Park, 2013.

Paul Lawrence ROSE: Heisenberg and the Nazi Atomic Bomb Project, A study in German culture. Egyesült Államok, Kalifornia, Berkeley és Los Angeles, University of California Press, 1998.

Internetes hivatkozások

https://ahf.nuclearmuseum.org/ahf/history/debate-over-bomb/ [2023.02.04.]

https://ahf.nuclearmuseum.org/ahf/key-documents/bohr-letter-churchill/ [2023.01.28.]

https://ahf.nuclearmuseum.org/ahf/key-documents/hyde-park-aide-memoire/ [2023.01.27.]

https://ahf.nuclearmuseum.org/ahf/profile/curtis-lemay/ [2023.02.01.]

https://www.atomicarchive.com/resources/documents/deterrence/bohr-un-letter.html [2023.01.28.]

https://www.bbc.com/news/world-asia-33755182 [2023.02.16.]

https://blog.nuclearsecrecy.com/wp-content/uploads/2015/10/1943-06-30-Szilard-CIC-tail.pdf [2023.02.16.]

https://www.britannica.com/biography/Niels-Bohr/The-atomic-bomb [2023.01.28.]

https://www.defensenews.com/space/2018/02/06/mattis-no-such-thing-as-a-tactical-nuclear-weapon-but-new-cruise-missile-needed/ [2023.01.12.]

https://en.wikipedia.org/wiki/Charles_B._McVay_III [2023.02.08.]

https://en.wikipedia.org/wiki/Hiroshima_Peace_Memorial_Ceremony [2023.02.08.]

https://en.wikipedia.org/wiki/Oppenheimer_security_hearing [2023.02.16.]

https://en.wikipedia.org/wiki/USS_Indianapolis_(CA-35) [2023.02.14.]

https://godandgoodlife.nd.edu/digital-essays/anscombes-intention-ethics-in-action/ [2023.01.12.]

https://www.icij.org/inside-icij/2014/10/churchill-urged-us-wipe-out-moscow-bomb/ [2023.01.28.]

https://www.iflscience.com/simulation-shows-the-devastating-impact-of-a-nuclear-war-between-the-us-and-russia-53430 [2023.01.12.]

https://journals.sagepub.com/doi/pdf/10.2968/058003007 [2023.02.01.]

https://mathshistory.st-andrews.ac.uk/Extras/Bohr_nuclear_weapons/ [2023.01.28.]

https://millenna.hu/kulpolitika/hogyan-nem-tort-ki-a-nuklearis-vilaghaboru/871/ [2023.01.12.]

https://news.usni.org/2020/07/29/uss-indianapolis-crew-awarded-congressional-gold-medal-on-75th-anniversary-of-sinking [2023.02.08.]

https://www.iflscience.com/simulation-shows-the-devastating-impact-of-a-nuclear-war-between-the-us-and-russia-53430 [2023.01.19.]

https://origins.osu.edu/history-news/hiroshima-military-voices-dissent [2023.01.26.]

https://www.osti.gov/opennet/manhattan-project-history/Events/1939-1942/einstein_letter.htm [2023.01.19.]

https://www.reaganlibrary.gov/archives/speech/joint-soviet-united-states-statement-summit-meeting-geneva [2023.01.12.]

https://www.uh.edu/engines/epi1127.htm [2023.01.26.]

https://winstonchurchill.org/publications/finest-hour/finest-hour-137/the-bomb-and-the-special-relationship/ [2023.02.13.]