Volt egyszer egy Amerika LIV. rész
Eredeti megjelenés ideje: 2024. december 13., helye: facebook
Amint kiderült, hogy a bennfentes kereskedéssel vádolható, emberek ezreinek és tízezreinek és százezreinek az életét megnyomorító egészségbiztosító vezérigazgatóját lejegelő elkövetőt Luigi Mangione-nek hívják, rögtön Nicola Sacco-ra és Bartolomeo Vanzetti-re gondoltam. Mindkettejük neve olyan, mintha az Oscar című filmből léptek volna porondra; és nagyjából abban az időben is, a két világháború közötti időben, amikor az Oscar játszódik, pottyantak be ők is a történelem őrlő fogaskerekei közé.
Sacco és Vanzetti bűne az volt, hogy “színesek” voltak — akkoriban a “fehér faj”-ba csak az angol és német, esetleg francia vagy skandináv származásúak tartoztak bele. Az írek, zsidók, olaszok, görögök, spanyolok, ezek “koszosak” voltak, majdnem hogy négerek a “fehérek” szemében. (Ne feledjük: ebben az időben állt a klán a népszerűségének csúcsán.) Más bűnük nem volt, már csak azért sem, mert amivel vádolták őket, az, hogy meggyilkoltak egy pénzszállító őrt 1920. április 15-én, aki a Slater és Morrill cipőgyártó vállalat munkásainak fizetését hozta, nem bizonyolt rájuk, elsősorban amiatt, mert jelentkezett egy férfi, aki bevallotta a bűn elkövetését. Ettől függetlenül az ügyész villamosszékbe ültette őket (az esküdtek mindössze öt órán át mérlegelték a vádat, majd mindkettejüket bűnösnek mondták ki rablás és gyilkosság bűnében), mondván, “valamilyen gazságot biztosan úgyis elkövettek, még ha nem is derült ki, hogy mifélét”. (Azt persze hozzá kell tenni, hogy a kivégzésre az ítéletet követően majdnem hét évvel később került sor, a fellebbezések miatt. Mindezt úgy, hogy, ismétlem, jelentkezett egy férfi, aki magára vállalta a bűnelkövetést.) A két gyanúsítottat a rendőrségi igazoltatás során nem egy több emberből álló sorban mutatták be azonosítás végett, hanem kiállították őket kettejüket egy szoba közepére, és megkérték a szemtanúkat, hogy azonosítsák a banditákat. A letartóztatásuk is úgy történt, hogy “gyanúsan” viselkedtek egy járőr szerint. (Hozzáteszem, a filmekben ismert Miranda-jogok elmondása, miszerint, nem kötelesek tanúskodni maguk ellen, nem kötelesek bármit is mondani, joguk van védőügyvédhez stb., az csak egy 1966-os legfelső bírósági ítélet óta van úgy.)
Al Caponét egyébként megkérdezték arról, mit szól olasz amerikaiak kivégzéséhez. Azt válaszolta, hogy egyetért vele, mert nem voltak ők eléggé hálásak azért, hogy ebben a csodálatos országban élhetnek. Mit értett ez alatt Al Capone? Hogy honfitársai nem voltak elég hálásak..? Egy korabeli jogtudós így írt erről: “Miért ez a nagy felhajtás egy pár digó körül, akik noha már évek óta ebben az országban élnek, még annyi fáradtságot sem vettek maguknak, hogy állampolgárságért folyamodjanak, akik még tűrhető szinten sem tanulták meg a nyelvünket, akik nem hittek a kormányzati formánkban; akik bevallottan munkakerülők voltak, és bár állításuk szerint pacifisták, mégis halálos fegyverrel felszerelkezve mászkáltak, azzal a céllal, hogy megvédjék saját személyes tulajdonukat minden, általuk vallott elvvel ellentétben?”
Sacco és Vanzetti ugyanis anarchisták voltak. Mindkettejük fegyvert hordott, nem hittek az alkotmányos rendben. Ennek ellenére nem hogy nem követtek el semmit, de letartóztatásuk utáni első két napban azt sem tudták, mivel vádolják őket, ugyanis úgy akarták őket tanúvallomásra bírni, hogy miért tartóztatták le őket több más, hozzájuk hasonló státuszú olasz amerikaival együtt, hogy ezt nem közölték velük. Pechjére, Vanzetti nem tudta bizonyítani, hol volt és mit csinált egy korábban meghiúsult, még 1919. decemberi rablás idején (a rablási kísérletet összekapcsolta a rendőrség az 1920-as áprilisi rablógyilkossággal). A vádirat lényege az volt, hogy a két olasz anarchista volt, tehát biztosan elkövettek valamit, talán pont ezt a gyilkosságot is (a szemtanúk nem tudták tisztességesen beazonosítani az elkövetőket, miközben volt 17 mentő szemtanú, akik közül többen az amerikai állam alkalmazottai voltak), a ballisztikai szakértők csak annyit tudtak mondani, hogy hasonló Colt-pisztolyból dördült el a végzetes lövés, mint amilyen az olaszoké volt, annak ellenére, hogy a védelem bemutatta, hogy Vanzetti 38-as kaliberű pisztolyt viselt, a gyilkos lövést pedig 32-es kaliberűből adták le; a harmadik pont pedig az, hogy az ügyész szerint a két olaszt bűntudat gyötörte, és csak amiatt érezhettek ekkora bűntudatot, mert elkövettek valami nagyon súlyosat.
Ne feledjük el, hogy ekkoriban a rasszizmus, a bevándorlás-ellenesség, a katolikus-ellenesség, a szakszervezet-ellenesség, olyan szinten csúcsra volt járatva, hogy egyes amerikai képviselők már évek óta amellett ágáltak, hogy csak azokat szabad az országba engedni, akik tudnak (angolul) írni-olvasni (ez 1917-re törvény lett), illetve, már ekkor olyan bevándorlási létszámlimitek voltak érvényben minden egyes európai országra vonatkozóan, amelyek még a második világháború előestéjén is életben lévén több százezernyi német (és másmilyen) zsidót ítéltek halálra pusztán azzal, hogy nem engedték őket bevándorolni az államokba. A már akkor Nobel-díjas Albert Einsteint is egy bevándorlási hivatalnok csicskáztatta, tud-e írni-olvasni, fejben számolni, ismeri-e a különböző országok fővárosait, és így tovább, amire Einstein dühösen kivonult, faképnél hagyva őt. (Az ő — és számos más tudós — megmenekülésében kulcsszerepe volt Winston Churchillnek, aki felismerte, hogy a több tízezernyi tudóst meg kell menekíteni, a háborús erőfeszítés célja miatt — emberbaráti szempontok kevéssé befolyásolták a brit államférfit. Az “átlagzsidót” nem akarták befogadni, maga Frankin Delano Roosevelt mondta azt, hogy a több tízezernyi zsidó nemzetbiztonsági veszélyt jelent, ugyanis ekkor még úgy hitték, hogy a zsidók elsősorban németek, és a tízezernyi menekülő között több száznyi, Hitlerhez hű német kém lehet.) Sacco és Vanzetti persze nem a fasizmus elől menekültek, hanem egy jobb élet reményében.
Vanzetti, bár angolul nem tudott, olaszul igen ékesszólóan beszélt.
Az utolsó szó jogán ezeket mondta:
“Most azt kellene mondanom, hogy nemcsak ártatlan vagyok ezekben a dolgokban, nemcsak nem követtem el egyetlen igazi bűncselekményt sem életemben […], nemcsak hogy azért küzdöttem, hogy kiküszöböljek minden bűncselekményt, s nem csak olyanokat, amiket a hivatalos törvény és erkölcs elítél, de olyanokat is, amelyeket a hivatalos törvény és erkölcs előír és jóváhagy — az ember ember általi kizsákmányolását és elnyomását, és ha valami miatt önök pár perc múlva halálra ítélhetnek, akkor ennek ez az egyedüli oka és semmi más… […] Hitem szerint […] olyan dolgokért szenvedtem, amelyekben bűnös vagyok. Szenvedek, mert radikális vagyok és valóban az vagyok; szenvedtem, mert olasz vagyok és valóban az vagyok; többet szenvedtem a családomért és szeretteimért, mint magamért; de annyira meg vagyok győződve igazamról, hogy ha kétszer is ki tudnának végezni, és ha mindkétszer újra tudnék születni, ugyanúgy cselekednék, ahogy cselekedtem.”
Sacco azonban egyszerűbb ember volt, és a halálos ítéletet is nehezebben fogadta. “Ha az Eszme miatt tartóztattak le, boldogan szenvedek. Ha kell, meg is halok érte. Engem azonban banditaságért fogtak el.”
Utólag kiderült, hogy a két olasz dinamitot rejtegettek, ezért viselkedtek úgy, hogy gyanúsnak tűntek a rendőrjárőr előtt. Készek lettek volna anarchista merényleteket elkövetni, de nem tették meg — letartóztatásuk pillanatáig biztosan nem. Az ügyésznek végül is igaza volt: valamit biztos, hogy vagy elkövettek, vagy elkövettek volna.
Luigi Mangione biztosan lelőtte az emberek nyomorán nyerészkedő vezérigazgatót, aki, ha életben marad, akkor bennfentes kereskedelemmel alaposan megvádolható lehetett volna. Hogy az ő sorsa mi lesz, meglátjuk, de ha már egy felső középosztálybeli milliomos-unokának is elege van az amerikai rendszerből, akkor az már talán jelent valamit.
Miért kéri a szerző, hogy támogasd?
A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és támogatásokból él (elsősorban Patreonon, de kérésre MagnetBankos számlaszámot és Revolutos azonosítót is tud adni). Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze. Az utóbbi évben azért szerencsére talpon maradt, ám most augusztusban nem nagyon lesz bevétele.
Mekkora támogast kér a szerző?
Szinte semekkorát. Havi 600-800 forintot vagy 1,5-2 eurót. Kéthetente egy gombóc fagyi, vagy havi egy gombóc, ha minőségi. Hetente 3-4 palack a MOHU-nak. Havi fél lángos.
Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.
Hogyan tudod támogatni a szerzőt?
Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!
A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt. De ez még mindig ingyenes!
A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára.
Lesz fizetős tartalom?
Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.
Iratkozz fel a hírlevelemre is!
1
0
Leave a Reply