Volt egyszer egy Amerika XXXVII. rész
Eredeti megjelenés időpontja: 2020. augusztus 1., helye: voltegyszeregyamerika.blog.hu. Kicsit szerkesztett, átírt változat.
A Black Lives Matter-tüntetéssorozat kapcsán nem árt emlékeztetni magunkat arra, hogy a fekete bőrű amerikaiak rabszolgaként, borzalmas körülmények között kerültek Észak-Amerikába, embertelen körülmények között tartották őket, így aztán a szállított rabszolgák egy része nem is élte túl a hajóutat. A felvilágosodás kora utáni társadalmak közül az Egyesült Államokban egyedüliként, szokatlan és megdöbbentő módon volt a rabszolgaság intézményes rendszer, megnyomorítva lelkileg-fizikailag rabszolgát, és eltorzítva lelkileg rabszolgatartót. Később több, a rabszolgatartók által be nem tartott kompromisszum után a rabszolgatartás kérdése volt a kirobbant polgárháború casus belli-je is.
Előző cikkeimben írtam, hogy az európaiak megjelenése után a bennszülött lakosság létszáma jelentősen megcsappant; vagy kiirtották őket, vagy az európaiak által behurcolt betegségek végeztek velük. Ekkor, amikor Bartolomé de Las Casas látta, hogy milyen gyors ütemben halnak ki az őslakók, vetette fel, hogy afrikai rabszolgákkal kéne pótolni a kieső munkaerőt. Ebben a cikkben az amerikai rabszolgatartás meghonosodásának körülményeiről fogok írni.
A tengeri kereskedelem időszaka (1600-1800-as évek)
(Valószínűleg) 1619-ben érkezett meg az első, rabszolgákat szállító hajó Jamestown kolóniába, Virginiába. Holland zászlók alatt jövő hajó volt; a rakománya többek mellett 20 fekete bőrű afrikai volt. Bár csak simán szolgákként voltak számon tartva, minden valószínűség szerint ténylegesen ők voltak az első rabszolgák Észak-Amerikában. Ez az 1619-es évszám ismerős lehet: Plankó Gergő is lehivatkozta a 444 című online újságban kiváló cikkében a New York Times tavalyi projectjét. Azt mindenesetre a félreértések elkerülése végett hozzá kell tenni, hogy nem 1619-ben kezdődött a rabszolgakereskedelem. Eddigre már milliónyi afrikai lett áttelepítve a Karib-tenger szigeteire, miután ott az őslakók száma eddigre már megfogyatkozott, és mégis csak kellett munkás kéz a cukorültetvényekre, és azt is el kell mondani, hogy nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy a hajó utasai valóban rabszolgák voltak. Nagy valószínűséggel igen. Ami biztos, hogy 1640-re már bizonyosan voltak fekete rabszolgák Észak-Amerikában, ugyanis 1638-ban Maryland törvényei között már említik a rabszolgaságot — és az is biztos, hogy voltak ekkor fekete bőrű szabadok is. A Királyi Afrikai Vállalatot 1672-ben már egyértelműen a rabszolga-kereskedelemre alapították meg.
Az Észak-Afrikából behozott, az Aranyparton (mai Ghána területén) vásárolt rabszolgák egyáltalán nem tudták, mi vár rájuk. Noha a rabszolgaság intézménye ekkor, az ókori örökséget továbbvívő észak-afrikai muzulmán minták alapján létezett Nyugat-Afrikában, de teljesen másképp, mint amit mi mai fejjel annak hiszünk, pont az Észak-Amerikai történelem alapján. Az akkori idők afrikai rabszolgái többnyire más törzsek leigázott népéből álltak, akik tudták ugyan, hogy rabszolgák, de az ő rab-fogalmuk nagyjából az európai jobbágy-fogalommal volt megegyező. Tudták, hogy dolgozni kell majd az uraiknak, és a szabad mozgásukban korlátozva voltak, de nem hitték azt még akkor, hogy az életük is más tulajdonába kerül. A legnagyobb rabszolga-kereskedő államban, az Ashanti királyságban a rabszolgák házasodhattak, lehetett tulajdonuk (akár saját rabszolgájuk), tanúskodhattak bíróságon, és örökölhették mesterük vagyonát is akár, beházasodhattak a mesterük családjába. Muzulmán országokban a rabszolgák felszabadulhattak, ha betértek az iszlámba. Ha egy rabnőtől gyereke lett a gazdájának, akkor sem a nőt, sem a gyerekét nem adhatta már el. Ez nem az a fajta rabszolgaság, mint ami Észak-Amerikában elterjedt — sokkal jobban hasonlított az ókori rómaiak rabszolgatartásához.
Az, ahogy az afrikai rabszolgák európai tulajdonba kerültek, Howard Zinn szerint már önmagában az borzalmas volt. Akár 1000 mérföldes távot megtéve, vezetőszíjon, nyakukon láncokkal, már önmagában 5-ből 2 rabszolga életébe került. A parton ketrecekbe voltak beterelve, ott várták megvételüket. Később, ahogy egyre profitábilisabbá vált a rabszolga-kereskedelem, az afrikai vezetők a saját népüket kezdték eladni az európaiaknak. (A bármilyen fajta kihágáson értek büntetése lett a rabszolgaként való eladás.) Ahogy egyre fogytak az eladható rabszolgák, estek egyre jobban egymásnak az afrikai királyságok: tulajdonképpen az, hogy megpróbálták eladni egymás foglyul ejtett népét, majd a saját népüket az európaiaknak, segítette elő a társadalmuk összeomlását. A rabszolga-kereskedelemnek köszönhetően Nyugat-Afrika törzsi népei között állandósultak az európaiak fegyvereivel vívott háborúk — többek között fegyvereket kaptak a rabszolgákért –, majd ennek egyenes következményeiként az éhínség és az elnéptelenedés is. Becslések szerint ezen időszak alatt 50 millió afrikai veszítette életét vagy került rabszolgaként az Amerikák valamelyikére.
Ha ez nem lett volna elég trauma, következett a széljárástól függően 2-3 hónapig tartó hajóút, úgy, hogy a legtöbb afrikai akkor még soha nem utazott az óceánon. Számukra ez valóságos rémálom volt, több okból is. 20-30 százalékuk halt meg az úton. Mivel a rabszolgák hajlamosak voltak akár a lázadásra, akár az öngyilkosságra, ha a felső fedélzeten voltak, ezért láncra verve az alsó fedélzeten tartották őket. Mintha áruk lettek volna, “rakolták” őket egymásra; a jobb helykihasználás érdekében minimális mozgásterük se volt, nagyjából annyi, mintha koporsóban feküdtek volna. Sokan a saját hányásukba vagy mások ürülékébe fulladtak bele. A fedélközben felállni sem tudtak; csak ülni, mivel olyan kicsi volt a belmagasság két fedél közt. Aki az úton szülte meg gyerekét, arra a babával együtt szinte biztos halál várt. A fedélközben a levegő elviselhetetlenül fülledt és sokszor forró volt. A hajó “ürítő”-ibe a gyerekek sokszor egyszerűen csak belecsúsztak, beleestek. A hajóutat túlélők nagyjából negyede halt meg már az első évben betegségekben, főleg himlőben vagy mellhártya-gyulladásban.
A rabszolga-kereskedelem a XVIII. században, azaz az 1700-as években volt a legnagyobb jelentőségű, majd az amerikai függetlenségi háború után jelentősége egyre csökkent, végül a XIX. század közepén teljesen megszűnt. Ettől még az afrikai származású fekete bőrű amerikaiak száma nem csökkent, hanem egyre csak nőtt. “Nincs olyan vétel, amin ne lenne két uncia arany haszon… és úgy tűnik, hogy még ilyen alacsony áron is örömmel adják el neked a rabszolgákat” — írta egy kereskedő 1772-ben. Persze ekkorra, a XVIII. század második felére, már jóval több volt az amerikai földön, rabszolga szülőktől született második, harmadik vagy többedik generációs rabszolga, mint akiket Afrikából hoztak be.
Nagyon fontos kérdés, hogy a rasszizmus és rabszolgaság kapcsolata esetén melyik volt előbb. Hogy a rasszizmus eleve fennállt-e a feketékkel szemben, vagy csak az után erősödött meg, hogy azok rabszolgákká lettek. Elég valószínű, hogy, mivel a korabeli európaiak keresztények voltak, és jóval magasabb technikai civilizációs szinttel rendelkeztek, lenézték a feketéket, ahogy az őslakókat is. A fekete színt a középkorban a piszokkal, a halállal, magával az ördöggel és a szerencsétlenséggel azonosították: lásd a fekete macskákat, a fekete ruhás boszorkányokat, vagy azt, hogy Európában a fekete lett a gyász színe. Minden valószínűség szerint, mivel a fekete bőrűek Afrikából származtak, pont, mint a szintén fekete bőrszínű gorillák, az európai emberek számára ez az emberszabásúval való rokonságot mutatta igazolni.
Iratkozz fel a hírlevelemre is!
A picivel fentebbi ábrából is látszik, hogy a Karib-tenger szigeteire hamarabb és több rabszolga érkezett, akiket a spanyolok hoztak. A negro szó spanyolul jelenti azt, hogy fekete; mivel az angol nyelvű kolóniák ezt a szót átvették a spanyoloktól, valószínűleg az egész intézményt is tőlük vették át, és a rabszolgákkal való (kegyetlen) bánásmódot is.
És hogy hogyan bántak a rabszolgákkal? Erre az 1740-es Dél-Karolinai Nigger Törvény szövegéből kaphatunk választ. A következőket tagadta meg a törvény a rabszolgáktól: a mozgás, a gyülekezés, a saját élelem termesztésének lehetősége, különböző módokon való pénzszerzés, illetve, angolul írni és olvasni tanulás lehetősége. Apróbb kihágásokért ostorozás járt, nagyobbakért élve megégetés vagy felakasztás. Ha szexuális jellegű megjegyzéseket tettek fehér nőkre, kasztrálták őket. Megerőszakolni rabszolganőt lehetett; házasságban egybe kelni vele nem, még akkor sem, ha felszabadított rabszolgáról volt szó. (Bár mondjuk Virginia már a rabszolgák felszabadítását is csak akkor engedte 1691-től, ha a felszabadító büntetőadót fizetett. Mondjuk felszabadított rabszolgának se volt könnyű lenni: rabszolgavadászok ugyanúgy elkapták őket, és visszahurcolták Délre, újra csak a rabszolgaságba, a bőrszínük alapján megítélve őket. Az egykori rabszolgavadász-egységekből alakult ki maga az amerikai rendőrség. A rendőrörsök történelmileg az intézményes rasszizmus egyik legfőbb tartóoszlopai.) A rabszolgák dohányt, rizst, indigót termesztettek gazdáiknak, ezen kívül fát vágtak, gyantát és szurkot vettek le a fákról, így a rabszolgatartó déliek mások munkája nyomán, ezek kereskedésével jómódban éltek, és nem volt szükségük sem folyamatos munkára és iparkodásra, sem iparosításra, az északiakkal szemben. A déliek kényelmesek, jómódúak, más fehérekkel szemben vendégszeretőek, ám a fekete bőrű rabokkal szemben kegyetlenek, erőszakosak és elnyomóak voltak — ebben a Django elszabadul nem hazudik. A különböző törvényekből és a büntetési tételekből viszont kiderül: elképesztően féltek, szinte rettegtek attól, hogy a feketék felkelnek. Nagyon szigorú megtorlás járt mindezekért. (Akik pedig minden alkalommal, amikor a szabadságot választhatták, fel is lázadtak.) Féltek, nehogy megismétlődjön az, ami Haiti szigetén megtörtént: a rabszolgák felkeltek 1791-ben, és 1804-re győzedelmeskedtek francia gyarmattartóik felett. A felkelés végén lemészárolták a szigeten lévő franciákat is, utolsó szálig. Innentől kezdve nem mondhatták az európaiak azt, hogy a feketék alacsonyabb rendű, szolgaságra született nép, viszont rettegtek a haiti példától. Erre a mészárlásra hivatkoztak a déli államok, amikor kikiáltották az elszakadást az Uniótól; féltek, hogy a felszabadított rabszolgák bosszút állnának rajtuk. Egyátalán nem meglepő módon, ahogy növekedett a rabszolgák számaránya, úgy kezdtek el tőlük egyre jobban félni a rabszolgatartók, és kezdtek velük egyre szigorúbban bánni, egyre jobban kihasználva munkaerejüket, azaz, lett egyre nagyobb az esélye a rabszolga-felkeléseknek, és lett így egyre nagyobb az elnyomás is.
A szerződött szolgaság
Amikor a rabszolgaságról beszélünk, mindenképpen fontos megemlékezni az ahhoz sokban hasonlító, ám a legfontosabb vonásában eltérő indentúráról, a szerződött szolgaságról (indentured servant). Ez az intézmény Észak-Amerika északi részén, Új-Angliában egyidőben alakult ki a rabszolgasággal, és még jó ideig, az 1800-as évek elejéig meg is maradt. Ez azt jelentette, hogy olyan szegényeket, akik önként megkötött szerződéssel vállalták, hogy fizetetlen szolgává válnak, szerződött partnereiktől enni kaptak, szállást, ruházatot, és főleg: az utat Európából Amerikába. Általában öt-hét évre szerződtek, ez idő alatt kötelesek voltak ellátni a szolgálatot, ám a szerződés lejártakor szabadon távozhattak, egy kevéske pénzt is kaptak, sokszor viszont földet, akár még fegyvert is (hogy megvédhessék magukat a támadó őslakosokkal szemben, ha azok el akarnák üldözni a földjeikről a betelepülőket). Az 1600-as évektől az 1800-as évekig az Amerikába bevándorlók fele lehetett ilyen szerződött szolga. Nagyjából 220 ezer ilyen ember kerülhetett főleg Virginia és New Jersey kolóniákra, közülük minden tizedik lehetett elítélt rab, akinek a törvények lehetőséget adtak ilyen módon új életet kezdeni. Nagyjából az 1800-as évekre ez az intézmény kimerítette kereteit, különböző törvények meghozatala és főleg az angoloktól való függetlenség kivívása után egyre kevésbé érte meg szolgákat szerződtetni Európából, a 13-ik alkotmánykiegészítés pedig 1865-ben az indentúrát a rabszolgasággal együtt végleg megtiltotta.
A szerződött szolgákat a rabszolgáktól elsősorban bőrszín alapján különböztették meg (azaz, a rabszolgaság jellegéből következően rasszista), másfelől a rabszolgák ténylegesen áruk voltak, valaki tulajdonát képezték, esélyük sem volt arra, hogy egy bizonyos idő lejárta után szabad emberként távozhassanak. Míg a fehér bőrű, többnyire Angliából érkező szerződött szolgák hasonló kulturális közegbe érkeztek, ugyanazon a nyelven képesek voltak kommunikálni gazdáikkal, addig a rabszolgák teljesen új kulturális és nyelvi közegbe érkeztek. Előfordult, hogy a rabszolgák egymással sem tudtak szót érteni — csak a gazdáik nyelvén. Gyökértelenek voltak és semmik. A bőrszínük pedig árulkodott arról, hogy kik ők valójában. Egy fehér szolga, ha elszökött, ügyesen álcázhatta magát. Egy fekete bőrű elszökött rabszolga nem. A rabszolgaságból nem volt menekvés: Virginia már 1662-ben törvényt hozott arról, hogy aki a kolónián rabszolga anyától születik, ő maga is rabszolgává lesz. A rabszolgaság belső forrásait ez adta, amikor már a tengeri kereskedelem nem volt profitábilis, sőt, egyenesen tilos volt, rabszolgák a déli államokból bármikor kerülhettek északi államokba is akár egészen a rabszolgaság intézményének eltörléséig. Nem csak Jeffersonnak voltak rabszolgái, hanem Washingtonnak is, sőt, az alapító atyák többségének. Miért tisztelné akkor egy mai amerikai fekete ezeket az alapító atyákat? Inkább köp a sírjukra. Azt, amit kulturális háborúnak szokás mondani Amerikában, részben az az egyik választóvonala: a fekete bőrűek és a velük szimpatizáló fehérek számára sem az alapító atyák, sem a rabszolgatartó Konföderációs lázadók szobrai nem részei a dicső amerikai történelemnek. A szégyenletesnek, annak igen.
A rabszolgakereskedelem vége
Az 1776-os, Thomas Jefferson nevéhez köthető Függetlenségi Nyilatkozat első változatában még szó volt a rabszolgaságról, arról, hogy ez a kegyetlen gyakorlat az angol király támogatásával valósult meg, végül ez kikerült a rabszolgatartó kongresszusi küldöttek tiltakozása miatt (közben jegyezzük meg újra: Jefferson maga is rabszolgatartó volt). Ellenben a nyilatkozatban ettől még van utalás a rabszolgaságra: az aláírók felhánytorgatják György királynak mindazt a sok igazságtalanságot, amellyel ártott a kolóniáknak, és ezek egyike az, hogy “Támogatta az ellenünk való felkeléseket, és még arra is vetemedett, hogy a határainkon élőkre a kegyetlen indián vadakat rászabadítsa, hogy azok életkor, nem és állapot szerint mindenkit elpusztítsanak.” Azaz, felhánytorgatják neki, hogy a rabszolgatartó kolonistákkal szemben támogatta a feketék szabadságvágyból táplálkozó felkeléseit.
Herbert Aptheker egész történészi karrierjét a rabszolga-felkelések kutatásának szentelte, és állítása szerint 1526-1860 között bizonyíthatóan 250, legalább tízfős rabszolga-felkelés volt Észak-Amerikában. Kutatásai előtt az volt az elfogadott történészi álláspont, hogy a rabszolgaság intézménye alapvetően emberbarát volt, és a munkafeltételek nem voltak rosszabbak a XX. század eleji gyárakban dolgozók munkafeltételeinél. A Mccarthyzmus idején ennek — és kommunista párttagságának — megfelelően tiltólistára is tették, és nem kapott oktatói állást tíz évig, pedig neki volt igaza.
Talán érthető így már, hogy miért mondják azt rabszolga-felmenőkkel rendelkező fekete bőrű amerikaiak, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat nem volt más, mint az, hogy az amerikai elit szembehelyezte a saját érdekeit az angol elit érdekeivel szemben. Hiába hivatkozik Jefferson arra, hogy magunktól értetődőnek vesszük, hogy minden ember egyenlőnek született, és Istentől kapott joga van az életre, szabadságra és a boldogság keresésére: ez nem volt más, mint az előkelők joga. Ebből a magától értetődő jogokból ki voltak rekesztve a nők, a szegények, a rabszolgák. Az más dolog, hogy a megfogalmazás a felvilágosodás szellemében olyan fenséges és előkelő volt, hogy amennyiben szó szerint értelmezzük, és miért ne tennénk úgy, akkor egyértelművé válik, hogy ebből a preambulumból ténylegesen következik a szegények, a nők, a színes bőrűek, sőt, a homoszexuálisok, a zsidók, a muzulmánok, ázsiaiak, mindenki egyenlősége. Ahogy ezeket a jogokat szépen lassan valóban ki is terjesztették folyamatos polgárjogi harcok után mindenkire — s amely jogokból mostanság próbál a fehér bőrű többség visszavenni.
Jefferson viszonya a rabszolgasággal amúgy is problémás volt: élete végéig rabszolgatartó volt, egyiküktől több gyereke is született. Ezen kívül nagy felvilágosultságában azon morfondírozott, hogy miért rabszolgák a rabszolgák, és arra jutott, hogy nyilván sokkal gyengébb értelmi képességekkel bírnak, mint a fehér bőrűek, így jobb lenne talán őket visszaengedni az afrikai dzsungelbe a többi majom közé, vélte. Ezzel együtt úgy gondolta, hogy az, hogy az államok rabszolgatartók, átmeneti állapot, és saját magától fog elmúlni a rabszolgaság intézménye, azzal, hogy egyre többeket fognak felszabadítani, és azzal, hogy az afrikai rabszolga-kereskedelem megszűntével nem lesz utánpótlása az új rabszolgáknak. Tévedett — a belső szaporulat bőven felülmúlta az importot.
Az már csak ráadás, hogy a később megfogalmazott alkotmány jutalmazta a rabszolgatartó államokat: a háromötödös klauza az alkotmányban törvényesítette azt, hogy a déli államok politikai ereje nagyobb lesz, mint az északiaké. Képviselőket ugyanis a lélekszám arányában delegálhattak az államok, a rabszolgák pedig bár csak fejenként háromötöd mértékben, de beleszámítottak az össznépességbe, annak ellenére, hogy nem számítottak állampolgárnak, és szavazni természetesen nem szavazhattak. Így egy rabszolgatartó állam, amelyik mondjuk fele-fele arányban állt szabadokból és rabszolgákból, saját fehér bőrű népességszámához képest 30%-kal több képviselőt delegálhatott a kongresszusba.
1807-ban hozott a Kongresszus először rabszolgaság-ellenes törvényt: megtiltotta az új rabok behozatalát 1808. január elsejétől. Ekkor még Jefferson, aki 1801-1809 között volt elnök, úgy gondolta, hogy ez a törvény elég lesz arra, hogy szép lassan megszűnjön a rabszolgaság, mint intézmény, új rabok nem érkezvén az Államokba. Ez a vélekedése, bár téves volt, nem volt megalapozatlan; kezdetben a rabszolgák egymás közötti szaporodása nem volt megfelelő a létszámuk fenntartására. Inkább férfiakat hoztak be, mint nőket, és a nők közül is sokan terméketlenek voltak több okból (életkor, elégtelen táplálkozás, betegségek stb.) kifolyólag. Ám ez csak a rabszolgaság első száz évére volt igaz, nagyából 1750-1770-től kezdve már annyi fekete bőrű rabszolga élt az Államokban, hogy külső utánpótlás nélkül is fenn tudták tartani lakosságarányukat (nagyjából minden ötödik-hatodik ember ekkor az Államok területén fekete bőrű rabszolga volt).
Ettől a törvénytől még persze a belföldi rabszolga-tartás, belföldi rabszolga-kereskedelem továbbra is törvényes maradt, és természetesen illegális módon is érkeztek újabb rabszolga-szállítmányok az államokba. A csempészeknek mindegy volt, hogy mit szállítanak: a rabszolga nem ember, hanem áru.
Mindenesetre most csak a rabszolga-kereskedelemről akartam írni; így a cikket befejezem. A rabszolgák élete az ültetvényeken, az abolicionista mozgalom, a polgárháborúhoz vezető északi és déli államok közötti megegyezés-kísérletek, maga a polgárháború és a rabszolgafelszabadítás, aztán a rekonstrukció stb. stb… ezekről majd fogok írni, talán. A földalatti vasútról már írtam, ami arról szól, hogyan tudtak délről északra, gyakran Kanadába, menekülni szökött rabszolgák.
Miért kéri a szerző, hogy támogasd?
A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és támogatásokból él (elsősorban Patreonon, de kérésre MagnetBankos számlaszámot és Revolutos azonosítót is tud adni). Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze. Az utóbbi évben azért szerencsére talpon maradt, ám most augusztusban nem nagyon lesz bevétele.
Mekkora támogast kér a szerző?
Szinte semekkorát. Havi 600-800 forintot vagy 1,5-2 eurót. Kéthetente egy gombóc fagyi, vagy havi egy gombóc, ha minőségi. Hetente 3-4 palack a MOHU-nak. Havi fél lángos.
Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.
Hogyan tudod támogatni a szerzőt?
Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!
A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt. De ez még mindig ingyenes!
A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára.
Lesz fizetős tartalom?
Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.
1
0
Leave a Reply