Volt egyszer egy Amerika LVI.

Megjelent két részletben a facebookon 2026. január 27-én és 2026. január 29-én. Szerkesztett változat.

40 éve történt a Challenger katasztrófája — annak a hajónak kihajóznia sem lett volna szabad

Aki már felnőttként élt akkor, emlékezhet — én még kisgyerek voltam, mégis, én is láttam a képeket, én is hallottam, amit a felnőttek elszörnyedve mondanak. Úgynevezett “vakumemória”-pillanat volt; aki akkor odafigyelt, élete végéig megjegyezte, hogy hol volt és mit csinált abban a pillanatban, amikor az űrhajó felrobbant.

Egy űrhajó — egy olyan hajó, ami embereket vitt volna fel az űrbe, megsemmisült. Alig bő egy perccel a kilövés után. A kiváncsi bámészkodók, a karneváli hangulatban a helyszínen ünneplő űr-rajongók szeme láttára. Hatalmas tragédia volt, olyan, mint amilyen már régen nem történt. Iskolák ezreiben gyerekek milliói nézték a fellövést majd kicsivel később az űrhajó felrobbanását — majd fakadtak minden bizonnyal több tízezren, diákok és tanárok vegyesen, sírva. (Korábban mindössze hárman haltak meg a NASA űrhajósai közül: Virgil “Gus” Grissom, Edward White és Roger Chaffee. Grissomról lett elnevezve a CSI című filmsorozat főszereplője is, továbbá a Star Trek III: Spock nyomában című film egyik űrhajója.)

Az amerikai űrprogram a kezdeti sete-sutaság után élretört, és embert vitt a Holdra. (Oké, lehet, hogy csak Stanley Kubrick rendezte az egészet. De ha ő tette is volna, ő annyira professzionális volt, hogy eredeti díszletek között készítette a filmet.) Armstrong lábnyoma csak egy kis lépés volt számára, de egy új — sajnálatosan korán lezárt — korszakot nyitott az emberiség történelmében. A Challenger katasztrófája, a hidegháború vége, majd később a Columbia tragédiája, amely rímelt a Challengerére (előbbi kevéssel felszállás után, utóbbi kevéssel leszállás előtt esett darabjaira) jó ideig lezárta az emberes űrutazások történetét.

Na de ennek nem így kellett volna történnie. Tudták a mérnökök, hogy a jegesedés miatt problémák lehetnek. Halasztást kértek, sőt, kaptak is… öt alkalommal már. Hatodjára voltak az űrhajósok, köztük az első teljesen civil, a Tanár az Űrben 11 ezer jelentkezője közül kiválasztott (majd kiképzett) Christa McAuliffe is, beöltözve űrruhába. A politikai vezetés már türelmetlen volt. Ronald Reagan el akart büszkélkedni a február eleji beszédében azzal, hogy az ő elnöksége alatt tett egy újabb jelentős lépést a NASA előre az űr meghódításában.

Allan McDonald tervezőmérnök, a szilárd hajtóanyagú rakéták projectigazgatója volt a NASA alá dolgozó egyik cégnél, a Morton Thiokolnál. Az ő feladata lett volna az egyik engedélyt megadni a felszállásra. Ő pedig kerek-perec azt elutasította. Pontosan a jegesedés miatt: attól tartott, hogy az O-alakú gumigyűrűk a hideg időben veszítenek rugalmasságukból, és ebből problémák lesznek: kiszökhet a hajtóanyag, ami beláthatatlan következményekkel (vagyis: túl könnyen beláthatóakkal) bírnak majd. Két másik indoka is volt (az egyik, hogy a rossz időjárási viszonyok miatt nem tudják majd a tengerből kihalászni a leváló rakétahajtóműveket, illetve, hogy megsérülhet a hőpajzs), de ez volt a legerősebb. Szó szerint ezt mondta:

“Ha bármi történne az indítás után a hajóval, nem én leszek az az ember, aki majd egy bizottság előtt magyarázatot ad a történtekre.”

Nem ő volt az egyetlen a cégnél, aki így vélekedett. Roger Boisjoly mérnök hat nappal a kilövés előtt azt írta egy feljegyzésben: “A legmagasabb szintű katasztrófa várható: emberi életek veszhetnek el.” Bob Ebeling mérnök pedig ezt mondta lányának:

“Ha engedik a kilövést, katasztrofális napunk lesz. Az űrhajó fel fog robbanni. Mindenki meg fog halni.”

A Morton Thiokolnál, amelyik az újrafelhasználható, leváló rakétahajtóműveket tervezte, 1981 óta tudtak a jegesedés okozta hibáról. A hatalmas méretű hajtóművet ugyanis több részből rakták össze, és mindegyik részegységet egy O-alakú gumigyűrű fogott össze. Ha a gumigyűrű nem szigetelt elég jól, kiszökhetett az üzemanyag. Ennek a várható meghibásodása miatt aggódtak a mérnökök.

Itt a történet véget is érhetett volna, és úgy folytatódhatott volna, hogy az indítást emiatt újból elhalasztották. Csakhát Reagan nyomást gyakorolt a NASA-ra, a NASA a Morton Thiokolra, és a cég vezetői egyszerűen felülbírálták a helyszíni emberük döntését: megadták az indítási engedélyt.

McDonald projectvezető ott volt Cape Canevaralban az indításnál. Látta, ahogyan egy másodperc alatt az űrhajó lángot kap, majd darabjaira hull. Ekkor megfogadta magában, hogy nem hagyja, hogy elsikálják az ügyet és a felettesei felelősségét. (A legmegrendítőbb az egészben, hogy az utólagos vizsgálat szerint az űrhajósok a robbanás pillanatában tudatuknál voltak, és az Atlanti-óceánba való becsapódás végzett velük. Azaz, volt idejük felfogni, hogy pár másodpercen belül meg fognak halni.)

---

Bő két héttel később vagyunk, a Capitoliumban, a Rogers-bizottság ülésén, melynek tagja volt Chuck Yeager, Neil Armstrong, Sally Ride vagy a Nobel-díjas fizikus, Richard Feynman is. Ez a bizottság volt felelős megállapítani, hogy mi miatt történt a tragédia. A NASA próbálta elkenni a történteket, előre nem látható okokra és a balszerencsére fogva a dolgot. McDonaldot február 14-én, a bizottság hatodik ülésnapján hallgatták meg. Ő pedig kitálalt, kockára téve karrierjét és megélhetését.

A Thiokol és a NASA számára ez egy PR-katasztrófa volt. A cégnél McDonaldot azonnal lefokozták, mind a NASA-nál, mind a Thiokolnál kiközösítették — majd egy demokrata képviselő törvényt nyújtott be, hogy a NASA-nak tilos együttműködnie minden olyan céggel, amelyik lefokozza azokat a munkatársait, amelyek a bizottsági meghallgatáson, a karrierjüket kockára téve, kitálalnak. Erre McDonaldot rögtön alelnökké léptették elő, és őt bizták meg a további rakétahajtóművek tervezésével. Az űrprogramot két évre és nyolc hónapra leállították. McDonald 2001-ben ment nyugdíjba, 2021-ben halt meg, 84 évesen.

---

Iratkozz fel a hírlevelemre is!

---

McDonald kiállása viszont kevés volt: ő csak egy tanú volt. A bizottság tagjaként Richard Feynman vitte a prímet, és végezte el azt a kutatómunkát, amit az egész bizottságnak tennie kellett volna.

Ez a bizottság volt felelős megállapítani, hogy mi miatt történt a tragédia. Valójában viszont a cél az volt, hogy elsikálják, elkenjék a felelősséget, előre nem látható eseményekre fogják. A Challenger és űrhajósainak veszte nem csak az amerikai űrprogram és személyesen Ronald Reagan elnök számára volt hatalmas blamázs: a NASA számára is elképesztő presztízsveszteség volt, PR-katasztrófa. Nem akarták tétézni a bajt azzal, hogy kiderüljön, a tragédia elkerülhető lett volna, ha hallgatnak a mérnökökre, és ha nem a vállalatok igazgatói és politikusok döntenek az űrrepülők életéről.

A bizottság tagjának felkérték Richard Feynman Nobel-díjas fizikust is — aki akkor már rákos beteg volt. “Tönkre akartok tenni?” kérdezte, amikor volt tanítványa, a NASA ügyvezető igazgatója, felkérte bizottsági tagságra. “Nem megyek Washington közelébe, nem akarom, hogy bármi közöm legyen a kormányzathoz”, mondta a beszélgetés után a feleségének.

Aki viszont meggyőzte őt arról, hogy menjen, mégpedig azzal, hogy nélküle nem derülne ki az igazság. A már halálos beteg Feynman végül kötélnek állt.

Washingtonban az első napján Feynman rájött arra, hogy az igazság kiderítése másodlagos vagy akár harmadlagos fontosságú. A cél a látszat volt: annak a látszata, hogy történik egy alapos kivizsgálás. De messzi nem volt ez a munka alapos. Feynman elkezdett a saját szakállára dolgozni. Elutazott Pasadénába, a Jet Propulsion Laboratoryba (Sugármeghajtású Kutatóközpont), hogy megtudja, milyen működési elv vezeti az űrsiklókat. Kiment a helyszínre Cape Canaveralba, hogy beszéljen a Thiokol mérnökeivel. Megdöbbentette, amit hallott: míg a NASA-nál a fejesek úgy vélekedtek, hogy a katasztrofális baleset esélye 1 a 100 000-hez, a mérnökök úgy, hogy 1 a 100-hoz. Ezerszeres különbség az esélylatolgatásban!

Sally Ride űrhajós a hiba kiderítésében Fenyman segítségére volt. Donald Kutyna tábornok és Ride egyszer közösen mentek a bizottsági ülésre, amikoris Ride egyszer csak kivett egy papírlapot a nála lévő mappából, és Kutyna kezébe adta. Majd elfordult, és szó nélkül ment tovább. A NASA egyik hivatalos dokumentuma volt: az O-gyűrűk különböző hőmérsékleten történő rugalmasságáról szólt a papír. A NASA 1977 óta tisztában volt azzal, hogy a gyűrűk problémásak lehetnek, mégsem tettek semmit, sőt: a probléma ismert léte ellenére sikeres kilövéseket annak bizonyítékának tudták be, hogy a probléma elhanyagolható — az égéstermékek eltömték a keletkezett rést. (Itt is ez történt több másodpercen keresztül, csak jött egy erős széllökés, és “kitisztította” a rést, amin már tényleg ki tudott szökni az üzemanyag.) Kutyna tudta, hogy mit jelent ez. Összebarátkozott Feynmannal, és meghívta őt egy vacsorára. A vacsora után levitte őt a garázsába, és megmutatta neki 1973-as Opeljét — a fizikust egyáltalán nem érdekelte a kocsi. Egyszer csak Kutyna elővett egy alkatrészt. “Ez meg mi?” Kérdezte Feynman. “Ó, csak a karburátor”, mondta. “Néha megtisztogatom. Nézze csak, professzor”, mondta Kutyna, “ezeken a karburátorokon ugyanolyan O-gyűrűk vannak, mint a rakátahajtóművön, csak sokkal kisebbek. A nagy hidegben eresztenek. Gondolja, hogy lehet ennek köze a mi ügyünkhöz is?” Feynman egy szót sem szólt, csak nézett maga elé.

Utána viszont gyorsan megformált egy hipotézist: szerinte az O-gyűrűk rugalmasságának csökkenése okozhatta a balesetet. Ezek a gumiból készült O-alakú gyűrűk fogták össze a rakétahajtőmű darabjait. A fizikai Nobel-díjas Feynman elemi fizikát alkalmazva rájött, hogy negatív hőmérsékleten a gumi veszít a rugalmasságából, emiatt nem tudja betölteni a megfelelő záró szerepét, kiszökhet a hajtóanyag, és az katasztrófához vezethet. A bizottság előtt, a televízióban élőben közvetítve, egy 30 másodperces kísérletet bemutatva megmutatta, hogy bizony a gumi negatív hőmérsékleten bemerevedik, töredezett lesz. Feynman vizsgálata megmutatta, hogy alapvető szervezeti probléma volt a NASA-nál: a vezetők nem a biztonságra helyezték a hangsúlyt, hanem a PR-ra, és nem hallgattak a saját mérnökeikre. Lentről felfelé nem volt meg egy bejáratott, a biztonságot elsődleges fontosságúnak tartó szolgálati út.

---

2017-ben és 2018-ban végül a NASA végrehajtotta azokat a kísérleteket, amelyeket Christa McAuliffe-nek kellett volna.

Richard Feynman 1988-ban hunyt el, 69 évesen. Sally Ride 2012-ben halt meg, mindössze 61 évesen. Donald Kutyna idén már 93 éves lesz.

---

Miért kéri a szerző, hogy támogasd?

A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és támogatásokból él (elsősorban Patreonon, de kérésre MagnetBankos számlaszámot és Revolutos azonosítót is tud adni). Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze. Az utóbbi évben azért szerencsére talpon maradt, ám most augusztusban nem nagyon lesz bevétele.

Mekkora támogast kér a szerző?

Szinte semekkorát. Havi 600-800 forintot vagy 1,5-2 eurót. Kéthetente egy gombóc fagyi, vagy havi egy gombóc, ha minőségi. Hetente 3-4 palack a MOHU-nak. Havi fél lángos.

Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.

Hogyan tudod támogatni a szerzőt?

Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!

A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt. De ez még mindig ingyenes!

A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára.

Lesz fizetős tartalom?

Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.