Volt egyszer egy Amerika – LI. rész

Donald T****-nak sikerült! Beírta a nevét az amerikai történelemkönyvekbe. Mondjuk, minden egyes amerikai elnök beírja a nevét a történelemkönyvekbe, pont úgy, ahogy annak idején minden egyes római császár beírta a nevét a krónikákba, feljegyzésekbe, sőt, még a consulok is (hiszen velük számozták az éveket), de ezen bőven túltett: ő lett a második olyan elnök, aki vissza tudta hódítani az elvesztett elnöki címet, az első elnök, akit a bíróság hivatalosan is bűnösnek mondott ki bármilyen ügyben, a legelső, aki aktívan hozzájárul a világ biztonságának romlásához, a legelső, aki mesterségesen gerjeszt gazdasági világválságot, ő minden idők legostobább és legrosszabb elnöke, és ő az, aki hivatalos állami szintre emelte az amerikai fasizmust, mint politikai irányzatot. Az első, aki eljátszadozik azzal a gondolattal, hogy szándékosan alkotmányt sért, amikor kijelenti, hogy harmadik alkalommal is indulna a választáson (FRD idejében még nem volt ilyen klauza); na persze így is szinte naponta sérti meg a hatalmi ágak szétválasztását előíró alkotmányt, amikor nem csak nem ért egyet bírói ítéletekkel, de ezen ítéleteket meghozó bírók ellen hergel. Hibái és bűnei számosak, még mint üzletember hatszor ment csődbe, ahogy szinte minden egyes üzlete csődbe ment külön-külön is, köztük egy kaszinó. Rasszista, mizogén, transzfób, összeesküvés-elméletekben hisz, és gyárt is aktívan ilyeneket; mindenkit lenéz, miközben az elitek csak egy felkapaszkodott senkinek tartják. Pedig ami a legfontosabb számára: hogy ne csak elfogadják, hanem elismerjék őt, hiszen nála mindig minden a legnagyobb, a legjobb, vagy a legrosszabb, a legkevésbé méltó, a leg, a leg, nála minden a leg. Pontosan így verték őt át még üzletember korában üzletfelei: feldicsérték, tudván, hogy szereti, ha az egóját fényesíti valaki (dolgozószobájában ki volt függesztve a Time magazin őt ábrázoló Az év embere-száma, miközben a magazin őt üzletemberként nem választotta meg annak, hanem politikusként 2016-ban és 2024-ben, hangsúlyozva, hogy nem az alapján dönt, ki mennyire érdemli meg, hanem, hogy kinek a hatása a legnagyobb abban az évben), ahogy elnökként is a titkosszolgálati jelentéseket felolvastatja, és akkor is csak akkor figyel oda, ha őt említik benne meg.

Ezt jól tudják a politikusok is. Minisztereit T**** az alapján választotta ki, azok mennyire nyaltak be neki, mennyire hajbókoltak neki, mennyire ajnározták őt. Nem véletlen, hogy van olyan republikánus képviselő, aki azzal akar tetszelegni neki, hogy törvényjavaslatot adott be azt illetően, hogy a Mount Rushmore-hegységbe vájt négy amerikai elnök mellett Donald T**** elnöki portréja is megjelenjen. Bár ez a javaslat szinte kizárt, hogy átmenjen, nem árt tisztázni azt, hogy az eredeti hogyan és mikor keletkezett. Talán nem meglepő: a hegybe vájt portrék nem az egykori elnökök, hanem az amerikai fasizmus kora XX. századi arcát mutatják.

Először is magáról a hegyről és a környező területről. Ez a hegy a lakota nép (ők az északi sziúk egyik törzsszövetsége) szent hegye, Tȟuŋkášila Šákpe azaz ’Hat Nagyapa’ néven ismerik saját nyelvükön. A hegyet és a környező területeket az Egyesült Államok nemes egyszerűséggel kisajátította 1877-ben, miután 1874-ben aranyat fedeztek fel a környéken. (A XIX. század közepén tört ki az „aranyláz” Amerikában, a Sziklás-hegységben, majd a század végén tört ki a Klondike-i aranyláz, Kanada észak-nyugati részén, Alaszkához közel.)

Ulysess S. Grant elnök még 1874-ben küldte a Fekete Hegyek területére (Dél-Dakotától Wyoming államokig terjed ez a hegység, bennszülött nevén Paha Saha, ’a Hegyek, amelyek Feketék’) George Armstrong Custer vezérőrnagyot, elvben azért, hogy egy katonai erődnek megfelelő helyet nézzen ki, de valójában amiatt, hogy kipuhatolja, van-e arany a hegyekben; minden ebből következett. Ebből pattant ki egy ellenségeskedés a lakoták és az amerikaiak között, ebből következett az, hogy amerikaiak rátámadtak védtelen bennszülött falvakra, ebből következett a lakoták bosszúja a Little Bighorn-i csatában, ahol lemészárolták Custert és lovasait, abból pedig a hadsereg vendettája a lakoták ellen, s végül a földjük fegyveres erővel való elfoglalása.

A kérdéses terület a lakotáké volt, az Államoknak ugyanis érvényes, 1868-ban megkötött egyezségük volt a néppel, amivel a hegyeket és a környező területeket elismerték a lakoták tulajdonának, és amiben kijelentették, hogy a szerződés aláírásának percétől kezdve mindenféle háborúskodás a két fél között végérvényesen beszüntettetik, bár a szerződés megengedte egy támaszpont létesítését is (ám arany után kutatást nem). Minthogy a hegyek aranyat rejtettek, Grantnek kellett egy jogalap, amivel semmissé mondhatta ki a korábban megkötött szerződést; fabrikált hát egyet. Így aztán történészek minden kétséget kizáróan meg tudják állapítani a korabeli dokumentumok alapján, hogy az Egyesült Államok kormánya szándékosan kiprovokált egy háborút a helyi bennszülött törzzsel, szándékosan rúgta fel a megkötött szerződést, hazudott erről a Kongresszusnak, majd maga az elnöki adminisztráció kergette bele Custert és lovasait az azok lemészárlásával végződő ütközetbe. Na de az arany! Az fontosabb volt, mint holmi örökérvényű szerződés betartása.

Miután 1874-ben a felfedezőútról Custer visszaüzent a Fehér Háznak, hogy jelentős mennyiségű arany található a hegyekben, szinte azonnal megindultak az aranyásók a területre. A bennszülöttek hivatalosan is tiltakoztak a kormányzatnál ez ellen a roham ellen, mondván, a fehér törzsfőnök dolga lenne az aranyat a hegyek patakjaiból szitával kiszűrni akaró kalandorokat távol tartani a hivatalosan is a bennszülöttek fennhatósága alá tartozó területről. Grant szabadkozott, hogy nincs annyi embere, hogy megtehesse, majd három hétig várakoztatta a küldöttséget, akik ez után inkább hazamentek. Az aranyvadászok rohama nem csitult.

Grant megpróbálta diplomáciai úton rendezni a kérdést. 1875-ben egy bizottságot állított fel, amelynek célja az lett volna, hogy bányászati jogokat szerezzen a lakotáktól a Fekete Hegyek területére. Csakhát Ülő Bika törzsfőnök nem tette tiszteletét a bizottság előtt; amikor a hivatalnokok megkeresték őt, és megpróbálták rávenni, hogy legalább hallgassa őket meg, a törzsfő egy marék kavicsos homokot vett fel a földről, elszórta azt ujjai között, és így szólt a küldöttségnek: „Egyetlen darab földet sem fogok eladni a kormányotoknak, még ennyit sem, amennyit most kiszórtam a kezemből.”

Viszont a lakota népnek nem csak egy törzse volt. Más törzsfőnökök elmentek a bizottságba; ahogy páran a morcosabb, a földjükhöz ragaszkodó törzsfőnökök közül is, de ők is csak azért, hogy a meghajlásra hajlamos törzsfőket megfélemlítsék. A törzsek fejei ezután nemet mondtak az amerikai kormánynak.

Grant, mivel mindenképpen meg akarta szerezni a területet a bennszülöttektől, összeesküvést szőtt céljának kivitelezésére. A közvélemény támogatta őt az Egyesült Államok területének kibővítésének kérdésében, főleg, ha kibányászható ásványkincsekről volt szó; viszont a háborúskodást nem nézték volna jó szemmel. Grant összeesküvésének gépezete mozgásba indult. Az elnök 1875 végén titokban hazahívta Philip Sheridan altábornagyot San Francisco-i nászútjáról, azzal a paranccsal, hogy katonáival a lakotákat térítse észhez vagy „korbácsolja” meg őket. Az állam szerződéses kötelezettségével ellentétben ne tartóztassa fel az érkező aranyásókat, ám ha a bennszülöttek protezsálnának az érkezőkkel szemben, sőt, ha valami fegyveres ellenkezés is lenne, védje meg az amerikai állampolgárokat. Amint megtörténik az ellenségeskedés az aranyásók és a lakoták között, szólítsa fel a bennszülötteket a hivatalosan kijelölt kizárólag területre való visszavonulásra, ha meg erre nem hajlandók, üssön rajta a táborhelyeiken (a szerződésben volt egy kizárólagosan a lakoták számára kijelölt rezervátum, s volt egy olyan terület, ahova a fehérek csak lakota engedéllyel mehettek, tehát ami gyakorlatilag közös volt). Azaz, gyakorlatilag háború kirobbantására és népirtásra kapott parancsot. Hogy ez kiderült, az amiatt volt, mert Sheridan parancsnoka, a hadsereg parancsnokló tábornoka (hivatalosan az elnök a hadsereg főparancsnoka, s nem a „commanding general”, ami a mai vezérkari főnökkel egyenrangú), William Tecumseh Sherman tábornok, sürgős levélben kereste őt meg, hogy mégis mit keres csapatával a lakota területen, ahelyett, hogy leadta volna neki éves jelentését – amire Sheridan elküldte neki az elnöktől kapott parancsa másolatát, hozzátéve, hogy a parancsot „kezelje bizalmasan”, merthogy az titkos. Sherman őrjöngött – az elnök őt megkerülve osztotta be egy alparancsnokát titkos, ráadásul szerződésszegő misszióra! Az elnöki összeesküvés márpedig sínen volt – az indián ügyek felügyelője, Erwin C. Watkins már szállította is a hamis jelentéseket Washingtonba az amerikaiakon rajtaütő s a védtelen feleségeiket és gyerekeiket lemészárló nomádokról. A (hamis) jelentések persze azonnal kiszivárgtak a sajtóba. A lakoták területével szomszédos amerikai városokban elkezdtek készülni a harcokra, élelmiszert és fegyvereket halmoztak fel a lakók. 1876. januárjában pedig az amerikai kormányzat hivatalosan is felszólította a lakotákat, hogy a közös („engedélyes” területekről húzódjanak vissza, különben a hadsereg fegyverrel fogja őket erre kényszeríteni. Sheridan most már értesített erről közvetlen parancsnokát („az indiánok valószínűleg azt fogják hinni, tréfálunk”), ám Shermant már nem érdekelte, mit csinál beosztottja, nem akart az elnökkel konfrontálódni. (Grant ugyanolyan északi hadseregparancsnok volt, mint Sherman, sőt, Abraham Lincoln győztes tábornoka; ő fogadta Robert E. Lee konföderációs tábornok megadását.) A lakoták a felszólítást úgy értették, hogy a tél elmúltával, tavasszal; már bekuckoltak a hideg hónapokra, letelepedtek. Ilyen időben útra kelni? Fel sem merült bennük. Viszont válaszoltak, hogy a tavaszi hónapokban térjenek vissza a kérdésre. Az indián ügyek biztosa a válaszukat elsüllyesztette, nem tárta a washingtoni kormányzat elé. Azt viszont megírta, hogy a lakoták ellenségesek. Sheridan rövid üzenetet kapott: parancsa életbe lép. Két kapitányának kiosztotta a feladatot: támadjanak meg lakota szálláshelyeket. Az egyikük elakadt a hóban, majd visszafordult. A másikuk pedig sájenekre támadt véletlenül, akik értesítették a lakotákat az amerikaiak támadásáról. A rezervátumban megszálló lakoták harcosai a tavasz beköszöntével csatlakoztak az engedményes területen tartózkodó társaikhoz. 1877 tavasza a lakotáké volt: az amerikai parancsnokok ügyetlen próbálkozásait a bennszülöttek kikerülték vagy visszaverték, a Little Bighorn-i csatában pedig az Ülő Bika és Őrült Ló vezetésével harcoló lakoták, sájen társaikkal együtt megsemmisítették Custer lovascsapatát. Grant elnök hitszegő összeesküvésébe több száz amerikai lovaskatona halt bele.

A Little Bighorn-i csatavesztés az amerikai emlékezet részévé lett, ugyanúgy, mint a Fort Alamo-i csata, amely a Texasi Forradalomhoz s az amerikai-mexikói háborúhoz vezetett. Filmek készültek Custer bátor, hősies ellenállásáról; a Kongresszus pedig vizsgálatot rendelt el. A kormányzat pedig hazudott, letagadva, hogy az aranynak bármi köze is lett volna a harcok kirobbanásához. Állításuk szerint buzgóvérű, fiatal lakota harcosok kezdeményezték az összecsapásokat, és az amerikai hadsereg csak az amerikai érdekeket védte. Az amerikai közvélemény bosszút követelt a hadseregen esett szégyenfoltért, a kongresszus pedig jóváhagyta a hadsereg teljeskörű bevetését a lázongó bennszülöttek ellen. 1877-re a lakota ellenállás elbukott, Őrült Ló pedig fogságban halt meg. A terület az amerikaiaké lett, a lakoták egy része Kanadába menekült, az újonnan megszerzett területeken létrejött városokban pedig még vérdíjat is kitűztek a megmaradt pár lakota fejére.

Na de hogy kerülnek az elnöki portrék a lakoták szent hegyére? S mikor kerültek oda?

Ha a mikort kérdezzük, azt hihetnénk, hogy valamikor a XIX. század közepén, hiszen a hegyen lévő elnöki portrék az amerikai kulturális közös tudatba bele vannak égve. Igen ám, de Amerika nagyon fiatal állam; náluk már ha valami 100 éves, a múlt nagy becsben tartott része, a 200 év körüli relikviák meg szinte már szenzációszámba mennek. Számunkra az számít réginek, ha valami legalább 500 éves, náluk az, ami legalább 100… és a Mount Rushmore portréi még 100 évesek sincsenek. 1941-ben „fejezte be” az alkotó a művet (valójában nincs befejezve, csak félbehagyva, elvileg félalakosak lettek volna az elnökök, nem csak az arcuk került volna fel a hegyre; ez jól látszik George Washington portréján, akinek nem csak az arca látszik, illetve, az arcképek alatti faragási törmelék mai napig nincs elszállítva) számosan élnek olyanok, akiknek gyermekkora idején még nem létezett ez az elnöki emlékmű (aminek neve hivatalosan A demokrácia emlékműve, Shrine to democracy). Sőt, olyanok is élnek, akiknek születésekor az alkotó még el sem kezdte a munkáját – minthogy 1927-ben kezdett neki!

Az, hogy ennyire „friss” emlékműről van szó, mutatja, hogy kik szerepelnek rajta, mint Amerika valaha volt legnagyszerűbb elnökei. A sorban első George Washington, akit az „Egyesült Államok atyja”-ként tisztelnek, hiszen az ő fővezérségével sikerült a regulárisoknak és a milíciáknak legyőznie a vöröskabátos angolokat; ő volt az első elnök, két cikluson át, amikor is megromlott (ám titokban tartott) egészségi állapotára hivatkozva lemondott arról, hogy harmadikra is elinduljon a választáson. (Neki a közhiedelemmel szemben elvi kifogása nem volt az ellen, hogy valaki több cikluson is elnök lehessen, így, bár példaértékűként szoktak hivatkozni önkéntes visszavonulására, az nem amiatt volt, mert szerinte két ciklus elég egy elnöknek; az, hogy utána egészen Franklin Delano Rooseveltig egyetlen elnök sem vitt kettőnél több ciklust, elsősorban a politikai helyzettel magyarázható, s nem pedig elvi okokkal. Theodore Roosevelt például indult a harmadik ciklusáért is, csak nem lett megválasztva.)

A képen második Thomas Jefferson. Én róla elég rossz véleménnyel vagyok, ám, minthogy ő fogalmazta meg a gazdag fehér férfiak felsőbbrendűségi nyilatkozataként is értelmezhető Függetlenségi Nyilatkozatot, és egyike volt így az alapító atyáknak, nagy becsben tartották a személyét, és tartják mai napig. Korábban így írtam róla: „Thomas Jeffersont […] felvilágosult idealistaként ágyasát, Sally Hamingset rabláncon tartotta, és folyamatosan erőszakot tett rajta, volt is tőle több gyereke. Sally Hemings 14 volt, amikor elkísérte Jeffersont Párizsba, mint Jefferson lányának felszabadított (és fizetett) társalkodólánya; ekkortól kezdve „volt vele Jefferson intim viszonyban”, azaz, ekkortól tett rajta erőszakot folyamatosan. Hazatérve Amerikába Sally Hemings elvileg önként vállalta újra, hogy rabszolga lesz – nehéz nem azt feltételezni, hogy csak amiatt szabadították fel, mert anélkül nem mehetett volna Franciaországba, és a felszabadítása csak névleges volt. Jefferson halálos ágyán legtöbb rabszolgáját felszabadította, pont Hemingset nem. Mondhatnánk, hogy […] legalább jó elnök [volt] – nos, pozitívum, hogy valóban megvette Louisiniánát Franciaországtól, ezáltal jelentősen növelte az Államok területét, de ezt nem, mint felvilágosult idealista érte el, hanem annak ellenére, hiszen ez volt az, amihez sutba dobta magasztos elveit, és a Kongresszust kész helyzet elé állította (akik azért a forma kedvéért megtárgyalták és megszavazták a területvásárlást). Washington híveivel, a federalistákkal ellentétben, akik centralizálni akarták az államszövetséget, csak laza kapcsolatot képzelt el a tagállamok között, abban hitt, hogy mindenki a saját kis birtokán majd gazdálkodik, és így van ez jól, nincs szükség ennél többre. Így elnökként az Államokat leszerelte, haditengerészet helyett csak parti őrséget tartott fenn, és úgy hitte, hogy az Államok az idők végezetéig farmerek laza szövetsége lesz, akik mindenkivel szemben semlegesek maradnak majd, nem indítanak háborút és nem vesznek háborúban részt, így senkinek sem lesz oka őket megtámadni. Valójában Jefferson akár a legrosszabb elnökök közé is bekerülhetne”, hadsereget és haditengerészetet leépítő öröksemlegességi elképzeléseivel megágyazott az 1812-es angol-amerikai háborúnak, amikor is az angolok Kanadából indulva eljutottak egészen Washingtonig, és ott felégették a Fehér Házat. (Amit bizonyos okokból kifolyólag lehetne egyébként Fekete Háznak is nevezni.)

A harmadik a képen Theodore Roosevelt. Ő 1927-ben még csak alig 8 éve hunyt el! Nos, olyan hatalmas nagy elnöknek nem tartották őt (bár mindenképpen jobbnak, mint utódait), az, hogy felkerült a hegységre arcképe, annak köszönhető, hogy jóban volt a műalkotás ötletgazdájával, Gutzon Borglummal.

A képen negyedik Abraham Lincoln, a polgárháború elnöke. Ha valaki, akkor ő tényleg megérdemelte, hogy a legjobb elnökök egyikének tartsák. Igen ám, de nem amiatt szabadította fel Emancipációs Proklamációjával a fekete bőrű (és a bennszülött) rabszolgákat, mert engedett a kvékerek nyomásának, hanem, mert egyben akarta tartani az uniót; első elnöki ciklusának elején ezt le is szögezte, második ciklusának pedig nem republikánusként, hanem „nemzeti unionistaként” vágott neki, hogy az egységet hangsúlyozza. Az után döntött a rabszolgafelszabadítás mellett, már a polgárháború idején, mert úgy érezte, csak így tudja az ország nagyobbik részének támogatását elnyerni, így tudja a polgárháborút leggyorsabban lezárni. Ennek ellenére elismerendő, hogy ezt megtette, elődje, James Buchanan volt, aki gyenge elnökként nem volt képes kezelni a helyzetet jobban. Bár lehet, hogy akkor is polgárháború lett volna belőle, csak gyorsabban, vagy, másként.

Említettem Gutzon Borglum nevét. Ki is volt ő?

Az 1920-as években Dél-Dakota… teljesen üres volt. Semmi látványosság, semmi emlékezetes helyszín. A Mount Rushmore-t eleve turistalátványosságnak szánták… legendás vadnyugati hősök (köztük Őrült Ló) arcképét szerették volna a dél-dakotaiak kifaragtatni egy szobrásszal, nevezett Gutzon Borglummal, aki viszont úgy döntött önhatalmúlag, hogy az elnöki portrék jobbak lesznek erre a célra. Burglom maga döntött úgy, hogy a Hat Nagyapa hegyen vési majd ki a portrékat, mert a hegység déli oldalát pont megvilágítja a nap. Gutzon Borglum egyébként az a szobrász volt, aki az első tervezett szobrásza lett volna az alabamai Kőhegyen lévő A konföderáció emlékműve nevű domborműnek (lásd erről egy korábbi, a KKK történetéről írt cikkemet), sőt, a konföderációs emlékmű adta az ötletet Mount Rushmore megvalósításához.

Borglumnak egyébként fantasztikus elképzelései voltak… vagy inkább, fantazmagóriái. Úgy tervezte, hogy a fejek belülről üregesek lesznek majd, oda múzeumot rendez be, sőt, ott fogják majd a nagyközönség részére láthatóvá tenni a Függetlenségi Nyilatkozatot és az eredeti aláírt Alkotmányt is. Tulajdonképpen még szerencse, hogy 1941-ben meghalt, művét félbehagyván. Ekkorra már pénz sem maradt a befejezéshez, a lakoták pedig folyamatosan tiltakoztak szent hegyük megszentségtelenítése ellen.

A tiltakozásoknak lett eredménye. 1980-ban az akkori Legfelső Bíróság egy olyan ítéletet hozott, miszerint a lakotáknak jár pénzügyi ellentételezés tőlük elragadott földjeikért, hegyeikért. Akkor 102 millió dollárt állapítottak meg a javukra.

A lakoták ezt a pénzt nem fogadták el. Ősi földjüket, szent hegyüket szeretnék visszakapni.

Az amerikai kincstár a 102 millió dollárt letétbe helyezte. Az kamatokkal együtt ma már több, mint 2000 millió dollár, több, mint 740 milliárd forint.

A négy amerikai elnök mindegyike bennszülött-ellenes volt. Washington háborút indított az őslakó törzsek ellen, Jefferson volt az, aki kitalálta, hogy pufferzónákat kell létrehozni az akkori amerikai államok és az akkori európai gyarmatok közé (és ide kell telepíteni a bennszülött lakókat), Lincoln 38 dakota felakasztását rendelte el az 1862-es dakota háború után, ami a legnagyobb tömeges kivégzés a mai napig, Theodore Roosevelt pedig (akinek híres mondása: „csak a halott indián jó indián”) aki az amerikai nemzeti parkok „atyja”, tömegével rendelte el bennszülöttek kitelepítését ezekről a frissen létrehozott nemzeti parkok területeiről, mondván, ne érzelgősködjünk, a kontinensnek fehérnek kell lennie – „ it had to be taken by the white race”, azaz, erővel kell a fehér fajnak azt elvennie, írta 1892-ben –, 1903-ban pedig le is írta: „az igazság az, az indiánoknak sose volt semmi jogalapja ezekhez a földekhez”.

Még szép, hogy pont ők kerültek fel a megszentségtelenített hegyre. Talán csak az lett volna „szebb”, ha Andrew Jackson is felkerül, aki erőszakkal telepített ki több, mint százezer bennszülöttet, és a Könnyek útjának nevezett vándorlás során több ezren veszítették életüket.

Nem véletlen, hogy az emlékmű hivatalos neve, a Shrine to Democracy helyett többen azt mondják, Shrine to Hipocracy, azaz, a Képmutatás Emlékműve.

---

Miért kéri a szerző, hogy támogasd?

A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és adományokból él. Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze.

Mekkora támogast kér a szerző?

Szinte semekkorát. Havi 450 forintot vagy 1 eurót. Ez kb. két serclivég, ennél többet költesz kávéra egyetlen nap a Starbucksban vagy kakaóra a Cserpes tejivóban.

Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.

Hogyan tudod támogatni a szerzőt?

Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!

A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt.

A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára. (Ezek bankszámlaszámait kérd el a facebookon üzenetben!)

Lesz fizetős tartalom?

Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.

---

Iratkozz fel a hírlevelemre is!