Eredeti megjelenés időpontja: 2024. január 21., helye: Substack.

Túlzás nélkül állíthatom, hogy a nyelvészet egyik legérdekesebb, egyúttal legnehezebb kérdéseinek egyike az, hogy hogyan lehet egy nyelvről megállapítani, hogy melyik nyelvcsaládba tartozik. Túlzás nélkül állítható, hogy ennek a kérdésnek a feltevése hozta létre az önálló nyelvtudományt, azzal, hogy a nyelvfilozófiából kivált az összehasonlító nyelvészet, majd a történeti nyelvészet, és állapodott meg az összehasonlító-történeti nyelvészetben; amely tudományterület vizsgálódási fókusza nem pusztán a nyelvtörténet maga, ami az egyes nyelvek történeti vizsgálatát jelenti, hanem a nyelvek családfájának felrajzolása is, a nyelvi rokonságok tanulmányozása is – mely a nyelvészet domináns ága volt Ferdinand de Saussure megjelenéséig, akinek a megjelenésével a nyelvészet, mint önálló tudomány, kettévált, és eltolódott a hangsúly a leíró nyelvészet irányába.

A nyelvrokonság kérdésének megállapításáról, a nyelvrokonságokról írni nem könnyű. Nem azért nem könnyű, mert vita volna a magyar nyelv rokonságának kérdésében: nem, nincs vita. Nem azért nem könnyű, mert egyesek szerint mégis van vita, és mivel nem értik a nyelvtudomány módszereit, és mivel nincsenek megelégedve a nyelvtudomány eredményével, ezért elvi, sőt, politikai síkra is viszik kritikájukat, esetleg csak ennyit mondanak: „én ebben nem hiszek” (találkoztam ilyen alsós-felsős tanító nénivel, sőt, ilyen magyar nyelvszakos tanárral is): nem, nem ezért nem könnyű, ugyanis ez nem hitéleti vagy politikai kérdés. A tudomány sosem hitkérdés, és sosem „a politika szolgálólánya”. Írni a nyelvrokonságról azért nehéz, mert ez egy nehéz téma. Alapos elméleti felkészültséget igényel, és ezen cikk írása közben láttam be, hogy annak ellenére, hogy nekem diplomám van arról, hogy nyelvész vagyok, az én készültségem is csak ennek középiskolai fokon való tanítására (volt) elég (eddig).

Az időrendben előző, számozásban következő leckében ezt a kérdést tettem fel: ha egy nyelvcsaládba azok a nyelvek tartoznak, amelyeknek ősei egyazon nyelv változatai voltak, akkor mégis honnét lehet tudni, hogy bizonyos nyelvek „ősei” egy nyelv változatai voltak? Hiszen két különböző nyelv definíciója pont az, hogy nem értik meg egymást beszélői, annyira különböző ez a két nyelv. Bár abban a leckében a létező legegyszerűbb példát hoztam fel ennek szemléltetésére, miszerint, a mai neolatin nyelvek őse a latin volt, mégis, ugyanilyen megállapításokat honnét lehetne tenni más, több ezer éves írásbeliséggel nem rendelkező nyelvek esetében? Ha az időben visszafelé megyünk, a középmagyar vagy az ómagyar is kevéssé érthető a mai magyar nyelvi beszélő számára, hát még a német, francia, angol esetében így van ez (direkt hozom ezeket a közeli példákat), akik alig értik az ónémetet, ófranciát, óangolt – hát kérem, ők még a különböző nyelvjárásaikat is alig értik meg a jelenben, nem hogy a saját ősi nyelvüket értenék –; ezek alapján meg akkor tényleg honnét lehetne tudni, hogy az ősmagyar nyelv közvetlen elődje, amelyről egyetlen nyúlfarknyi nyelvemlékünk sincs, és amelyet valószínűleg meg sem értenénk, közös nyelv volt a manysk és hantik közös ősnyelvének, az obi-ugornak az előd-nyelvével, amikor ezekről sincs egyetlen írásos nyelvemlékünk se? Hogyan tudnánk bebizonyítani az azonosságot, amikor csak különbségeket látnánk, ha látnánk egyáltalán, mert, ismétlem, nincs írásos emlékünk ezekről a feltételezett nyelvekről?

Ismétlem: definíció szerint két nyelv akkor nyelvrokon, ha van közös ősük. Közös ősük akkor van, ha van olyan kikövetkeztetett nyelvállapot, amelyre mindkét nyelvet vissza lehet vezetni. És mik a bizonyítékok, amelyek alapján ezt a visszakövetkeztetést megejtjük? Tá-dámm! A nyelvrokonságra bizonyíték az, a legtöbb nyelv írásos nyelvemlékeinek azaz írásbeliségének hiányában, amit a nyelvészek annak fogadnak el. Bizonyíték az, amit annak nevezünk. Tuképp érthető volt a volt alsós-felsős kolléganőm illetve magyar szakon végzett ismerősöm szkepszise. És ezek alapján talán az sem véletlen, hogy a természettudományok művelői némi lenézéssel szemlélik bizonyos társadalomtudós kollégáikat, amikor azok arról értekeznek, hogy saját tudományterületükön mekkora előrehaladást értek el.

A bizonyítás kérdését megnehezíti maga a definíció. Két nyelv nyelvrokon akkor, ha van közös (rekonstruált) múltbéli alapnyelv. A rokonságnak, pont úgy, mint a biológiában, vannak fokokzatai: két nyelv annál közelebbi rokon, minél kevesebb (rekonstruált) múltbéli nyelv kell ahhoz, hogy közös alapnyelvet találjunk számukra. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha lenne egy időgépünk, és elkezdenénk vele az időben visszafelé haladni, akkor ugye a szüleink generációjának nyelvét még értenénk, a nagyszüleink generációjának nyelvét még értenénk, csak régiesnek gondolnánk, ugyanez igaz a dédszülők nyelvére, az ükszülők nyelvével már bajban vagyunk emitt-amott (ebben a gondolatkísérletben feltételezzük, hogy minden ősünk magyar anyanyelvű volt, nem számítjuk bele azt, hogy mondjuk egyik dédszülőnk német volt, másik szlovák, harmadik meg román), de még értjük, a szépszülő, ősszülő nyelve már Petőfié meg Aranyé, de még azért azt is értjük, csak elég sok benne az ismeretlen szó, amit szerencsétlen felsősöknek lapalji jegyzet formájában magyaráz meg a tankönyv; ha még megyünk két-három generációt vissza, teli lesz a nyelv latinizmusokkal, ha visszamegyünk Mátyás király korába, akkor már valószínűleg nem értenénk meg az akkori magyarok nyelvét, de felismernénk, hogy a másik is magyarul beszél; s ha elmennénk  az időgépünkkel még visszább az időben, és részt vennénk azon a búcsúztatáson, ahol ómagyarul beszélt a pap, és azt a szöveget mondta el, amit mi Halotti beszéd és könyörgés néven ismerünk, már alig-alig értenénk meg egymást… de az még mindig magyar nyelv volna. De ha arra rá még 1500 évet mennénk vissza az időbe, akkor egyáltalán nem ismernénk fel az ősmagyar nyelvet, és ha arra rá újabb 1500 évet mennénk vissza az időbe, eljutnánk a finnugor alapnyelvig. Az a nyelv még mindig a magyar őse lenne. Ebben a … mondjuk azt, kb. 160 generációra visszamenő gondolatkísérletben minden leszármazott értené a saját közvetlen szülőjének vagy nagyszülőjének a nyelvét, és mindegyik gondban lenne saját ősszülőjének nyelvével. A nyelv változik. Ami még ebben a gondolatkísérletben szép, hogy ha eljutnánk a feltételezett finnugor alapnyelvig, akkor onnét ha elindulunk egy leszármazotti útvonalon, akkor nem csak a magyarhoz, de a manysi vagy a hansi nyelvhez is eljutnánk; és ki tudja még, hány olyan nyelvet találnánk, amelyek menet közben kihaltak anélkül, hogy hagytak volna maguk után bármilyen nyomot is. A nyelvek a különválással „születnek” meg, míg akkor halnak meg, ha a beszélőik kihalnak; ennek ellenére a magyar nyelv nem 3000 éves, hanem a magyar nyelvnek van kb. 2500-3000 éves önálló története; a világon az összes létező nyelv (kivéve az extrém példákat, azaz, nem számítjuk a mesterséges nyelveket vagy a kreol nyelveket, amelyek témája egy újabb nyelvtanlecke lehet majd valamikor később) egyidős az emberiséggel.

Így van ez az összes többi nyelvvel is. Ha az extrém eseteket leszámítjuk, akkor minden nyelvnél ez a folyamat eljászható. Időben visszafelé haladva egyre több nyelv „egyesül”, mígnem eljutnak a közös ősig. (Az egy másik kérdés, hogy egy közös őse volt-e a mai nyelveknek, azaz, végül is mindegyik nyelv rokonítható-e a többi nyelvvel vagy több ilyen ősi nyelv volt-e; egyáltalában, hogyan alakult ki az első nyelv; erről fog szólni egy újabb nyelvtanlecke terveim szerint.) Tudjuk, hogy ez a folyamat lejátszódott az újlatin nyelveknél, a szláv nyelveknél, germán nyelveknél, hiszen a nyelvészet hőskorában élő nyelvészek felismerték e nyelvek hasonlóságát, és elkezdték szisztematikusan kutatni az eltérsésekben való hasonlóságot. A nyelvrokonoknál ugyanis ezt tudjuk megtalálni: a szisztematikus eltéréseket a hasonló jelentésű szóalakokban. (Ha csak a szókészletet nézzük, de a nyelv még ezen kívül áll nyelvtani szabályokból is, ezekkel most nem foglalkozok.) A nyelvészeti tények kiindulópontja: a szisztematikus adatgyűjtés, azaz, a nyelvek szinkron és ha van írásos anyag, diakrón állapotának teljes leírása, teljes szókészlettan és teljes nyelvtan felmérése. Ezekből az az adatokból lehet kinyerni a tényeket összehasonlító vizsgálatokkal.

Azt tehát könnyen felismerték a nyelvészet hőskorában, hogy a neolatin nyelvek rokonai egymásnak, ahhoz nem kell rekonstruált múltbéli alapnyelv, hiszen az megvan rekonstrukció nélkül is: ez a latin. (Bár megjegyzem, hogy mi csak az irodalmi latint ismerjük, a vulgáris latint azaz a beszélt latint nem; feltételezzük, hogy a vulgáris latinnak voltak nyelvjárási változatai, az ibériai vulgáris latin, a luzitán vulgáris latin, a galliai vulgáris latin, az itáliai vulgáris latin s így tovább, melyekből aztán az ős-portugál, ős-spanyol, ős-francia, ős-olasz-nyelvek [mert ezekből mind több is volt, lásd a francia esetén a frankoprovenszáli, okcitán, provenszáli, gaszkony s még egy pár] kiváltak, azaz, feltételezzük, hogy mindig nyelvjárási különbségekből jönnek létre az önálló nyelvek, amikorra azon nyelvjárási különbségek minősége és mennyisége akkora lesz, hogy nem megnehezíti, hanem megakadályozza a kölcsönös megértést). Sőt, ekkoriban elkezdték az összes létező, be nem sorolható nyelvet rokonítani egymással; a magyart az egyiptomival, sumérral, hunnal, etruszkkal, perzsával és így tovább. Ezek közül kettő, a finnugor illetve a török rokonítás volt adatokkal alátámasztható; ez volt a finn-török háború, amit magyar földön vívott egy német és egy zsidó származású tudós, és amelyről szintén tervezek majd valamikor írni. Az, hogy Sajnovics János 1771-ben a Demonstatio-val illetve Gyarmathi Sámuel 1799-ben az Affinitas-szal beletrafált a finnugor rokonításba, Sajnovics esetében annak tudható be, hogy személyes tapasztalata volt a finnugor nyelvekről, ezen belül a lappról azaz a számiról; jezsuita szerzetesként 1770-ben Észak-Norvégiában egy Mária Terézia megbízásából tudományos méréseket végző kutatócsoport tagja volt. Gyarmathi pedig az egész felvilágosodás egyik legelső nyelvtanát írta meg, kiváló rendszerező volt, és széles műveltségű, nagy látókörű tudós. Ekkoriban már tudtak támaszkodni a korábbi korok egyik kedvelt szótártípusára: a soknyelvű szótárakra. Ezek gyakorlatilag nyelvtan nélküli szószedetek voltak, és igen népszerűek: Pesti Gábor is (Aesopus fordítója) kiadott egy hatnyelvű szótárat 1531-ben (latin-olasz-francia-német-cseh-szótárat egészített ki azok magyar fordításával), de nem ő volt az egyetlen; egész Európában sokat forgatottak voltak ezek a szószedetek.

És ez a megoldás kulcsa: mint írtam, két nyelv azonos őstől való származásának bizonyítékát a nyelvészek abban látják, és azt fogadják el tudományos tényként, amire az egész elméleti felépítményt alapozzák, hogy ha találnak rendszerszerű eltéréseket. Nem rendszeres azonosságokat: mert azok legfőbb oka általában az szokott lenni, ha az a bizonyos szó nemzetközi szó vagy vándorszó, jövevényszó. (Másik oka a véletlen egybeesés.)

Ennek ellenére, hogy bizonyíték az, amit annak fogadunk el, és két nyelv nyelvrokon akkor, ha az általunk bizonyítéknak elfogadott nyelvi változások „visszafejtése” alapján a múltban több ezer évre visszamenőleg rekonstruálunk egy olyan alapnyelvet, amelyikről azt se tudjuk, hogy valóban létezett-e, és ha igen, kik beszélték… elég merész állítás a tudomány világában. Az általáunk bizonyítéknak tekintett nyelvi változásoknak olyan mennyiségűnek és akkora horderejűnek kell lenniük, hogy az egész világon tényleg minden nyelvészt valóban meggyőzzenek. És hát az az igazság, hogy pl. a magyar nyelv finnugor rokonsága az ilyen. Nem a Habsburgok találták ki, hogy megalázzák a halszagú rokonsággal a magyarságot; akkor a japán, az amerikai, holland, mexikói és nigériai egyetemeken akár más-más nyelvrokonságot is mondhatnának. De nem: ez a világon mindenhol így van. Vagy nagyon tud ez a háttérhatalom, vagy ténylegesen elfogadható tudományos ténynek a finnugor rokonítás, és csak a Badiny Jós Ferenchez hasonló futóbolondok állítják ennek ellenkezőjét.

Nézzünk pár példát a rendszerszerű különbségekre. Nádasdy Ádám egyik könyvéből idézem a következő példákat:

Az olasz és román esetében megfigyelhető, hogy ahol az olaszban „l” hang van, ott a románban, ha nem áll utána hangsúlyos magánhangzó, „r” jelenik meg. Az ilyen szabályszerű megfeleléseket hívjuk hangtörvénynek.

Na de álljon meg a menet! Hát az olasz nép és a román nép nem is rokonok!, mondhatná egy műveltebb honfitársunk. A román nyelv mesterséges kreálmány, állítaná. Nem akarnék belemenni a román nyelvtörténetbe, inkább csak azt mondom, hogy a dákoromán hipotézist gyakorlatilag senki se fogadja el a világon, ám azt sem kétli senki sem, hogy a román nyelv egy olyan vulgáris latin nyelvjárásból származik, amelyik trák szubsztrátummal bír (ebbe nem megyek bele), és tulajdonképpen semmi különbség nincs a román nyelv XVIII. század közepétől a XIX. század végéig tartott sztenderdizálása és modernizálása illetve a hasonló időben lezajlott magyar nyelvújítás között; mindkettő egy megújított irodalmi nyelvet eredményezett. Visszatérve az alapkérdéshez: két nyelv nyelvrokonsága esetén teljesen mindegy, hogy a két, adott nyelvet beszélő nép genetikailag vagy kulturálisan rokona-e egymásnak, így aztán a mi példánk esetében is a román nép genetikai rokonsága az ókori rómaiakkal abszolút indifferens. Nézzünk akkor már inkább másik példát!

A másik példám a méltán híres indoeurópai ’száz’ jelentésű szó. Nézzük meg, hogy ezt a szót hogy mondja pár germán nyelv: hundred (angol), Hundert (német), hundre (norvég), hundrede (dán) – a hasonlóság azonnal feltűnik mindenkinek. Nézzük meg ezt kelta nyelvekkel: ceud (skót), céad (ír), cant (velsz), kant (breton). A hasonlóság itt is megdöbbentő. Nézzük meg ezt szláv nyelvekkel! сто (ejtsd: szto, orosz), sto (ejtsd: kb. sztá, lengyel), simts (ejtsd: kb. szim, lett), sto (ejtsd: szto, szlovák), és így tovább. Sőt, továbbmegyek: száz (magyar), manysi szát, hanti szát, illetve finn sata (ejtsd: szátá)! Ezt meg hogy? Utóbbi nyelvekben ezek jövevényszavak. Ezekből az adatokból, illetve abból, hogy tudjuk, a latinban ez centum volt, ki tudjuk következtetni, hogy a proto-kelta esetében *kantom, a proto-itáliai esetében *kentom, a protogermán illetve pre-protogermán esetében *hundradą, a proto-balti-szláv esetében *śímta lehetett a szóalak (a proto-indi-irániai esetében pedig *ĉatám), illetve, a proto-indoeurópai alapnyelv esetében pedig *ḱm̥tóm (rekonstruált ejtés: k’mtom, ahol a ḱ kivetett hang, az m̥ pedig szótagértékű). Na de a poén nem ez, hanem az, hogy ez egy szabályos hangátalakulás azaz hangtörvény: nem csak a száz szónak lehet feltételezni közös ős-szót, hanem, ezekben a nyelvekben az összes olyan hang, amelyik a *ḱm̥tóm szóban megvolt, ugyanolyan helyzetben (szóeleji, szóbelseji, szóvégi) ugyanúgy változott meg. Az indoeurópai nyelvek keleti ágán lévő nyelvekben a szókezdő *ḱ minden más szóban is szj-féle palatalizált azaz jésített sz-hanggá vált (mint az oroszban a с lágy magánhangzó előtt), míg a nyugati ágon maradt k hang. A keleti ágon lévő nyelvek egy részében a szótagalkotó m̥ aztán rövid á-vá (azaz: ȧ-vá, csak egy pont jelzi a rövid hosszúságot) alakult át, és a finnugor nyelv ebben az állapotban vehetett át egy *szjȧtȧ szóalakot. Ismétlen: nem egyszer, hanem minden egyes szóban. A finnugor szókezdő szj a magyarban mindig sz-szé változik át, a hangközi -t- pedig -z- lesz, a szóvégi magánhangzó pedig kivétel nélkül eltűnik (csak a ragozott alakokban marad meg, ezért mondunk lovat *lót, füvet *fűt, vizet *vízt helyett – a leíró nyelvtanban a csillag nem rekonstruált, hanem szabálytalanul formázott szóalakot jelöl). Viszont az indoeurópai nyelvek nyugati ágában a *ḱ-ból k (írva: c) lesz, a magánhangzó értékű m̥-ből pedig -em- vagy -en-, a szóvégi -om-ból -um; azaz centum (kiejtve: kentum). Újra írom: nem csak ebben a szóban; hanem az összes szóban. (A szókezdő *ḱ a germán nyelvekben h-vá alakul át.)

Nézzünk egy ennél egyszerűbb példát.

Az eredeti -t- a magyarban mindig -z-vé vált, nem csak egy példa, hanem több példa is mutatja. Sőt, minél több ilyen szabályos hangváltozást találunk (és arra is vannak szabályok, hogy milyen hang milyen másik hanggá alakulhat át), annál erősebben bizonyítottnak vesszük két nyelv rokonságát. Ha ehhez hasonló levezetéseket két nyelv esetén nem lehet megmutatni, az a két nyelv rokonságának kérdéses voltát mutatja. Az már megint egy másik kérdés, hogy a rokonság fokát hogyan állapítjuk meg, de a fenti példákból is látszik, hogy az egyezések száma és a visszavezethetőség különböző állapotokba döntő érv; emellett ismerjük a nyelvek „külső nyelvtörténetét”, azaz, azt a történelmi tényanyagot, amely a nyelvet beszélők a többi nyelvvel való kapcsolatrendszerét mutatja meg. (Magyarul: ha tudjuk, hogy két nép sokáig együtt, egymás mellett élt, sőt, az egyik a másikból szakadt ki, feltehetően a nyelvük is rokon. Ez megint nem genetikai rokonságot jelent: a nyelvek „keverednek” egymással, szavakat „kölcsönöznek” egymástól, sőt, teljes nyelvátvételre is van példa, hogy egy közelit mondjak: az amúgy türk népekhez tartozó bolgár szláv nyelvűvé lett.)

Így tudjuk tehát megállapítani két nyelv rokonságát: szorgalmas adatgyűjtéssel, rendszerezéssel, összehasonlítással, szabályszerűségek felfedezésével, és ezen szabályszerűségek visszamenőleges irányú kivetítésével tudunk különböző ősi alapnyelveket is rekonstruálni. A történeti nyelvészet nem könnyű munka, aprólékos rendszerezés szükséges hozzá, az eredményeket pedig nem csak nem fogadják el sokan, de nem is értik. Ebben talán hasonlít a kvantummechanikára is.

---

Miért kéri a szerző, hogy támogasd?

A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és adományokból él. Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze.

Mekkora támogast kér a szerző?

Szinte semekkorát. Havi 450 forintot vagy 1 eurót. Ez kb. két serclivég, ennél többet költesz kávéra egyetlen nap a Starbucksban vagy kakaóra a Cserpes tejivóban.

Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.

Hogyan tudod támogatni a szerzőt?

Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!

A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt.

A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára. (Ezek bankszámlaszámait kérd el a facebookon üzenetben!)

Lesz fizetős tartalom?

Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.