Volt egyszer egy Amerika LVIII.

Eredeti megjelenés

Donald T**** (a továbbiakban: T.) még bőven nem volt 45-47, amikor már oda kellett volna figyelni az elborult beszédére. 1989-ben járunk.

Csakhát akkoriban még sokkal artikuláltabban, sokkal kellemesebben fogalmazott. Mondhatni, lebilincselő módon, lehengerlő módon. Egy playboy volt, és jól is állt neki (egy playboytól kvázi elvárt, hogy megcsalja a feleségét a későbbi második feleségével, ami meg is történt 1989-ben, bár a hivatalos válás majd csak 1992-ben lesz), de elsősorban ingatlanbefektető volt, aki playboy akart lenni. Be akart vágódni a New York-i elitnél, a high society tagja akart lenni. Egyszerű bronxi ingatlanosként erre nem volt esélye, ezért tette át székhelyét Manhattanbe még a 70-es évek elején.

A T****-torony már áll, az 1983-ban készült el. Ám hiába az impozáns épület, a Donald, akármennyire is szeretett volna, nem lett a felsőbb körök megbecsült tagja, és ehhez köze van annak az 1980-as esetnek, amikor Art Deco műalkotásokat pusztított el az egyik szállodai rekonstrukciója idején, amelyeket a Metropolitan Múzeum is szeretett volna megkapni — olcsóbb volt azokat ledöntetni, mint elszállíttatni. Hátráltatta volna az építkezést két héttel. Nem véletlen, hogy a 80-as évek közepén, amikor Mar-a-Lagot is megvette magának, megbarátkozott egy Jeffrey Epstein nevű fickóval, akinek kapcsolatai voltak ahhoz a társadalmi-politikai-gazdasági elithez, ahova T. mindig is tartozni szeretett volna. Mondhatni, könnyű volt őt becserkészni.

1989-ben T. tehát a csúcson volt, vagy legalábbis, úgy nézett ki, hogy a csúcson van. Két éve jelent meg a The Art of the Deal című könyve (amit persze nem ő írt, hanem egy Tony Schwartz nevű szellemíró, aki T. első elnöksége idején hangos kritikusa lett, állítva, hogy a könyvet teljes egészében ő maga írta, és inkább mint “fiction” kellene árusítani önéletrajz helyett), a Time magazin címlapján szerepelt, és pont akkoriban nyitott kaszinókat Atlantic Cityben (1984-ben, 1985-ben és 1990-ben). Ezeket a kaszinókat olyan rosszul menedzselte, hogy mindegyik tönkrement.

De 1989-ben még mindegyik áll. S ekkor történt, hogy New York-ot megrázta egy bűneset, ami a Central Parkban történt.

A 28 éves (fehér bőrű) Trisha Meili épp a szokásos futókörére ment április 19-én este kilenc körül. A bűnözés az 1980-as évek végén New York-ban a csúcson volt (a csatolt képen a gyilkossági rátát lehet látni, de minden más bűntípus hasonlóan kiugró értéket mutatott).

A Central Park Manhattan szive és tüdeje egyszerre. Minden New York-i filmben szerepel. Itt az emberek és gyerekek sétálnak, beszélgetnek, futnak, kerékpároznak, sakkoznak, fociznak, bújócskáznak, szülinapi bulit tartanak, mindent, amit csak lehet. A park 3,2 négyzetkilométeres, azaz, háromszor akkora kb., mint a Városliget, vagy, húszszor akkora, mint a szegedi Erzsébet-liget. Amikor Trisha Meili elkezdte a futókörét, bő két tucat fiatal (többnyire fekete bőrű, kábítószerfüggő fiatal) is belépett a park területére.

Ezek a fiatalok aztán balhéztak ott, pont úgy, mint az akkoriban játszódó filmekben lehet látni. Rátámadtak egy járókelőre, akitől elvették a sörét és az ennivalóját, és jól helyben is hagyták. De megtámadtak kerékpárost, kövekkel dobáltak egy taxit, szóval, pontosan úgy viselkedtek, hogy aztán Rudy Giuliani később a rendrakás ígéretével induljon el a polgármesteri címért 1989-ben is és majd 1993-ban is (első alkalommal nem, de második alkalomra megválasztották). A rendőröket értesítették a megtámadottak, akik kiérkeztek a parkba, és elkezdték felkutatni ezeket az erőszakoskodó bandákat.

Ekkor érte Trisha Meili-t is a támadás. Valaki-valakik fellökte-fellökték, majdnem 100 méternyire elvonszolta-elvonszolták a futókörtől, miközben védekezett, megütöttök többször, majd meg is erőszakolták. Éjfél után fél kettő körül magatehetetlenül és öntudatlanul találták meg, meztelenre vetkőztetve, megkötözve, sarasan és mocskosan, majdnem kivérezve (a vérének háromnegyedét elveszítette!) és majdnem kihűlve, agyrázkódással, belső vérzéssel, csoda, hogy életben maradt. Olyan koponyasérülés érte, hogy a szemgolyója kimozdult a helyéről. Az őt megtaláló rendőr azt mondta, hogy soha még ennyire megvert nőt nem látott életében, olyan, mintha nem csak megerőszakolták, de meg is kínozták volna. Meili 12 napig volt kómában, a támadás után közel két héttel ébredt fel. Még az utolsó kenetet is feladták rá.

A rendőrség hamarosan őrizetbe vett hat fekete bőrű suhancot, 14 és 16 év közöttieket. Egyiküket másik ügyben elítélték hamarosan, ami alibit biztosított neki a támadás idejére, így öt potenciális bűnelkövető került bíróság elé. Még egyszer: mind 18 év alattiak. Mind a Central Parkban voltak a bűnelkövetés idején, mind elkövettek valamit ténylegesen, de tagadták, hogy közük lett volna Meili megerőszakolásához. Amikor vallomást tettek, egyikükkel sem volt kirendelt védőügyvéd, sőt, amikor egyikük anyja a helyszínre érkezett és ügyvédet követelt a fiának, azzal hessegették őt el, hogy már megtette a fiú a vallomást. Ezekben a vallomásokban a fiúk mind beismertek kisebb-nagyobb erőszakoskodásokat, bűntetteket, amelyeket elkövettek. A vallomásaik nem egyeztek, össze-vissza neveztek meg társtetteseket, az időpontban és a helyszínben is tévedtek. A DNS-ük sem egyezett meg a helyszínen talált DNS-sel. Ennek ellenére letartóztatásba kerültek — ugyanis, bár tagadták, hogy ők tették volna az erőszakot, beismerték, hogy erőszakosak voltak és szexuálisan is bántalmazták Meilit. Később az egyikük, aki akkor már 16 éves volt, azt mondta, hogy amikor vallomást tett, hallotta, hogy az egyik társát (16 alatti fiút) a rendőrök épp megverték a másik szobában, és azt mondták neki: “Ugye tudod, hogy te következel?”

Két héttel később, amikor már volt ügyvédjük, mindegyik fiú visszavonta a vallomását, arra hivatkozva, hogy a rendőrök kierőszakolták azt belőlük, hogy a rendőrség nem biztosította azt az alkotmányos jogukat, hogy védőügyvéd legyen velük a kihallgatáskor, és a rendőrök megsértették a Miranda-jogaikat. (Ezt a filmekből mindenki ismeri, majd később lehet, megírom bővebben is ennek történetét.)

Az ügy hatalmas felbolydulást keltett. Túlzás nélkül mondható, talán az 1980-as évek egyik leginkább a médiában nyomon követett bűnesete volt. A fiatalok nevei, sőt, lakcímei, kiszivárogtak még az előtt, hogy bármivel is vádolták volna őket. A családjaik életveszélyes fenyegetéseket kaptak. Meili személyiségi jogát is megsértették: nyilvánosságra hozta több médium is a nevét, ami pedig ilyen esetekben nem csak etikátlan, de a médiakódexet is megsértette. Pár afroamerikaiak által üzemeltetett tévé és rádió a fiatalok mellé állt, de a lényeg: folyamatosan mindenki az tudósított az újabb fejleményekről.

Ekkor érkezett Donald T****, és egy egész oldalas újsághirdetésekben követelte a halálbüntetés visszaállítását súlyos bűncselekmények elkövetőire. Mind a négy nagy New York-i napilapban megjelentette a következő hirdetését:

A hirdetés nem nevezte meg a Central Park-i Ötöket, de mindenki tudta, hogy rájuk értette a halálbüntetést. T. interjúkban hangsúlyozta, hogy bevallották a bűncselekmény elkövetését, bűnhődniük kell tehát. Az nem jutott el az agyáig, hogy egy bűncselekményt bevallani rendőri fenyegetésre is lehet. Vele még ilyen sohasem történt, végül is. T. családjában a rasszizmus hagyomány volt, nehéz elképzelni azt, hogy ez a hirdetés ne rasszista alapú lett volna.

A bírósági tárgyaláson emberölés kísérletével is megvádolták őket az erőszaktevésen, rabláson és más bűncselekményeken kívül. A bíróság — vagyis az esküdtszék — elítélte őket. A bíró pedig a 14-15-16 évesekre kiszabható maximális büntetésre ítélte őket: 5-10 évre javítóintézetbe illetve börtönbe. A kommentátorok egyetértettek abban, hogy T**** hirdetésének köze lehetett a szigorú ítélet meghozatalában.

Egy olyan bűnért, amit nem követtek el.

Nem csak azért nem követték el, mert nem vallották a bűncselekény elkövetését be, és mert a DNS-ük nem egyezett a helyszíni DNS-sel, hanem azért se tudták azt elkövetni, mert 2001-ben egy Matias Reyes nevű fickó, aki az egyik elítélt fiatallal (azzal, aki már 16 éves volt az elkövetés idején, így ezért őt felnőttként kezelték) együtt töltötte büntetését egy börtönben, bevallotta, hogy ő volt a tettes. Ezt később rendőrök előtt is megtette. Beismerte, hogy egyedül ő volt a felelős Meili megerőszakolásáért, akkor, 1989-ben, 17 éves korában. Reyes beismerte, hogy ebben az évben négy nőt is megerőszakolt, akik közül egyet annyira megvert, hogy az később bele is halt sérüléseibe. (Minden bizonnyal Meilire is ez várt volna, ha pár órával később találnak rá.) Reyes DNS-e egyezett azzal az ondómintával, amit a helyszínen vettek még a bűntény másnapján.

Az elítélt, addigra már férfisorba érett fiatalok 2003-ban beperelték New York városát, 52 millió dolláros fájdalomdíjat követelve amiatt, mert ártatlanul lettek elítélve. Az akkori polgármester (Michael Bloomberg) nem akart egyezkedni, mondván, tisztességes eljárásban született ítélet. Végül fejenként 7,1 millió dollárt ítélt meg nekik az esküdtszék, kivéve a legidősebb elítéltet, hiszen ő tovább ült börtönben: neki 12,2 millió dollár járt. Ez összesen 47,7 millió dollár, kicsivel kevesebb csak, mint amennyit előzetesen kértek.

Donald T**** az ítéletet “szégyen”-nek nevezte. John McCain szenátorban viszont volt annyi emberiesség, hogy ő meg T****-ot nevezte szégyennek, mondván, a fiatalokat ártatlanul ítélték el, és T. felháborító kijelentésekre ragadtatta el magát.

Trisha Meili szinte már csodával határos módon felépült a támadásból. Az öt elítélt férfi normális, rendezett családi életet él, többen is felléptek az ártatlanul elítéltek védelmében illetve a rendőrségi eljárásrend megváltoztatása érdekében. Egyiküket Barack Obama elnök polgárjogi érdemei elismeréséül állami kitüntetésben részesített. Donald T**** pedig sosem kért elnézést amiatt, mert halálbüntetést kért ártatlanokra.

---

Iratkozz fel a hírlevelemre is!

---

---

Miért kéri a szerző, hogy támogasd?

A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és támogatásokból él (elsősorban Patreonon, de kérésre MagnetBankos számlaszámot és Revolutos azonosítót is tud adni). Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze. Az utóbbi évben azért szerencsére talpon maradt, ám most augusztusban nem nagyon lesz bevétele.

Mekkora támogast kér a szerző?

Szinte semekkorát. Havi 600-800 forintot vagy 1,5-2 eurót. Kéthetente egy gombóc fagyi, vagy havi egy gombóc, ha minőségi. Hetente 3-4 palack a MOHU-nak. Havi fél lángos.

Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.

Hogyan tudod támogatni a szerzőt?

Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!

A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt. De ez még mindig ingyenes!

A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára.

Lesz fizetős tartalom?

Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.