Eredeti megjelenés
Pár nappal ezelőtt egy ismerősömhöz beugrottam. Visszafelé úton megláttam a Dessewffy utca névtáblát, és rögtön átváltott az agyam a nyelvtan-tanárra: szótagolva ez *De-ssew-ffy [De-zső-fi]. Illetve nem, vagyis igen, így szótagolunk, de leírni így írjuk: Des-sew-ffy, ugyanis, míg a főszabály az, hogy a régi magyar családnevek elválasztásakor a leírt betűket jelenkori hangértékük alapján választjuk el, ám, alszabályként, a mássálhangzót jelölő kettőzött betűk esetén, ha nem követi őket újabb mássalhangzó, akkor azokat kettéválasztjuk. Mint a Dessweffynél is.
Példák:
Beö-thy [Bő-ti], Chá-zár [Csá-szár] (ennek az elválasztása könnyű, csak azért hoztam ide, hogy egyértelmű legyen, mi ennek a leírt névnek a kiejtése), Cziff-ra [Cif-ra], Czu-czor [Cu-cor], Fa-ra-ghó [Fa-ra-gó], Lo-ránt-ffy [Ló-ránt-fy], Kon-ko-ly–The-ge [Kon-ko-li–The-ge (a Konkoly-Thege családnév már eleve kötőjeles, sőt, eredetileg az y a végén ÿ volt, mint sok más erdélyi név esetében is), Mai-láth [Maj-lát], Szé-chy [Szé-csi], Szé-che-nyi vagy Szé-ché-nyi (utóbbi Széchényi Ferenc esetén, akiről az Országos Széchényi Könyvtár van elnevezve, ezért ott mindkét <é> hangot ékezetes betűvel jelöljük!) [Szé-csé-nyi], Thew-rewk [Tö-rök], Thö-kö-ly [Tö-kö-li], War-gha [Var-ga], Weö-res [Vö-rös].
az alszabályra pedig példa a Des-sew-ffy [De-zső-fi] családnéven kívül még a Bat-thyá-ny [Baty-tyá-nyi] vagy a Kos-suth [Ko-sut], és a Wes-se-lé-nyi [Ve-se-lé-nyi] is. Kicsit kilóg ebből a a Med-gyes-sy [Megy-gye-si], ugyanis a <dgy> a régiségben kettőzött [gy] hangot jelentett, tehát ott nem azért választjuk el a d/gy határon a családnevet, mert két mássalhangzónál az egyiket ide, a másikat oda visszük, hanem azért, mert a kettős mássalhangzókat megosztjuk az elválasztás határán; itt csak arról van szó, hogy az első szótag <d>-jét is [gy]-nek ejtjük. Szintén ide tartozik a Ba-las-si is, amit hagyományosan már kiejtés szerint ejtünk, és így is szótagoljuk, ám régen ennek ejtése Balázsi volt, azaz, szótagolva [Ba-lá-zsi] lenne, ám ugyanúgy az alszabály szerint elválasztva marad Ba-las-si.
(Itt szeretnék tenni egy megjegyzést a jelölésekkel kapcsolatban. A nyelvészetben a betűket nem szoktuk külön megkülönböztető módon jelölni, ha valahogy mégis, akkor dőlt betűvel szoktuk azokat szedni, én most ezeket zárt kacsacsőrbe teszem. A fonémákat perjelek közé szoktuk tenni, a szögletes zárójelbe pedig a kiejtés szerinti hangalakokat szoktuk írni a fonetikai ábécé jelei szerint — én most azt mellőzöm, a hangokat a megszokott kiejtés szerintinek veszem a magyar ábécé betűjeivel jelölve. Ezt azért tehetem itt meg anélkül, hogy félreértéseket okozna, mert a régiségben a különböző betűk és betűkapcsolatok ellenben nem feltétlenül a mai hangértéket jelölték, így a két jelölés egymással ezzel elválasztható.)
Értelemszerűen azokat a régi családneveket, amelyekben két magánhangzó van ugyan, de egy kiejtett hang, mint a Gaal és Gaál, Paál, Soós vagy Veér családnevek esetében, nem választjuk el. Ide tartozik a Pais családnév is: Pajzs ejtéssel. Hozzáteszem, a magánhangzó hosszúságát jelölni gyakran tették kettőzött rövid magánhangzóval (a vezetéknevekben is), és mai napig így van ez a finn nyelvben (bármilyen szó esetében).
Hogy bonyolítjunk, az alszabályra alszabály, hogy a toldalékozott családnevi alakok esetében viszont a régies írásmóddal írt családnevek egységét megőrizzük, lásd: Babi-tsé (itt a <ts> betűkapcsolat jelenti a [cs] hangot), Thewrew-köt (itt az <ew> betűkapcsolat jelöli az <ö> hangot), kossu-thi (a <th> betűkapcsolat hangértéke sima [t], erre az alszabály alszabályára alszabály, hogy kivéve a kettőzött betűket, mint a Kiss, Papp vagy Széll vezetéknevek esetén, itt: Kis-sék, Pap-pal. AkH. 229. szabálypont.
Ehh, bele lehet bolondulni. Hogy a manóba nem tudtak a régiek normálisan leírni egy nevet? Weöres, mi, a sima Vörös helyett? Thewrewk, a Török helyett? Mindezt úgy, hogy ténylegesen létezik a Vörös vagy a Török vezetéknév (lásd: Vörös István költő vagy Török Bálint hadvezér), miért nem azt használták. Mi ennek az oka? (És akkor még a <ÿ> betűről nem is szóltam.)
Nos, egészen megdöbbentő és prózai oka van ennek, mégpedig az, hogy régen a magyar nevek egyelemeűek voltak, és a megkülönböztetésre szolgáló családnevek a XIV-XVI. században alakultak csak ki, miközben a mai, hangjelölésre alkalmas betűrend lényegében 1832-ben, az első akadémiai helyesírási szabályzat megjelenésével lett csak kodifikálva: azaz, a hangjelölés (a betűrend kialakulatlansága miatt) ingadozott (pl. Rimay-Rimai, hogy csak egy egyszerű példát mondjak), főleg a kezdeti időkben, amikor még előzményekre sem lehetett visszanyúlni. (Ráadásul ekkor még a [c] és [dzs] hangokra a <cz> és <ds> betűkapcsolatot alkalmazták, a mai megfelelőiket az 1922-es akadémiai helyesírásban kodifikálták. Kötelezően viselni az öröklődő családneveket II. József névrendeletétől, 1787-től kezdődően kell Magyarországon, a névváltoztatás is csak engedéllyel volt lehetséges attól kezdődően; viszont az ez előtt írt családnevek ingadozóak voltak, helyesírásukban is, értelemszerűen utána viszont már nem. Külön probléma, hogy a szocialistának nevezett rendszerben a történelmi neveket viselőket, azok nemesi származásuk miatt, a nemesi címek eltörlésével együtt az ősi neveiktől is megfosztották — Batsányi János talán nem volt mérges amiatt, hogy Bacsányinak írták a vezetéknevét, de mintha rémlene, hogy Esterházy Péter nehezményezte, hogy családjának a nevét egy ideig Eszterháziként kellett írniuk. Viszont ez csak egy halvány emlék, nem tudtam leellenőrizni, mintha olvastam volna valahol, de nincs rá hivatkozásom, hogy ezt alá tudjam támasztani. Zrínyi neve viszont kodifikálódott Zrínyiként, annak ellenére, hogy ő maga soha nem írta így a nevét.
(A következő bekezdésekben visszanyúlok a Hajdú Mihály által szerkesztett Általános és magyar névtan című egyetemi tankönyvhöz, ami közel 1000 oldal, de könnyedén végigolvastam annak idején, szinte peregtek a lapok a kezem alatt, és pont Farkas Tamással volt szemináriumi óránk reggel 8-tól, amikor Miska bácsi bejött valamikor úgy 8,30 tájékán, hogy elnézést kér, nem akarja az órát megzavarni, de úgyis névtan óra, és szeretné megmutatni, hogy most jelent meg az általa szerkesztett kötet, hátha érdekes lehet nekünk is, de az már az asztalon volt, mert én előző nap megvettem és behoztam aznap reggel órára, úgy, hogy későbbi témavezető tanárom, a tanszék későbbi vezetője, az intézet későbbi igazgatója, az akkor még csak tanársegéd Farkas Tamás úgy rémlik, akkor látta az egészet nyomtatásban megjelenve először.)
Először is definiáljuk, hogy családnévnek (vezetéknévnek) akkor tekintjük a nevet, ha az tényleg az egész családot jelenti, és öröklődik. Az öröklődés előtti időszakban az egyénnév mellett álló kiegészítésekre szolgáltak ezek a később öröklődő nevek; kezdetben a nemeseknél alakultak ki ilyen előnevek vagy a birtokuk alapján (pont, mint más népeknél), és még nem is szilárdultak ezek meg, mert ha az illető birtokot váltott, akkor a neve is megváltozott (emlékezzünk csak a Shakespear-drámákra, ahol ha egy birtokosnak a király a dráma közepén új birtokot adott, akkor az illető neve is megváltozott azonnal), vagy a felmenője alapján (Abafy, Lórántffy, stb.), azaz, kinek a fia volt az illető. Minden bizonnyal azért pont a nemeseknél, mert az oklevelek kiállításakor egészen pontosan körül kellett írni, meg kellett határozni azt a személyt, akinek az oklevél szól, ha pedig öröklődő birtokról volt szó, akkor a családnév is öröklődött vele együtt. A köznép esetében később alakultak ki a megszilárduló vezetéknevek, amelynek szerepe volt abban is, hogy sokszor a foglalkozások is öröklődtek (kivéve mondjuk a Pap/Papp vezetéknevek esetében…); a régi török defterek idejében már felbukkannak az egyénnevek mellett megkülönböztető jelzésként, hogy István, a kovács, István, a fazekas, István, a nagy stb., vagy, Pista, Kálmán fia, Jancsi, Lukács fia stb. Az biztos, hogy hosszabb időbeli folyamat volt a családnevek kialakulása, megszilárdulása.
Igen ám, de ekkoriban még nem volt magyar helyesírás. Latin betűkkel, latin nyelven lettek az oklevelek megfogalmazva, hiszen akkoriban még nem volt magyar nyelvű írásbeliség, ezért beszélünk a nyomtatás előtti időkben nyelvemlékekről, amelyek szinte kizárólag töredék-jellegűek; a Halotti beszéd szórványjellegű volt, nem általánosan elterjedt szokás volt magyarul búcsúztatni a halottakat. (Gondoljunk csak arra, hogy a katolikus kereszténységen belül a latin nyelvű misézés szokása egészen az 1970-es évekig általánosan fennmaradt, a katolikus kereszténység ekkoriban, a II. vatikáni zsinat döntései után, több lépcsőben tért át az adott ország nyelvének használatára.) Azaz, próbáljunk meg magyarul írni a magyar betűkészlet használata nélkül!
A magyarok ugyanis nem latin betűkkel, hanem magyar betűkkel írnak magyarul. Ez a magyar betűkészlet egy ún. kiegészített latin betűkészlet ugyan, azaz, latin alapú, de számos olyan betű van benne, amelyek a latinban nincsenek. Íme, a következők: <á>, <cs>, <dz>, <dzs>, <é>, <gy>, <í>, <ly>, <ny>, <ó>, <ö>, <ő>, <sz>, <ty>, <ú>, <ü>, <ű>, <zs>; sőt, az eredeti latin ábécének nem része az <j>,<k>, <u>, <w>, <x>, <y> és <z> betű sem. (Az eredeti latinban ezek a betűk nem szerepeltek ugyan, de egészen korán bekerültek görög hatásra a <k>, <y>, <x> és <z> betűk, majd a <j> az <i>-ből, az <u> és a <w> betűk pedig a <v>-ből alakultak ki a középkorban.) A rómaiak a <c> betűt [g] vagy [k] hangértékben használták. Azaz, ha nem volt megfelelő betű a hangok jelölésére, akkor azok jelölése nehézséget okozott, azért van az, hogy a hagyományos magyar családnevek írása ennyire bonyolult sokszor; és ezért vannak azok elválasztására a fent ismertetett szabályok.
“Szerencsére”, amikor a magyarok latin ábécét használva elkezdték írni az okleveleket, már nem a klasszikus azaz ókori, hanem a középkori latin ábécét használták, ám így is kimaradtak az ékezetes betűk és a digráfok, a két betűjegyből álló betűk (kettős betűk, összetett betűk, kétjegyű betűk), ezek a betűk már a családnevek kialakulása után, a magyar nyelvű bibliafordítások azaz a reformáció időszakában kerülnek be a magyar helyesírásba. A mellékjelezett betűk (az összes ékezetes magánhangzó) protestáns hatásra, míg a kettős betűk (a mássalhangzók) katolikus hatásra. A reformátusok ugyanis előszeretettel mellékjelezték azokat a betűket, amelyek nem szerepeltek a latin ábécében, de egy abban szereplő hanghoz közeli hangot jelöltek (és nem csak magánhangzókat lehet mellékjelezni, lásd a szláv nyelvekben a hacseket (makcsenyt), a német, spanyol és portugál tildét, francia, katalán vagy albán cédillét, vagy a lengyel áthúzott <l> betűt <ł> — vagy az összes ehhez hasonló betűt, amelyeket a szövegszerkesztő programban be lehet szúrni a szövegbe. A katolikus helyesrás ezzel szemben a betűkettőzés módszerével élt: gondoljunk csak a lasagna, signore szavakra, ahol az [ny] hangot jelöli a <gn> betűkapcsolat. (Hogy ezek mellett hogy lettek tildézett spanyol és portugál szavak, megint más téma.) De ne szaladjunk előre az időben, mert ez már a magyar helyesírás kialakulásának témája, ezzel csak azt akartam mondani, hogy a magyar családnevek írásakor a <j>,<k>, <u>, <w>, <x>, <y> és <z> betűket már lehetett használni ugyan, ám a mellékjeles magánhangzókat és többjegyű mással hangzókat nem.
Így viszont már mindjárt érthető a Thewrewk családnév vagy a Czuczor név is (s hogy miért választjuk ezeket el úgy, ahogy). Utóbbi az egyszerűbb: a régi magyarban a <cz> betűkapcsolat jelentette a [c] hangot. Hogy írjúnk [ö] hangot <ö> betű nélkül? Az [ö] hang hangképzés szempontjából valahol az e és az u között van (a régi rómaiak az [ö] hang jelölésére az <œ> lagitúrát [összevont betűt] használták, azaz, egybeírtak egy o és e betűt), teljesen logikus, hogy az <ew> betűkapcsolat [ö] hangot jelentett. Ha kicseréljük a Thewrewk családnévben az ew-ket ö-re, máris Thörök-nél tartunk — na de miért kellett <Th>-val írni a [T] hangot?
Ennek oka a görög-római írásra megy vissza. A rómaiak a görögből átvett szavakat, amelyeket ott thétával azaz a <θ> betűvel jelöltek, <th> alakban írták át, és úgy is ejtették. A rómaiak a latin <t> betűt erős t-vel ejtették, míg a thétát egy “meglevegősített” t-vel, azaz, szakkifejezéssel élve, hehezettel (rövid, levegős rálehelés) ejtették, ahogy a görögök is. (Ennek a magyarban nincs jelentésmegkülönböztető szerepe, ám számos indoeurópai nyelvben van.) Megfejtettük hát a Thewrewk családnév eredetét. A Dessewffy is megy már: a kettős <ss> jelentette a [zs] hangot, az <ew> az [ő] hangot, és az <ffy> pedig a [fi]-t. Így pedig már szótagolni és elválasztani is könnyű (kivéve, hogy a Dessewffyben máshogy szótagolunk és máshogy választunk el, lásd ennek az írásnak a legelső bekezdését).
(Egyébként még a régi családnevekben is folyamatosak voltak a hangváltozások és névváltozások, írtam erről annak idején egy szemináriumi dolgozatot a Kázmér-féle családnévszótár anyagának felhasználásával, csak az egyetemi írásaim többsége a fél évvel ezelőtti HDD-összeomlás idején megsemmisült.)
Ahogy számos más régi, hagyományos írásmóddal írt családnév is visszafejthető ez alapján a logika alapján (azaz, ha le kell írni egy nevet, ám a kiejtett hangzást visszaadó latin betűk nincsenek, akkor betűkombinációk segítségével kell azokat leírni). Ahogy azt is, hogy lesz a Petrovicsból Petőfi: Sándorunk apjának neve még Petrovics volt, ami szó szerint azt jelenti, hogy Péter fia. Petőfi még diákévei és vándorszínészi évei alatt változtatja meg folyamatosan a nevét, először még úgy ír alá, Petrovich; utána magyarosít Péterf(f)y-re, majd a Pétert becézve Pető azaz Petőfy (bár Korompay Bertalan szerint azért Pető, mert Vörösmarty egyik kiseopszának hőse is ezt a nevet viselte), később pedig már a kialakult imázsára tekintettel egyszerűen csak Petőfiként kezdi családnevét írni, paraszti származását kihangsúlyozandó (noha szlovák nemesi oklevele volt apjának, Szauder József még látta saját szemével). Ekkoriban persze ha nem is “divat” volt letenni a családnév végi ipszilont, de legalábbis így tett Jókai Mór és Görgei Artúr is, és Arany János sem (valós) kisnemesi, hanem (életkörülményei alapján vállalt) paraszti származására tette a hangsúlyt. A szó végi i-y váltakozás esete persze már egy másik történet.
Iratkozz fel a hírlevelemre is!
Miért kéri a szerző, hogy támogasd?
A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és támogatásokból él (elsősorban Patreonon, de kérésre MagnetBankos számlaszámot és Revolutos azonosítót is tud adni). Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze. Az utóbbi évben azért szerencsére talpon maradt, ám most augusztusban nem nagyon lesz bevétele.
Mekkora támogast kér a szerző?
Szinte semekkorát. Havi 600-800 forintot vagy 1,5-2 eurót. Kéthetente egy gombóc fagyi, vagy havi egy gombóc, ha minőségi. Hetente 3-4 palack a MOHU-nak. Havi fél lángos.
Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.
Hogyan tudod támogatni a szerzőt?
Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!
A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt. De ez még mindig ingyenes!
A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára.
Lesz fizetős tartalom?
Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.
2
0
Leave a Reply