Volt egyszer egy Amerika XLIV. rész
Eredeti megjelenés időpontja: 2022. november 25., helye: facebook
Ma van az Egyesült Államokban a Hálaadás napja, ezt hagyományosan november negyedik csütörtökjén tartják. Ez az egyik legnagyobb családi ünnep Amerikában – bárhol is dolgozzanak a munkavállalók, bárhova is vetődtek a gyermekek, erre a napra igyekeznek visszatérni a családi fészekbe. Hagyományosan pulyka a vacsora, és az utóbbi időben kellemetlen politizálás szokott a vacsora végén kikerekedni belőle – a közszájon forgó viccek szerint minden családban van egy rasszista, xenofób nagynéni vagy nagybácsi, aki elrontja a hangulatot. Pedig milyen szép ünnepnek indult! 1621-ben Plymouth kolónia lakói megünnepelték az évi termést és betakarítást, és még a szomszédos wampanoag törzs lakóit is meghívták, viszonzásul, hogy a törzs segítségének köszönhetően tudta a letelepedő angolok fele átvészelni az előző telet. Legalábbis így mesélik a történetet, így tanulják a gyerekek az iskolában. Na de, mint azt megszokhattuk, a valóság egészen más.
Az 1620-ban Európából a Mayflower fedélzetén az Újvilágba érkező (és meglehetős nagy fantáziával a Massachusetts-öblöt körülvevő területet Új-Angliának elnevező) telepesek kis kolóniájukat ismét csak roppant nagy fantáziával az angliai Plymouth település után Plymouth névre keresztelték. A terület nagyrészt üres volt, így beköltöztek a faházakba, melyeket ott találtak, és nekiláttak új életüknek.
Tessék? Hogyhogy voltak ott üres faházak? Hát nem saját maguk tisztították meg a terepet, vágták ki a fákat, építettek maguknak kunyhókat (régiesen: gunyhókat)? Nem. A területen ugyanis korábban partra szálltak már európaiak, a francia Samuel de Champlain és Jamestown kolónia alapítója, John Smith (basszus, Kovács János, tényleg nagyon nagy képzelőerővel bírtak az angolok). Igaz, hogy csak körülnéztek, de rövid látogatásuk eredménye az lett, hogy 1614 és 1617 között a környék bennszülött lakóinak 90-95 százaléka elpusztult az európaiak által behurcolt nyavalyákban (erről ugye az egyik alapmű, amire rendszeresen hivatkozom, az idén szeptember 10-én már 85-ik születésnapját megünneplő Jared Diamondtól van, Háborúk, járványok, technikák címmel).
Nem voltak szívbajosok az angolok: a temetetlen bennszülötteket (még most is rájár a kezem arra, hogy indián, ahogy én gyerekkorban tanultam, de ugye ők nem indiaiak, ezért az indián megnevezés rájuk nézve tiszteletlen és sértő ~ na, ezt jelenti valójában a woke, hogy valaki felébred a tudatlanságából, és megadja az alapvető tiszteletet másoknak) elföldelték, majd beköltöztek házaikba. Túlzott vallásos fenntartásaik már csak azért sem voltak, mert a Mayflowerrel az Újvilágba érkezőknek csak a harmada volt puritán zarándok, a kétharmaduk egyszerűen csak ki akart törni a kilátástalan szegénységből, azaz, új életet akart kezdeni. Egyébként nem ide kötöttek ki először, hanem novemberben Provincetown-ba, de rájöttek, hogy akkor Virginiához tartoznának, így továbbhajóztak, és végül december 21-én vetettek horgonyt egy, a wanpanoag törzs által vezetett törzsszövetséghez tartozó patuxet törzs egyik elhagyatott, kihalt településének határában. Hamarosan megtalálták a kihalt települést is, és rácsodálkoztak, hogy az mennyire jól elő van készítve emberek letelepedésére: „Ezrek éltek itt korábban, akik mind meghaltak valamilyen nagy pestisben nem sokkal ezelőtt; nagy szomorúság ez és szomorúság látni ennyi jó földet, amely milyen kiválóan fekszik, emberek nélkül, akik beültetnék és megművelnék”, jegyezte fel az egyik telepes. Megtelepedtek hát az egykori bennszülött faluban.
Viszont már eleve december végén értek földet, a tartalékaikat már felélték. Legyengülve a táplálékhiánytól és a skorbuttól, a telepesek felének nem sikerült a tél túlélése. 102 főből 51 halt éhen, annak ellenére, hogy a felásták a környező földeket, elvermelt élelem után kutatva, és valóban, a földben babot és kukoricát találtak is. (Meg elhantolt, rothadó indiánokat, áthúzva, bennszülötteket akiket kifosztottak, majd visszatemettek. Ezt onnét tudjuk, hogy ezt is feljegyezték a naplójukban.) Mindenesetre a telepesek annyira rossz állapotban voltak, hogy a feljegyzések szerint lábon egyszerre ötük-hatuk lehetett; ők ápolták a betegeket, haldoklókat, ők födelték el az elhalókat. Egyedül az mentette meg az európaiakat a teljes pusztulástól (a korábban alapított Jamestown település lakóinak többsége egyszerűen éhen halt az első amerikai télen, a túlélők pedig halott-kannibalizmusra voltak kénytelenek fanyalodni), hogy volt egy Squanto (teljesebb nevén Tisquantum) nevű patuxet-indián, áthúzva, -bennszülött, aki, mint egykoron egy angol felfedező, Thomas Hunt által elrabolt és Spanyolországba hurcolt rabszolga, pár kalandos európai év után visszatért ősei földjére. Nagyjából ő volt az utolsó élő patuxet – arra ért haza, hogy az egész törzse kihalt az európaiak által behurcolt betegségektől. Ekkor egyszerűen fogságba ejtették őt a wanpanoagok, majd, miután rabszolga-ideje alatt megtanult angolul, tolmácsolt egy wanpanoag falu, Pokanokets lakói és az európai telepesek között egy békeszerződés-féleség megkötésében. Az együttműködés részeként az 1620/21-es telet a bennszülöttek segítségével élték túl a telepesek, ahogy ő tanította meg az európaiakat a kukorica vetésére is, ugyanis az európaiak által hozott európai vetőmagokból nem nőtt termés. Cserébe az európaiak vállalták, hogy fegyveresen segítenek az egyik törzs egy másik törzs elleni harcában. Squanto ezután Plymouthba költözött, valamikor 1622 novemberében halt meg egy európaiak által behurcolt betegségben (amit Plymouth kolónia kormányzója, William Bradford nemes egyszerűséggel „indián láz”-nak hívott). A történet szerint az 1620/21-es tél túlélői 1621 őszének végén tartották az első hálaadást, amikor is meghívták az őket segítő törzs tagjait egy közös vacsorára.
A legszebb az egészben, hogy maga a Hálaadásnapi vacsora, nos, az nem 1621 óta hagyomány, hanem sokkal későbbre datálódik. Már csak azért sem lehetett hagyomány, mert a nehéz 1620/21-es tél átvészelése után egyre csak újabb és újabb telepesek érkeztek Angliából, és szép lassan kiszorították az általuk lenézett, elkorcsosult vadembereknek tartott bennszülötteket. Egyáltalán nem ünnepelték meg évről-évre a megmenekülésük történetét, inkább, hogy megpróbálták elfelejteni, hogy a pogány „vademberek” segítsége nélkül éhen vesztek volna. A gyarapodó angol kolónia lakói elvárták az indiánoktól, áthúzva, bennszülött őslakóktól, hogy hódoljanak be nekik, vagy egyszerűen álljanak arrébb. A már említett William Bradford szavai szerint a bennszülöttek: „vademberek, akik kegyetlenek, barbárok és árulásra hajlamosak.” Plymouth kolónia lakói 1622-ben, miután eljutott hozzájuk a hír, hogy Jamestown kolóniára a bennszülöttek rátámadtak, levonták a következtetést: biztonságukra az egyedüli garancia, ha elkergetik vagy kiirtják az őslakókat. Félve a vademberek árulásától, 1623-ban a tőlük északra lakó egyik törzset meghívták egy találkozóra, ahol a megjelenteket, köztük a törzsfőnöküket, levágták, a törzsfőnök fejét pedig örömujjongások közepette kitűzték a kolónia erődítéményének falára, elrettentésük a többi őslakó számára. A vallásos puritánok a bennszülöttek felett aratott győzelmeiket Isten akaratának tekintették, mondván, hogy Isten nem akarná azt, hogy ilyen könnyen megöljék az őslakókat, kivéve, ha nem ez volt eleve a Terve velük. Az elkövetkező évtizedekben állandó harcok voltak a wanpanoagok és a telepesek között, az őslakók és az európaiak közötti bizalmatlanságot az sem tudta enyhíteni, ha pár őslakó felvéve a kereszténységet csatlakozott hozzájuk. Bizalmatlanok voltak velük; úgy gondolták, hogy csak látszat-keresztények voltak, és templomi imáikat nem tartották elég őszintének. Végül egy 1675-76-os háború tett pontot a telepesek és a wampanoagok közös történetére: bár kezdetben (az európai csempészek által nekik eladott puskáknak is köszönhetően) sikereket értek el, elpusztítva ültetvényeket, bányákat, gyerekestül-asszonyostul együtt egész családokat irtva ki, végül az európaiak (miután a hozzájuk és a kereszténységbe betért, megbízhatatlannak tartott őslakókat kivégezték, megbízhatónak csak azokat tartva, akik fejenként 2 őslakó-skalppal tértek vissza hozzájuk) kerekedtek fölébük – nevezetesen azzal, hogy a wanpanoagok ellen segítségül hívták a mai New York állam területén élő, az irokéz törzsszövetséghez tartozó mohikánokat, illetve a mai connecticut-beli pequot és mohegan törzseket. A harcokban nagyjából ezer telepes és háromezer őslakó veszítette életét. Kegyet is gyakoroltak: a legyőzött törzsfőnök Metacom kilenc éves fiát életben hagyták – eladták rabszolgának.
Magát a hálaadást hivatalosan 1789 óta tartják ünnepnek, amikor is George Washington kiadott egy erről szóló rendeletet. Ekkor még nem gyökeresedett ez meg hagyományként: Thomas Jefferson egyszerűen nem tartotta, és egészen Abraham Lincolnig nem tartották ezek után. Lincoln november utolsó csütörtökét jelölte meg hálaadás napjának, majd 1870-ben Ulysess S. Grant törvénybe is iktatta mint ünnepnapot. Ez után még kétszer változott a nap: Franklin Delano Roosevelt november harmadik csütörtökére rakta, majd végül 1942-től kezdve a Kongresszus november negyedik csütörtökén rendelte el megtartani. Hagyományosan olyan ételeket szolgálnak ilyenkor fel, melyek már 1621-ben is a menü részét képezték: pulykát (mely Észak-Amerikában őshonos), krumplit, téli tököt, kukoricát, zöldbabot, vörösáfonyát (többnyire szószként), desszertként pedig sütőtökös pitét. (Arról, hogy hogyan ne süssünk pulykát, itt egy videó:
Az pedig, hogy miért robbannak fel a mélyhűtött pulykák, ha forró olajba mártják őket, itt egy másik cikk: https://www.pbs.org/newshour/science/why-do-frozen-turkeys-explode-when-deep-fried. Röviden: előbb ki kell a mélyhűtött pulykát olvasztani, és ki kell szárítani, és csak aztán szabad forró olajba tenni.)
A végére még egy észrevétel. Amit itt most leírtam, az pontosan megfelel a megtévesztően „critical race theory”-nek azaz kritikai fajelméletnek. Ez ugyanis a magyar szélsőjobb (és saját magát szélsőközépnek tartó Puzsér) kedvelt kifejezéseinek egyike, hogy miért hanyatlik az Egyesült Államok, hát a kritikai fajelmélet miatt. Erről semmit sem tudnak természetesen, hiszen idióták, azt hiszik, hogy az egész arról szól, hogy „fajelmélet” a fehérek ellen, tehát baloldali nácizmus, a kritikai pedig az, hogy … kritikusak. Bizonyára a fehérekkel szemben. Nem. A kritikai fajelmélet egy összefoglaló megnevezése tudományos (=kritikai) diszciplínáknak, egyfajta interdiszciplináris studium, ami abból indul ki, hogy tudományos kritikával áll hozzá a korábbi idők történészi, szociológusi, pszichológusi, jogtörténeti alapvetéseinek, ugyanis ezeket többnyire hatalmi pozícióban lévő ciszheteró, keresztény fehér férfiak írták; azaz, ami a Mad Men világában megjelenő patriarchális, rasszista, xenofób, antiszemita, mizogén és homofób fehér férfi-társadalmat jelentette. A kritikai fajelmélet abból indul ki, hogy a régebbi alapvetések előítéletes szemszögből voltak megírva és elfogadva, ezért azokat alaposan és tüzetesen át kell vizsgálni, figyelembe véve a társadalmi kisebbségek (bennszülött őslakók, nők, zsidók, muzulmánok, homoszexuálisok, stb.) nézőpontját is. Hogy miért nevezik fajelméletnek mondjuk kritikai történelemszemlélet helyett? Jó kérdés, annyi szólhat csak ellene, hogy, mint írtam, ez nem csak a történelmet, hanem a társadalom- és a jogtudományok, sőt, bizonyos esetekben a természettudományok egész skáláját érinti, hiszen fekete férfiakat főleg fekete nőket egyszerűen nem alkalmaztak természettudományos pályán, mert a nőket is lenézték, a feketéket is lenézték, a fekete nőket meg főleg lenézték (gondoljunk csak a Hidden Figures [A számolás joga] című filmre, továbbá a rasszizmus kapcsán, hogy csak kettőt mondjak, a Green Book [Zöld könyv – Útmutató az élethez] vagy akár a klasszikus To Kill a Mockingbird [Ne bántsátok a feketerigót!] című filmekre.) Mivel ezt a cikket abból a nézőpontból írtam meg, hogy mennyi szenvedést okozott az őslakóknak az európai telepesek megérkezése, ez a cikk beletartozik a kritikai fajelméletnek nevezett keretbe. És? Nem haltál bele, hogy elolvastad.
Források:
Adam Ruins Everything https://www.facebook.com/watch/?v=2187605907970228
Mark C. CARNES–John A. Garraty: The American Nation, A History of the Unites States, 2006, 12th Edition, Pearson-Longman, Pearson Education Inc., United States.
James Kirby MARTIN–Randy ROBERTS–Steven MINTZ–James H. JONES: America and Its People, 1993, 2th Edition, HarperCollins College Publishers, New York, New York, United States.
Alan TAYLOR, American Colonies, The Settling of North America, 2001, Penguin Books, The Pengiun history of the Unites States I., New York, New York, United States.
Miért kéri a szerző, hogy támogasd?
A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és támogatásokból él (elsősorban Patreonon, de kérésre MagnetBankos számlaszámot és Revolutos azonosítót is tud adni). Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze. Az utóbbi évben azért szerencsére talpon maradt, ám most augusztusban nem nagyon lesz bevétele.
Mekkora támogast kér a szerző?
Szinte semekkorát. Havi 600-800 forintot vagy 1,5-2 eurót. Kéthetente egy gombóc fagyi, vagy havi egy gombóc, ha minőségi. Hetente 3-4 palack a MOHU-nak. Havi fél lángos.
Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.
Hogyan tudod támogatni a szerzőt?
Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!
A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt. De ez még mindig ingyenes!
A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára.
Lesz fizetős tartalom?
Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.
Iratkozz fel a hírlevelemre is!
1
0
Leave a Reply