Volt egyszer egy Amerika — XLV. rész 5-9. fejezet

Eredeti megjelenés időpontjai: 2023. február 24. facebook, 2023. február 25. facebook, 2023. február 26. facebook, 2023. február 27. facebook és 2023. február 28. facebook.

V. Hogyan jutott el a bomba Hirosima fölé?

A bomba több darabban került Tinianba, egy, a japánoktól elfoglalt kicsiny atoll-szigetre, ahova az amerikaiak a világ akkori legnagyobb repterét építették ki; nagyjából a teljes 100 négyzetkilométeres területe akkor repülőtér volt (Korda Gyuri bácsi ámuldozna). Tinian 2 400 kilométerre volt Japántól, ideális támaszpontot kínált a légi hadműveleteknek. Az amerikaiak, miután Összesen hat darab 2 600 méteres kifutópályát építettek, 40 000 fős legénységet és kiszolgáló személyzetet szállásoltak el azon a szigeten, amelyiknek korábban csak pár ezer fős állandó la-kossága volt (és napjainkban is csak annyi van).

Tinianra az urániumbomba több lépésben érkezett. A külső darabot B-29-es repülőgépek szállították (direkt az atombomba későbbi ledobásának céljára hozták létre az 509-ik Összetett Csoportot Paul W. Tibbets alezredes vezetésével). A legfontosabb összetevőt, az urániummagot hajóval szállították a szigetre két, egymást négy óránként váltó kísérő felügyeletével az Indianapolis nevű nehézcirkálón. Az egyik kísérő doktor volt, ami megdöbbentette a hajó kapitányát, Charles B. McVay-t. „Nem hittem volna, hogy biológiai fegyvereket fogunk bevetni…”, mormogta a bajsza alatt[1]. Teljes mértékben az urániumnak rendelték alá a küldetést: parancsba kapták, hogy amennyiben bármi is történne a hajón, legelőször az urániummagot kell megmenteniük, annak járt az első mentőcsónak. Ha az uránium biztonságba került, akkor volt lehetőségük emberéletet mentésére[2]. A doktornál hordozható ionométer és Geiger–Müller-számláló is volt. A tisztított, dúsított uránium nagyjából 22 kg súlyú lehetett és 500 millió dollár volt az előállításának az ára, ami mai pénzben számolva picit több lehet 8 milliárd dollárnál. A nagyjából 4 400 kilogrammos bombának a fél százalékát tette ki. Az urániummag nagyjából 90 kilogramm ólomba volt zárva, így aztán sem megmozdítani, sem felemelni nem volt könnyű. A nehézcirkáló július 16-án hajnalban San Franciscoból indulva a legmagasabb sebességre kapcsolva szelte a habokat, mindössze Pearl Harborban állt meg rövid időre feltankolni, míg végül július 26-án reggel megérkezett Tinianba.

Az Indianapolis, miután letette a csomagot a szigeten, tovább folytatta rádiócsöndben az útját a Fülöp-szigetek felé. (Azért rádiócsöndben, mivel titkos feladatot hajtott végre.) Itt érte kettős torpedótalálat, és lett elsüllyedésével az amerikai haditengerészet mai napig legnagyobb embervesztesége egyetlen hajó elsüllyedéséből. Ma már, a mobiltelefonok, a GPS és a kémműholdak (kémballonok…) idején nehéz megérteni, hogy mi történt a nehézcirkálóval, illetve, hogy miért nem siettek más hajók azonnal a legénység megsegítésére.

Leginkább azért, mert a két torpedótalálat egyike azonnal megsemmisítette a gépházat, így a hajó teljes áramellátását. A rádiós tiszteknek, akiknek addig rádiócsöndben kellett utazniuk, nem volt esélyük segélykérő üzenetek leadására[3]. A nehézcirkáló 1195 fős személyzetéből nagyjából 300-an kerültek hullámsírba a hajó 12 percig tartó süllyedése alatt. A maradék közel 900 főből viszont mindössze csak 316-an élték túl a nyílt tengeren való hánykódást. A megmenekülőknek a gyors süllyedés miatt arra sem volt idejük, hogy innivalót vételezzenek magukhoz, a több napos hánykódás alatt pedig többen egyszerűen szomjan haltak. Vagyis, többek, miután sós vizet ittak, delíriumos állapotba kerültek, és a tenger mélyére úsztak, sokan pedig cápák lakomájává váltak. A Fülöp-szigeteki támaszponton nem hiányolták a hajót, hiszen a parancs szerint az Indianapolisnak rádiócsöndben kellett utaznia, és egy félreértés miatt még csak késésben lévőnek sem könyvelték le, miután az július 31-én nem érkezett meg a Leyte-i amerikai támaszpontra. Végül véletlenül fedezte fel a hánykódó túlélőket egy felderító repülőgép több, mint négy nappal, azaz, 100 órával a hajó elsüllyedése után.

A hajó kapitányát tették a tragédiáért felelőssé, Charles McVayt, akit aztán hadbíróság is elítélt hanyagságért (egészen pontosan azért, mert nem cikk-cakkban folytatta Tinianról a hajó az útját, annak ellenére, hogy McVay-t nem értesítették arról, hogy japán tengeralattjáró-aktivitást észleltek a térségben, és erről a jelentésről illetve a jelentés kézbesítetlenségéről a hadbíróságot sem tájékoztatta az admiralitás), annak ellenére sem, hogy Chester Nimitz admirális illetve a támadó japán tengeralattjáró kapitánya is kiállt mellette a tárgyaláson (utóbbi azzal, hogy a cikk-cakkban való közlekedés sem gátolta volna őt meg abban, hogy a tiszta célpontot megtorpedózza). McVay többször is szóvá tette, hogy miért kellett négy napnak eltelnie, hogy kimentsék őt és az embereit, ám sosem kapott választ. A korábban Ezüst Csillaggal és Bíbor Szívvel is kitüntetett kapitány végül 1968-ban, évtizednyi magába forduló depresszió és poszttraumás stressz után 70 évesen önkezével vetett véget életének.

Végül McVayt Bill Clinton elnök poszthumusz elnöki kegyelemben részesítette 2000-ben, a kongresszus pedig felmentette a vádak alól[4].

A hajóroncsot Paul Allen, a Microsoft 2018-ban szepsisben (akkor már rákbetegen) elhunyt társalapítója fedezte fel 5500 méter mélyen 2017-ben. 2018. december 20-án az amerikai Kongresszus Arany Medált adományozott a hajó teljes legénysége számára[5].

VI. Miért nem kapituláltak a japánok rögtön az első bomba ledobása után?

Truman Hirosimát a földdel egyenlővé tévő döntése azóta is kritikák tárgya, ami viszont teljesen érthetetlen, hogy miért kellett három nappal később még egy atombombát ledobni, ezúttal plutónium-bombát Nagaszakira. Maga John. A. Garraty is, egy népszerű (általam is használt) egyetemi történelemkönyv szerzője úgy fogalmazott: „Sokkal kevésbé volt a második bevetés védhető morálisan”[6], ami nagyon szép eufémizmusa annak, hogy már az első bomba ledobása is háborús bűn, emberiesség elleni bűncselekmény volt. (A japánok végül augusztus 15-én adták meg magukat, azzal a kitétellel, hogy nem fogadják el azt a követelést, amely megkérdőjelezi Őfelsége, a császár jogait és kiváltságait[7] – azaz, a japánok gyakorlatilag mégis csak feltételesen kapituláltak.)

Akárhogy is, mai ésszel szinte felfoghatatlan, mi vezetett odáig, hogy a japánok nem adták meg magukat már az első atombombát követő napok egyikén, és miért kellett három nappal később, augusztus 9-én Nagaszakit is a földdel egyenlővé tenni. Az oka annak, hogy miért késlekedtek a japánok… mert egyszerűen nem tudták, mi történt. A japán felsővezetés egyik tagjánál sem volt mobiltelefon, senki sem nézett rá a kémműholdak jelentéseire…

A kevéssel 8 óra 16 perc előtt kioldott bomba pusztító hatását először egy tokiói telefonos operátor vette észre: a hirosimai vonala megszűnt, elnémult. Megpróbált újrakapcsolódni, de nem sikerült átjuttatnia a hívást. Húsz perccel később egy vasúti telegráf-kezelő bosszankodott amiatt, mert megszakadt az összeköttetés Hirosimával. Úgy tűnt számára, hogy kevéssel a város előtt ért véget a vonal. Ezek után egyre több jelentés érkezett különböző helyekről a fővárosba, hogy valamilyen bomba robbanhatott Hirosimában. A vonatok nem érkeztek meg Hirosimából, a vonatok nem jutottak el Hirosimába. A vezérkar megpróbálta elérni a hirosimai katonai központot, amelyiknek egy, a város északi partján álló kastély bunkere adott otthont, de nem sikerült felvenni velük a kapcsolatot. A nyugtalanító hírek egyre csak érkeztek, míg végül a hadsereg hivatalosan is jelentést tett a központi vezérkar számára: „Hirosima teljesen elpusztult az ellenség egyetlen bombájától[8].” A hír egy, a város kikötőjében található katonai raktár tisztjeitől érkezett, akik a szomszédos Kure haditengerészeti bázishoz juttatták el az információt, akik vezeték-összeköttetésben álltak Tokióval.

Egyetlen bombától! Hihetetlen!

Egyre több információ jutott el a központba. Megtudták, hogy mindössze három amerikai gép érkezett a légtérbe kora reggel, melyek közül kettő nem dobott le bombát. Egyetlen gép egyetlen bombája teljesen elpusztította a várost. A hadsereg elkezdte gyanítani, hogy az amerikaiaknak sikerült megépíteniük az atombombát. Ennek ellenére elhatározták a felsővezetésben, hogy ezt a felvetést egészen addig visszatartják, amíg teljes mértékben be nem bizonyosodik. A rádióműsorokban csak ezt a kárjelentést ismételgették: „Augusztus 6-án reggel 8 óra 20 perc körül pár B-29-es bombázó megtámadta Hirosmiát, majd elmenekültek pár gyújtóbomba ledobása után. Az okozott kár mértéke felmérés alatt van.”

A japán reakciók mibenlétéről kérésemre Cseresnyési László, a japán, a kínai és egyéb keleti nyelvek tudós professzora, japán kapcsolatai segítségével utánajárt. A japán szemszögből bemutatott események segíthetnek megérteni, hogy miért nem adta meg magát Japán az első atombomba bevetése után:

„A Hiroshimára ledobott bomba erejéről a japán hadügyminisztériumba csak némi késéssel, augusztus 10-én érkeztek meg a pontos jelentések [miközben 9-én ledobták az amerikaiak a második bombát is – NB.]. A minisztérium első közleményében 9-én még csak az állt, hogy az amerikaiak 6-án „új típusú, nagy erejű bombát vetettek be, amelynek következtében számottevő károk keletkeztek Hiroshima város egyes negyedeiben”. A 10-én reggel kiadott, „Védekezés az új típusú bomba ellen” című minisztériumi sajtóbulletinben az olvasható, hogy „az új bomba hatását nem szabad könnyedén venni, noha amikor egy új fegyver megjelenik, általában eltúlozzák a tényleges erejét”. A közlemény szerint a bomba detonációja során rendkívüli mennyiségű hő szabadul fel, „amely ellen futonokkal kell védekezni”, azaz a vélelmük szerint az összehajtható fekvőhely-alátétbe kell burkolózva talán túl lehet élni az atomrobbanást is. Másnap, azaz 11-én azonban a kormány tiltakozó nyilatkozatában már az áll, hogy a Hiroshimára ledobott bomba a város nagy részét elpusztította, amely cselekedet ellentmond annak a nemzetközi jogi kötelezettségnek, amelyet az USA korábban vállalt, azaz hogy hadviselő félként nem alkalmaz mérgesgázt, illetve más, az emberiességnek ellentmondó (hiningenteki 非人間的) harci eszközöket. Ezzel az Egyesült Államok, mint a szöveg megállapítja, „bűnt követett el az emberi faj kultúrája ellen”. A kormány tehát 11-én már tudta, hogy itt valami addig soha nem tapasztalt szörnyűség történt, hiszen 1945 augusztusán már 60-nál több japán várost a földdel tettek egyenlővé az amerikai gyújtóbombák, 8–9 millió ember menekült az utakon: maguk sem tudták hová, csak minél messzebb a városoktól. Az információ áramlásáról viszonylag sokat megtudhatunk egy kiváló, angol nyelvű szakmunkából: David C. Earhart 2008-as Certain Victory. Images of World War II in the Japanese Media című, New York-ban, az M. E. Sharpe által kiadott könyvből. Azonban csupán másfél évtizede (tehát már a XXI. században) sikerült rekonstruálni azt, hogy a pontos információk miként jutottak el a japán kormányhoz a Riken Intézetben megtalált dokumentumok alapján (Riken 理研, Wakō város和光市, Saitama prefektúra 埼玉県). A Nishina Yoshino professzor (仁科芳雄, 1891–1951), a (hamvába hullt) japán atombomba-programot vezető professzor, kézhez kapta Furuno Inosuke (古野伊之助, 1891–1966), a Dōmei hírügynökség 同盟通信社 igazgatójától Truman elnök augusztus 6-i sajtóközleményét, amely arról számolt be, hogy Hiroshimát, ezt a katonai szempontból fontos várost 16 órával korábban elpusztították, és hogy a bomba ereje 20 000 tonna TNT volt. Nishina azonnal megértette, hogy mi történt, és 8-án a helyszínről sikerült táviratban informálnia Makino Nobuaki (牧野伸顕) „grófot”, vagyis hakushakut 伯爵 és császári főtanácsadót, azaz a császárt és a kormányt. Amikor másnap Nagasakira is ledobták az amerikaiak a bombát, a helyzet súlyosságát már a katonák is megértették. Az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy 12-én a szovjet csapatok benyomultak Mandzsúriába, Koreába, Külső Mongóliába, sőt partra szálltak Karafuto (Szahalin) szigetén. Hasegawa Tsuyoshi: Racing the enemy: Stalin, Truman, and the surrender of Japan (Cambridge, MA: Harvard, 2006, japánul 暗闘 : スターリン、トルーマンと日本降伏) szerint a szovjet áttörés volt a japán kapituláció döntő indítéka, viszont például Sheldon Garon professzor szerint (Princeton University) az atombomba okozta sokk volt a fő motiváció. A legvalószínűbbnek számomra az tűnik, hogy mindez együtt vezetett a döntéshez. Az amerikai történészek mindig hazafias kötelességüknek érzik azt, hogy az atombomba szerepe meghatározó volt, hiszen a nemzeti narratíva szerint néhány tízezer japán megölése révén kerülték el a Csendes-óceáni háború szárazföldi végjátékát, amely sok százezer amerikai katona és japán ember pusztulásához vezetett volna.”

A japán kormány 7-én hajnalban (amerikai idő szerint 6-án este) hivatalosan is megtudhatta, hogy mi történt, ugyanis az amerikai rádiók elkezdték sugározni Truman elnök győzelemittas beszédét, amiben az atombomba bevetéséről szólt. Hajnali egykor és kettőkor az ágyukból verték ki a japán kormánytagokat az izgatott telefonok, egyre feljebb és feljebb menve a ranglétrán, mire végül Suzuki Kantaro miniszterelnököt is felébresztették a hírrel. A hadsereg vezetői viszont még így sem akarták megadni magukat, mondván, nem szabad bedőlni az amerikai propagandának, és amíg ők maguk nem ellenőrzik a hirosimai pusztítás mértékét, addig szó se lehet a Potsdami ultimátum elfogadásáról.

Az ellenőrzésre kiküldött katona, nem találta meg Hirosimát. Ott, ahol a térképeken a városnak kellett volna lennie, nem volt semmi, csak véges-végig apró pici törmelékdarabkák milliárdjai.

Amikor az akkor már csak önmaga karikatúrájává züllött, Luxemburgban fogva tartott Herman Göring nevű háborús bűnösnek a fogvatartói megüzenték, hogy az Államok atombombát dobott le Japánra, a német légierő egykori főmarsallja, a náci párt hierachiájában a második ember, csak annyit tudott mondani hitetlenkedve: „Nem tudom elhinni… végül is mindegy. Hamarosan eltávozom ebből a világból.[9]” Egy másik, Londonban fogva tartott háborús bűnös, Werner Heisenberg pedig, amikor megkapta a híreket az első bomba bevetéséről, hitetlenkedve fogadta, hogy kizárt dolog, hogy az amerikaiaknak ekkora mennyiségű urániumuk legyen. (Ekkor még nem tudott az urániumdúsítás lehetőségéről, a német tudósok Nielsh Bohr 1939-es becslését vették alapul, ami szerint 13 tonna uránium kellett volna az atombomba megépítéséhez.) Amikor a második bombáról is megkapta a hírt, a plutónium-bombáról, gyors számolásokat végzett, majd kijelentette, hogy ő és a kollégái is képesek lettek volna az atombomba megépítésére, csak titokban mindannyian náciellenesek voltak[10]. Azt a hazugságot, hogy ő a felelős a német atomprogram elszabotálásáért, miközben egyszerűen csak tévedett a számításokkal, 1976-os haláláig fenntartotta, és sokan ezt tényleg el is hitték neki.

Hirosimában augusztus 6-án azóta is minden megáll 8 óra 15-kor egy percre, harangoznak, imádkoznak, majd ezernyi békegalambot engednek el az áldozatok emléke előtt tisztelegve[11].

VII. Ki adott parancsot a második bomba ledobására?

Mivel a japánok nem adták meg magukat azonnal, illetve, mert akkoriban még nem volt meg az a másodperc-alapú közvetlen kapcsolat a Fehér Ház és egy adott katonai egység között, mint ma, a második bomba ledobására nem Truman elnök, hanem három tábornok adta ki a parancsot. Guamban, a Csendes-óceáni erők ideiglenes főhadiszállásán Cherster W. Nimitz, a Csendes-óceáni erők főparancsnoka, Curtis LeMay légimarsall és Carl Spaatz, a stratégiai légierők főparancsnoka közösen megállapodtak arról, hogy a második bomba az eredeti parancs szerint 11-i indítását előrehozzák 9-ére[12]. Egyúttal abban is megállapodtak, hogy a George C. Marshall vezérkari főnök (aki a szárazföldi tábornokok elsőként kapta meg az ötcsillagos tábornoki kitüntetést) által javasolt szórólapszórást is, mely az atombombáról szól és arról, hogy Japánnak meg kell adnia magát, mihamarabb elkezdik. Augusztus 9-én a japán kabinet már a megadás lehetőségéről tárgyalt: a hirosimai bomba hatására már készek voltak megadni magukat, csak azon vitatkoztak, hogy a szövetségesek által kikötött „feltétel nélküli megadás” mégis, mit jelenthet, amikor hír jött a második atombomba Nagaszakira történő ledobásáról. (Ezt követően a Marshall tábornok által szorgalmazott megadást sürgető szórólapok is megérkeztek az elpusztított városba.) A második bomba ledobását eldöntő három tábornoknak fogalma sem volt arról, hogy mi folyik Japánban. Egyszerűen csak minél hamarabb le akarták tudni a háborút. Emberéletre nem voltak tekintettel.

William D. Leahy admirális a háború után ezeket mondta: „Ezeknek a barbár fegyvereknek a Hirosima és Nagaszaki elleni bevetése semmit sem segített nekünk a Japán elleni háborúnkban. A japánokat már legyőztük, és készek voltak megadni magukat a sikeres tengeri blokádunk és a hagyományos bombatámadásainknak köszönhetően. […] Úgy érzem, hogy azzal, hogy mi voltunk az elsők, akik használtuk [ezeket a fegyvereket], a sötét középkor barbárjainak erkölcsi szintjére süllyedtünk. Nem arra tanítottak, hogy ilyenfajta háborúkat vívjak, sem arra, hogy a háborúk nők és gyermekek életeinek elpusztítása árán megnyerhetőek. […] A Manhattan-terv egyik professzora utólag elmondta, remélte, hogy befuccsol a bomba. Bárcsak igaza lett volna.[13]” (Hozzá kell tenni a történelmi igazság kedvéért, hogy a hadműveleteket irányító tábornok, Douglas MacArthur nem hitt a tengeri blokád sikerességében, sem a légicsapásokban. Ő az általános inváziót sürgette[14] – igaz, neki nem volt fogalma az atombomba létezéséről. Ha tud az atombomba létezéséről, feltehetően helyeselte volna annak bevetését.)

Ernest King admirális, a haditengerészet hadműveleti főnöke is úgy vélte, hogy egy blokád sikeresen véget vet majd a háborúnak. Persze, a tengerészek ellenállása valamennyire érthető: haditengerészeti tiszthez illően nem nézték jó szemmel, hogy a légierő fejezze be azt a háborút, amit a fegyvernemük uralt négy éven át[15]. Viszont szárazföldi tábornokok is az atombomba bevetése ellen voltak: így a későbbi elnök Dwight D. Eisenhower vagy a későbbi vezérkari főnök, külügyminiszter és hadügyminiszter George C. Marshall is. A már említett tudósokon (Einstein, Bohr, Oppenheimer, Szilárd, Franck, Compton kívül) kívül még William Halsey admirális is hasonlóan gondolkodott[16].

VIII. Mégis, miért kellett a feltétel nélküli megadáshoz ragaszkodni?

Korábban több helyen jeleztem, hogy a japán kapituláció elhúzódásának egyik oka az volt, hogy az amerikaiak feltétel nélküli megadást követeltek, míg a japánok csak feltételest lettek volna hajlandóak elfogadni: azt, hogy a császár a helyén maradhasson. Mint feljegyzések mutatják, egyértelmű volt a feltételes megadás szorgalmazása amerikai külügyminiszteri részről is[17], mivel az amerikaiak is belátták, hogy a császár személyének megmaradása könnyebbé teszi azt a fajta békét, amit ők Japánnal kötni készültek. (Azaz, a névleg helyén maradó császár saját maga személyével legitimálja a mai napig tartó amerikai katonai jelenlétet az országban.) Teljesen érthetetlen, hogy miért ragaszkodott Truman ehhez a feltételhez, miközben jó eséllyel már a második bomba ledobását is meg lehetett volna a japán feltételes kapitulációval előzni. Nos, Truman megörökölte Roosevelttől a feltétel nélküli megadás követelését, és számára belföldi politikai kockázatot jelentett volna azon változtatni nyerő pozícióból; ráadásul neki erőt kellett mutatni a szovjetek és a világ felé. Tanácsadói közül külügyminisztere és egykori mentora, Byrnes különösen érzékeny volt a politikai kockázatokra; ráadásul őt aggasztotta legjobban a háború végével az Államok hegemóniájára veszélyt jelentő szovjet fenyegetés.

Tehát Truman azért követelte a feltétel nélküli megadást, mert azt Roosevelt is követelte. Roosevelt pedig azért követelte, mert a fárasztó nap végén egyszerűen hibázott, a Churchillel egyeztetett szöveget rosszul olvasta fel 1943-ban Casablancában.

Önök jól olvasták. Roosevelt rosszul olvasta. Bár az amerikai elnök a kérdést megvitatta az angol miniszterelnökkel, végül elvetették a feltétel nélküli megadás követelését, azaz úgy tűnt, mintha Roosevelt ezt a saját szakállára szúrta volna be a szövegbe. Az elnök később azt mondta egyik tanácsadójának, Harry Hopkinsnek, hogy a meglepő és végzetes beszúrás  oka a kimerültség lehetett, előzőleg ugyanis hosszasan és fáradságosan győzködte a francia Henri Girard tábornokot, hogy üljön tárgyalóasztalhoz a Szabad Franciaország vezetőjével, Charles de Gaulle-lal[18].

Emiatt követelték hát a nyugati szövetségesek (illetve a jelentéktelen haderejű, de Japánnal 1937 óta háborúban álló Kína) Japántól a teljes kapitulációt.

Roosevelt az egyik fárasztó nap végén, amikor rádiónyilatkozatot adott, eltévesztette a szöveget. Ennek következményeképpen innentől kezdve nem volt visszaút. Ha feltételes megadásra módosított volna időközben akár ő, akár utódja, Truman, azt az amerikai, a japán, a szovjet és úgy általában a világ közvéleménye hátralépésnek értékelte volna. Ha feltételes a megadás, akkor a jelenlegi ismereteink szerint könnyen lehet, hogy a japán hadsereg már korábban megadta volna magát. A második atombomba ledobására bizonyosan nem kerül sor, de lehet, hogy az elsőre sem. Roosevelt hibája feleslegesen megbonyolította a háború végét és számos emberéletet követelt. A japánok végül azzal a feltétellel fogadták el a Potsdami Deklarációt, hogy a császárság intézménye megmarad, amit az Egyesült Államok elfogadott, azaz, hallgatólagosan elkötelezték magukat a feltételes megadás mellett. Truman sokat hangoztatott feltétel nélküli megadása teljesen felesleges volt[19].

IX. Hogyan szerezték meg a szovjetek az atombomba titkát?

Az atombomba birtoklása végső során az amerikai biztonság csökkenését eredményezte, hiszen a Szovjetunió azonnal fegyverkezési versenybe kezdett az Egyesült Államokkal, ráadásul egy olyan fegyver megszerzését tűzték ki célul, amelyikkel jelentős csapást lehetett mérni akár az Államok, akár egy szövetséges állam bármely városára. Ez az ún. „terjedés axiómája”: amíg egyetlenegy állam is birtokol atomfegyvert, a többi is erre fog törekedni[20]. Mint írtam: eme fegyver megépítése a természeti törvények feltárásában rejlett, azaz, a szovjeteknek nem lett volna szüksége katonai kémkedésre, akkor is meg tudták volna építeni a saját bombájukat. Talán részben erre is alapozva tette Groves a saját, tévesnek bizonyult 20 éves becslését, miszerint, ennyi időre lenne szükségük az oroszoknak a fegyver előállításához; és feltehetően bízott a nagyon szigorú amerikai biztonsági intézkedésekben, melyek az atomtitkot óvták. Teljes mértékben érthetetlen (jelenleg még) számomra, hogy Klaus Fuchs és David Greenglass hogyan tudták az atomtitkokat átjátszani, miközben a paranoiásan óvatos Szilárd Leóra meg annyira rászálltak, szovjet szimpátiát sejtve nála, hogy naponta több párban egymást váltva figyelték meg őt ügynökök[21].

Mint korábban egy lábjegyzetben írtam, Sztálinnak a szeme se rebbent, amikor Truman bejelentette neki a sikeres amerikai próbarobbantás tényét. Az oroszok már 1941 szeptemberében tudomást szereztek az angol atomprogramról, és legkésőbb 1943 szeptemberére már a Manhattan-programban is voltak kémjeik[22] (az említett Fuchson és Greenglasson kívül akikről tudunk még: Theodore Hall, George Koval és persze a Rosenberg-házaspár később). Churchillnek meggyőződése volt, hogy Sztálinnak nem lehet „különleges tudása” az atombomba titkairól, ami azt jelenti, hogy feltételezte, hogy valamit azért tud róla. Sztálin saját tudósai 10-12 évet mondtak a szovjet bomba elkészítésének várható idejéről, így aztán a szovjet vezető tulajdonképpen tényleg rákényszerült, pusztán saját stratégiai érdekei miatt is (hiszen az atombomba első csapásmérő erő!) arra, hogy a lehető leghamarabb hozzáférjen az amerikai atomprogram titkaihoz. Mindenesetre Roosevelt, Churchill és Truman különbözőképpen álltak a problémához, ám annyi mindannyiukról feltételezhető, hogy sem ők (sem Sztálin, sem Hitler, sem más akkori vezető) nem voltak tisztában a bomba erejével és azzal, hogy az egész világra fenyegető veszélyt jelent háborús és békeidőben egyaránt.

Míg Roosevelt az oroszokkal való együttműködés híve volt, egyáltalán nem volt abban biztos, hogy a bomba működni fog. A tervezés, a kutatómunka fázisában megosztani egy esetleg nem is működő fegyverről titkokat nem állt érdekében, hiszen akkor a szovjeteket konkrétan is be kellett volna vonniuk a munkába. Úgy vélhette, hogy ráér akkor dönteni a kérdést illetően, amikor már egyértelműen kiderül, hogy a bomba működik (ha meg nem működött volna, akkor meg a probléma megoldotta volna magát, nem működő fegyverről nem kell tájékoztatni a szövetséges szovjeteket).

Churchill, Truman és Sztálin számára a bomba csak egy különlegesen nagy erejű fegyver volt, az atomenergia békés célokra való felhasználásáról nem gondolkodtak, ahogy morális aggályaik sem voltak egy fegyver bevetését illetően. Hogy Churchill vagy Truman vetette meg jobban a kommunizmust és különösen Sztálin személyét, nehéz megmondani, de ők (joggal) az egész nyugati demokratikus világrendre fenyegetést jelentő veszélyként tekintettek Sztálinra, míg a szovjet főtitkár őket tartotta (szintén joggal) a kommunizmusra veszélyként. Mindenesetre, bármilyen mértékben is volt a szovjet hadiipar tisztában az atomtitkokkal, a látszatot fenntartották, és amikor Randolph Churchill, Winston egyetlen fia 1945 novemberében látogatást tett Moszkvában, a szovjet vendéglátói nem győztek neki panaszkodni arról, hogy az Egyesült Államok kizárja őket a nukleáris technológia felhasználásából[23].

Az pedig, hogy végül is az oroszok milyen titkosszolgálati módszerekkel, kiken keresztül ismerték meg az orosz atomtitkokat? Az már egy későbbi történet része lesz valamikor a jövőben.

---

[1] Knabel–Bailey 133.

[2] Knabel–Bailey 132.

[3] Titkosított iratok feloldása után kiderült, hogy pár üzenetet sikerült még időben elküldeniük: ám az ezeket fogó állomások nem tudtak meggyőződni azok hitelességéről, illetve, az egyik jelfogó állomáson részeg volt az ügyeletes.

https://en.wikipedia.org/wiki/USS_Indianapolis_(CA-35) [2023.02.14.]

[4] Az Indianapolis tragédiájáról: https://en.wikipedia.org/wiki/Charles_B._McVay_III [2023.02.08.]

[5] https://news.usni.org/2020/07/29/uss-indianapolis-crew-awarded-congressional-gold-medal-on-75th-anniversary-of-sinking [2023.02.08.]

[6] Garraty 772.

[7] Rhodes 826.

[8] Az egész bekezdés tartalmáról: Knabel–Bailey 189.

[9] Knabel–Bailey 238.

[10] https://www.uh.edu/engines/epi1127.htm [2023.01.26.]

[11] https://en.wikipedia.org/wiki/Hiroshima_Peace_Memorial_Ceremony [2023.02.08.]

[12] Mivel jó tempóban haladtak a második bomba előkészítésével, ráadásul 9-ére jó időt jósoltak a meteorológusok, az után pedig öt napnyi felhős, borús időt. [Davidson–Lytle 195.]

[13] Knabel–Bailey 245.

[14] Davidson–Lytle 180.

[15] Davidson–Lytle 189.

[16] https://origins.osu.edu/history-news/hiroshima-military-voices-dissent [2023.01.26.]

[17] Joseph Grew, aki öt napig volt ügyvezető külügyminiszter Edward Stettenius után és James F. Byrnes előtt, és aki az Államok Japánban szolgáló nagykövete volt  1932-től 1941-ig, már 1945 áprilisában azt szorgalmazta, hogy az Államok adjon ígéretet a császár személyének érintetlenségére (azaz a feltételes megadás lehetőségére), különben ennek hiányában soha nem fogja tudni a japán békepárt a hadsereg vezetését a háború befejezésére. Pechére az új külügyminszter, Byrnes úgy vélte, a japán békepárt semmilyen körülmények között nem lesz képes a hadsereg ellenpólusaként megjelenni, ráadásul számára az atombomba, mint Churchill számára is, csak egy különösen erős fegyver volt. [Davidson–Lytle 190-192.] Egyikük sem osztotta Szilárd Leó vagy George Marshall humanitárius aggodalmait, egyikük sem rendelkezett azzal a szélesebb látókörrel, amivel be tudták volna látni, hogy a bomba ledobása nem más, mint Pandora szelencéjének kinyitása, azaz folyamatos veszélyforrás akár évszázadokra előre az egész emberiségre.

[18] Rhodes 578.

[19] Davidson–Lytle 178.

[20] Rhodes 13. Ma már nyolc vagy kilenc atomhatalom van: az Egyesült Államok, Oroszország, Franciaország, Egyesült Királyság, Kína, Izrael, India, Pakisztán és talán Észak-Korea is.

[21] Erről egy megfigyelési jegyzőkönyv: https://blog.nuclearsecrecy.com/wp-content/uploads/2015/10/1943-06-30-Szilard-CIC-tail.pdf [2023.02.16.]

[22] Erről és a későbbi bekezdésekben foglaltakról: https://winstonchurchill.org/publications/finest-hour/finest-hour-137/the-bomb-and-the-special-relationship/ [2023.02.13.]

[23] https://www.icij.org/inside-icij/2014/10/churchill-urged-us-wipe-out-moscow-bomb/ [2023.01.28.]

Felhasznált irodalom

Könyvek:

Gar ALPEROVITZ: Atomic Diplomacy: Hirosima and Potsdam, The use of the Atomic Bomb and the American confrontation with Soviet power. Egyesült Államok, New York, New York, Vintage Books, 1965.

Dan CARLIN: The end is always near, Humanity vs. the Apocalypse, from the bronze age to today. Egyesült Államok, New York, New York, Harper, 2019.

James West DAVIDSON–Mark Hamilton LYTLE: A tények nyomában. Egyesült Királyság, Anglia, Maidehead, McGraw-Hill Book Company Europe, 1995.

John A. GARRATY: The American Nation, Volume 2, A history of the United States since 1865, Egyesült Államok, New York, New York, Harper & Row Publishers Inc., 1975³.

Hubert MANIA: Láncreakció. Az atombomba története. Budapest, Scolar, 2011.

Fletcher KNABEL–Charles BAILEY: No high ground, The inside story of the men who planned and dropped the first atomic bomb. Egyesült Királyság, Anglia, London, Weidenfeld & Nicolson, 1960.

Richard RHODES: Az atombomba története. Budapest, Park, 2013.

Paul Lawrence ROSE: Heisenberg and the Nazi Atomic Bomb Project, A study in German culture. Egyesült Államok, Kalifornia, Berkeley és Los Angeles, University of California Press, 1998.

Internetes hivatkozások

https://ahf.nuclearmuseum.org/ahf/history/debate-over-bomb/ [2023.02.04.]

https://ahf.nuclearmuseum.org/ahf/key-documents/bohr-letter-churchill/ [2023.01.28.]

https://ahf.nuclearmuseum.org/ahf/key-documents/hyde-park-aide-memoire/ [2023.01.27.]

https://ahf.nuclearmuseum.org/ahf/profile/curtis-lemay/ [2023.02.01.]

https://www.atomicarchive.com/resources/documents/deterrence/bohr-un-letter.html [2023.01.28.]

https://www.bbc.com/news/world-asia-33755182 [2023.02.16.]

https://blog.nuclearsecrecy.com/wp-content/uploads/2015/10/1943-06-30-Szilard-CIC-tail.pdf [2023.02.16.]

https://www.britannica.com/biography/Niels-Bohr/The-atomic-bomb [2023.01.28.]

https://www.defensenews.com/space/2018/02/06/mattis-no-such-thing-as-a-tactical-nuclear-weapon-but-new-cruise-missile-needed/ [2023.01.12.]

https://en.wikipedia.org/wiki/Charles_B._McVay_III [2023.02.08.]

https://en.wikipedia.org/wiki/Hiroshima_Peace_Memorial_Ceremony [2023.02.08.]

https://en.wikipedia.org/wiki/Oppenheimer_security_hearing [2023.02.16.]

https://en.wikipedia.org/wiki/USS_Indianapolis_(CA-35) [2023.02.14.]

https://godandgoodlife.nd.edu/digital-essays/anscombes-intention-ethics-in-action/ [2023.01.12.]

https://www.icij.org/inside-icij/2014/10/churchill-urged-us-wipe-out-moscow-bomb/ [2023.01.28.]

https://www.iflscience.com/simulation-shows-the-devastating-impact-of-a-nuclear-war-between-the-us-and-russia-53430 [2023.01.12.]

https://journals.sagepub.com/doi/pdf/10.2968/058003007 [2023.02.01.]

https://mathshistory.st-andrews.ac.uk/Extras/Bohr_nuclear_weapons/ [2023.01.28.]

https://millenna.hu/kulpolitika/hogyan-nem-tort-ki-a-nuklearis-vilaghaboru/871/ [2023.01.12.]

https://news.usni.org/2020/07/29/uss-indianapolis-crew-awarded-congressional-gold-medal-on-75th-anniversary-of-sinking [2023.02.08.]

https://www.iflscience.com/simulation-shows-the-devastating-impact-of-a-nuclear-war-between-the-us-and-russia-53430 [2023.01.19.]

https://origins.osu.edu/history-news/hiroshima-military-voices-dissent [2023.01.26.]

https://www.osti.gov/opennet/manhattan-project-history/Events/1939-1942/einstein_letter.htm [2023.01.19.]

https://www.reaganlibrary.gov/archives/speech/joint-soviet-united-states-statement-summit-meeting-geneva [2023.01.12.]

https://www.uh.edu/engines/epi1127.htm [2023.01.26.]

https://winstonchurchill.org/publications/finest-hour/finest-hour-137/the-bomb-and-the-special-relationship/ [2023.02.13.]