Eredeti megjelenés időpontja: 2023. június 15. és 2023. június 24., helyei: facebook és facebook

Bár azt gondoltam, hogy 2-2 hozzászólás után a vita lezárva, és várjuk a hozzászólásokat, de olyan hozzászólás, ami önálló posztban jelent volna meg, nem volt, csak kommentek százai.

Azt hiszem, bizonyos kérdéseket nem árt tisztázni ezen kommentek alapján.

Az ember nem azért klímaszorongó, mert fél attól, hogy mi fog jönni, hanem amiatt, mert nem látja a megoldást, hogy mit lehet tenni az ellen. Ez klasszikus pszichológiai kísérlet, a tanult tehetetlenség. Ugyanis hiába vannak olyanok, akik nagyon jól látják, hogy mi fog bekövetkezni, vagy mi az, ami már bekövetkezett (tavaly ugye 1000 milliárd forintos aszálykár, Nyugat-Európában emberek ezreinek felesleges korai halála), hiába tüntetnek ezren vagy tízezren vagy akár a világ különböző nagyvárosaiban egyidejűleg százezren-millióan, semmi se történik.

Ráadásul, nem csak nem történik semmi, de nem is látszik, mi a teendő. Tényleg nem. Nagyjából minden értelmes ember egyetért abban, hogy az ember által okozott felmelegedés klímaválságot hoz el és az civilizációs válságot, de nincs rá megoldás. Eleve sokak ezt a nézetet nem fogadják el (nincs is felmelegedés, oké, van, de természetes módon van, nem az ember hibája, oké, van, az ember okozza, de nem is probléma, mert egyébként meg jégkorszak lenne, meg egyébként is, tök jól elvagyunk benne, vagy oké, hát most még problémás a helyzet, de 20-30 év múlva a technológia olyan fejlettségű lesz, hogy addigra megoldjuk a problémát), de akik elfogadják is, azok között is vita van, hogy mit kell tenni, illetve, hogy mit lehet egyáltalán tenni.

Sokakkal beszéltem, vitáztam, sok könyvet olvastam el, sok jelentést néztem át, de legalábbis én nem látom a megoldást, vagyis, nem látok olyan megoldást, ami ne rengetné meg civilizációnk alapjait, vagy olyan megoldást, ami ne rengetné meg a civilizációnk alapjait ÉS ne járna több milliárd halottal.

Szóval ez az oka a klímaszorongásnak, nem a félelem, hanem a tehetetlenség érzése. És akkor vitatkozhatunk azon is, hogy a dolgokkal való szembenézés a hátráltatója-e a cselekvésnek vagy nem, hogy a klímaszkepticizmus, klímaoptimizmus vagy klímarettegés mik miatt van, és hogy ezek közül melyik állapot az, amelyik a legjobb megoldást tudja majd adni.

---

Szerző: Balla Attila

Érdeklődve olvastam a klímaváltozással kapcsolatos vitát a Múzsán. A DMM szerkesztőivel sok mindenben nem értek egyet, de most csak egy állítással szeretnék vitába szállni. Szerintem nem lehet abban bízni, hogy a fiatalabb generációk közéleti követelései az 1968-as emancipációs forradalomhoz hasonlóan elindítanak olyan társadalmi változásokat, amiknek az „egész világot befolyásoló hatása” lesz. Abba most nem szeretnék belemenni, hogy a vizionált „20-30” év, amíg szakítunk a business-as-usual-lel, mire lehet elég. Ezen túl három lényeges különbséget látok, ami miatt kétségeim vannak, hogy a párhuzam találó.

Egyrészt a klímaválság hatásai közvetettek, és nem lehet őket közvetlenül az államokon keresztül kezelni. 1968-ban egyértelmű volt, hogy az uralkodó rend korlátozza az egyéneket, és az állami intézmények szabályozásain keresztül lehet elérni több szabadságot. Azt gondolom, hogy ez többnyire igaz a korábbi példákra is, mikor a tömegek a tőkével szemben sikereket értek el, legyen ez a végkimerülésig dolgoztatást megakadályozó Ten Hours Act még 1847-ben Angliában, vagy később a munkásmozgalmak sikerei a nyugati államokban (pl. nyugdíj, társadalombiztosítás, közoktatás kivívása). Ezekkel ellentétben a klímaváltozás közvetve hat ránk, ráadásul az ok és az okozat időben és térben is nagy eltérésekkel jelentkezik, nagyon eltérő típusú és mértékű hatásokkal, amiket csak globálisan lehet megoldani, de nincs egyetlen olyan szerv sem, aminek lenne erre autoritása (ld. Az ENSZ főtitkár egyre kétségbeesettebbnek hangzó nyilatkozatait). Ráadásul a tömegek kontra elit szembenállás sem egyértelmű, hiába szeretne hosszú távon mindenki hosszú távon élhető bolygót, a rövidebb távú érdekek nagyon eltérőek lehetnek.

Másrészt, az 1968-as követelésekhez a kapitalizmus viszonylag könnyen alkalmazkodni tudott, de ugyanez a klímakatasztrófa esetén sokkal kevésbé látszik megoldhatónak. A nemi, etnikai és szexuális kisebbségek emancipációs sikereire, vagy a rugalmasabb munkakörülmények elterjedésére lehet a szabadságvágy és a kreativitás győzelmeként tekinteni, de másik oldalról az identitásmixükre büszke, vagy kötetlen munkaidőben home office-ból, esetleg digitális nomádként dolgozó munkások jól illeszthetőek a kapitalista termelésbe. Sőt, azzal, hogy a nagyobb szabadság mellé a közös fellépés lehetősége korlátozottabb, a tőkésosztály részben még hasznára is tudta fordítani. A klímaváltozás esetén viszont – ahogy Ésik is írta – a korlátlanul növekedő kapitalista gazdaság és a korlátos erőforrású bolygó paradoxonát kéne a rendszeren belül maradva megoldva.

Végezetül pedig azt is fontos megjegyezni, hogy ’68 és a korábbi társadalmi változások még mindig a kapitalizmus neoliberális szakaszának dominanciája előtt történtek. Pechre a klímaváltozás pedig pont ezalatt került a közvélemény fókuszába, gondolok itt például arra, hogy Ronald Reagan 1981-ben lett beiktatva, Dr. Hansent pedig 1988-ban hallgatta meg az amerikai szenátus a globális felmelegedésről. A piaci szabadságot priorizáló, a jóléti államot leépítő, az emberek boldogulásában az egyéni felelősséget hirdető, a fogyasztási szenvedélyre épülő neoliberális rendszerben jóval kevésbé látom adottnak a feltételeit azoknak a társadalmi mozgalmaknak, amik a korábbi változásokat elérték. A fenntarthatónak címkézett termékeket vásárló és virtue signallingból a benzines mellé elektromos autót is tartó fogyasztó nem egy ’68-as forradalmár.

Mindezek alapján azt gondolom, hogy nem lehet abban bízni, hogy, ahogy ’68-ban, majd most is az újabb generációk felnövésével elindul egy olyan társadalmi folyamat, aminek a kezdetben radikális követelései szépen lassan a fősodor részévé válnak anélkül, hogy a globális gazdasági rendszert alapjaiban megváltoztatnánk. Ez vezethet arra felismerésre, hogy a kapitalizmuson belül nem tudunk elképzelni olyan társadalmi változást, ami megoldja a klímaválságot. Azt hiszem, ennek mindkét politikai oldalról vannak implikációi.

A DMM szerkesztősége emiatt lát az ízléséhez képest nagyon sok „hagymázas kommunista maszlagot önmegtartóztatásról, degrowth-ról”. Az érme másik oldalán pedig ugyanez hajtja a techno-optimizmust is. Ezért bíznak sokan abban, hogy egy ma még nem (elégségesen) működő technológia majd megment minket, legyen az geoengineering, direct air capture vagy fúziós energia. Továbbá a piacba vetett hittel, hogy az emberek jólétére való fogyasztási igénye kitermeli a megfelelő piaci megoldásokat. Vagyis, hogy a szabadpiac és a technológiai fejlődés párosa, ahogy a múltban is tudta emelni a tömegek életszínvonalát, és az emberiség számára korábban leküzdhetetlen akadályokat megugrani, úgy majd a klímaválsággal is elboldogul.

A radikális baloldali és a techno-optimista javaslatok pedig mindkét oldalról kölcsönösen látszanak elborzasztónak vagy nevetségesnek, illetve kivitelezhetetlennek vagy hatástalannak a klímaváltozás okozta problémáink megoldására. Nem látom a lehetőséget a kiegyezésre. 2018 nem volt és nem is lehetett volna 1968.