Eredeti megjelenés időpontja: 2025. április 18. és 2025. április 19., helye: facebook és facebook. Birkás Györggyel közösen írt cikk, szerkesztett változat.

Vámháborúk a XXI. század elején

A XXI. század elejére, a globalizáció csúcspontján, azt lehetett volna hinni, hogy a nagy vámháborúk kora – már történelem. Azonban a 2010-es évektől újra felszínre törtek a feszültségek, különösen az Egyesült Államok és egyes partnerei között. Donald T**** első elnöksége alatt az Egyesült Államok több fronton is kereskedelmi háborúkat indított, amelyek közül a legjelentősebb az amerikai–kínai vámháború volt, de az Államok szövetségeseivel, például az EU-val is komoly viták alakultak ki.

Az Egyesült Államok és Kína közti kereskedelmi konfliktus alapja a két ország közötti hatalmas kereskedelmi mérleghiány volt. Amerika hosszú ideje panaszkodott Kína állami beavatkozással torzított gazdaságára: a kínai kormány támogatja exportőreit, sokszor megnehezíti a külföldi (amerikai) cégek számára a piacra jutást, és elterjedt probléma az amerikai technológia kényszerű átadása kínai partnereknek vagy a szellemi tulajdonjogok megsértése (azaz az ipari kémkedés). Az amerikai elnök még üzletemberként ezeket rendszeresen felhánytorgatta különböző üzleti fórumokon – hiszen meggyőződése szerint minden üzlet zéró összegű játszma: van, aki jól jár, és van, aki rosszul. Abban viszont, hogy Kína kihasználta gazdaságilag Amerikát, történetesen igaza volt, elég, ha csak az állami szintre emelt ipari kémkedésre gondolunk.

T**** tehát ezekre hivatkozva 2018-ban büntetővámokat vetett ki a Kínából érkező termékekre. 2018 folyamán és 2019 elején több lépcsőben összesen mintegy 360 milliárd dollár értékű kínai importra vezetett be magas, 10-25 százalékos vámokat az Államok (az intézkedéseket gyakran „301-es cikkely szerinti vámoknak” nevezték az amerikai kereskedelmi törvény azon szakasza alapján, amely lehetőséget ad ilyen szankciókra, ha egy kereskedelmi partner tisztességtelen gyakorlatot folytat).

Kína sem hagyta ezt válasz nélkül: viszonossági alapon ők is megemelték a vámokat az amerikai árukra, különösen azokra a termékekre célozva, amelyek politikailag érzékenyek voltak az Államokban. Így például magas vám került az amerikai szójababra (amit addig Kína hatalmas tételekben vásárolt amerikai farmerektől), az autókra, a bourbon whiskeyre (ami valójában nem whiskey, minthogy kukoricából párolják le) és más ikonikus amerikai termékekre. (Most, amikor ezt a cikket átemelem a Szöveggyűjtemény-felületre, úgy áll a helyzet, hogy a kínai cégek egyáltalán nem vásároltak amerikai szójababot, pont az importvámok miatt. Az egyébként drágább dél-amerikai szójababot veszik — ami még így is olcsóbb, mert azon nincsenek kimenő vámok.)

A két ország közti viszony gyorsan romlott, a befektetői bizalom ingadozott a napi hírek függvényében: amikor újabb vámemeléseket jelentettek be, a tőzsdék estek, amikor pedig tárgyalásokról jöttek hírek, átmeneti megkönnyebbülés következett. Ez a huzavona 2019 végéig tartott, amikor is a felek első fázisú kereskedelmi megállapodást kötöttek. Ebben Kína vállalta, hogy növeli bizonyos amerikai termékek importját (főleg mezőgazdasági és energiaipari termékekét, ám ez a vállalása azóta sem teljesült), az Egyesült Államok pedig elhalasztott néhány további tervezett vámot és enyhített egyes tételeken. Ugyanakkor a már érvényben lévő vámok zömét sem akkor, sem később nem vonták vissza.

A COVID-19 járvány kitörése tovább bonyolította a helyzetet: a világjárvány miatt a figyelem részben elterelődött a kereskedelmi háborúról, de a vámtarifák eközben csendben tovább éltek. 2021-től Joe Biden elnök ugyan átvette a hatalmat az Államokban, de nem oldotta fel azonnal T**** kínai vámjait, sőt, stratégiai nyomásgyakorlásként megtartotta azokat, mondván, Kínát rá kell bírni a tisztességesebb kereskedelemre. Így 2024-ig a két nagyhatalom között fennállt egyfajta vám-fegyverszünet, de nem „vámbéke”: a magas vámok új kereskedelmi realitást teremtettek. Az amerikai cégek egy része igyekezett áthelyezni beszállítói láncait más ázsiai országokba (Vietnam, India, stb.), hogy elkerülje a kínai import utáni pótdíjakat, ezzel felgyorsult a termelés diverzifikációja Kínán kívül. Kína közben más piacok felé fordult intenzívebben, és belső programokat indított az amerikai technológiától való függés csökkentésére. Az amerikai–kínai vámháború tehát nem ért véget, hanem elnyúló patthelyzetté vált, amelyben mindkét fél gazdaságát érte kár (magasabb árak, exportkiesések), de egyik sem engedett a geopolitikai versengés miatt.

T**** nem csak Kínával konfrontálódott, hanem hagyományos szövetségeseivel is. 2018-ban az Egyesült Államok egy nemzetbiztonsági jogszabályra hivatkozva 25 százalékos pótvámot vetett ki az acéltermékekre és 10 százalékosat az alumíniumra világszerte, beleértve az Európai Unió tagállamait is. Az indoklás szerint az olcsó acél- és alumíniumimport (különösen Kínából, de a globális intézkedés az EU-t is sújtotta) veszélyeztette az amerikai nemzetbiztonságot, mert kárt tett az amerikai alapanyaggyártásban.

Az európai szövetségesek ezt sérelmezték, és megalapozatlannak tartották, hogy baráti országokat is ilyen módon büntessenek. Az Európai Unió válaszlépése így nem maradt el: néhány hónapon belül kiegyenlítő vámokat vezetett be kb. 3,2 milliárd dollár értékű amerikai termékre. Ilyenek voltak például a Harley–Davidson motorkerékpárok, a Jack Daniel’s bourbon, a Levi’s farmernadrágok, mind olyan amerikai exportcikkek, amelyeket célzottan olyan államokból exportáltak, ahol Trump politikai támogatottsága erős volt. Az EU ezzel jelezte, hogy kész visszavágni, még ha mérsékelt mértékben is. A feszültség tovább nőtt, amikor Trump a német autóimportot kezdte kritizálni és kilátásba helyezte akár 25 százalékos vám kivetését az Európában gyártott személyautókra is, mondván az amerikai autópiacot elárasztják a Mercedesek és BMW-k, miközben Európa kevesebb amerikai autót vesz (aminek azért jellemző oka az, hogy az amerikai gépkocsik félelmetesen pazarlóak európai szemmel, ráadásul az amerikai autóipar évtizedek óta haldoklik, a járműipari innováció – a Teslát kivéve – más államokban van; s a franciák [Alpine, Bugatti, Citroën, Peugeot, Renault], a németek [Audi, BMW, Mercedes, Opel, Porsche, Volkswagen], vagy korábban a svédek is [Saab, Volvo, újabban Koenigsegg, Polestar] rendkívül büszkék saját gépkocsi-márkáikra). Ez a fenyegetés különösen érzékenyen érintette Németországot (és közvetve Magyarországot is, ahol jelentős német autóipari befektetések vannak). Végül a tényleges autóvámot az Egyesült Államok nem vezette be 2019-ben, részben a folyamatos tárgyalásoknak és az amerikai belső ellenkezésnek köszönhetően (az amerikai autókereskedők és európai gyártók Amerikában megtelepedett gyárai lobbiztak ellene). Mindazonáltal a lehetősége ott lebegett, tovább árnyékolva a transzatlanti kapcsolatokat.

2024-ben a nemzetközi kereskedelem vegyes képet mutatott a vámokat illetően: továbbra is érvényben voltak a korábbi évtizedek liberalizációs vívmányai, de emellett erősödtek az új protekcionista tendenciák is. A WTO keretein belül a legtöbb ország vállalta, hogy vámtarifáit bizonyos maximum alatt tartja (ún. kötött vámtételek), és a világ számos részén regionális vagy kétoldalú szabadkereskedelmi megállapodások csökkentették a vámokat a részes felek között. Ugyanakkor a nagyhatalmak közti feszültségek és a stratégiai ágazatok védelmének igénye egyre inkább megmutatkozott a vámokban és egyéb kereskedelmi korlátozásokban.

Ha számszerűen nézzük, a fejlett országok átlagos MFN vámtarifái (a legnagyobb kedvezmény elve szerinti vámtételek, amelyeket minden WTO-tag felé adnak diszkriminációmentesen) továbbra is alacsonyak voltak. Az Európai Unió átlagos vámtarifája kb. 5 százalék körül mozgott, Amerikáé hasonló nagyságrendben (3-4 százalék körül), míg Kína átlagos vámjai kb. 7-8 százalékos szinten álltak. A nagyobb fejlődő országok magasabb tarifákat tartottak fenn: például India átlagos alkalmazott vámszintje megközelítette a 15-17 százalékot, Brazília is 10 százalék felett volt. 2024-re azonban a legmeghatározóbb trend nem az átlagos vámok szintjében, hanem a konkrét politikai irányvonalakban érhető tetten.

T**** 2024 végén megnyerte az amerikai elnökválasztást, így 2025 januárjában másodszor is hivatalba lépett, immár 45-47-ként az Egyesült Államok elnökeként (hasonló duplázásra csak Grover Cleveland volt képes, aki a 22-ik és 24-ik elnök volt). Újraválasztása azt jelentette, hogy az általa képviselt „America First” (Amerika az első) gazdaságpolitika ismét meghatározó lesz. Ennek központi eleme, előre bejelentett módon, a kemény vámpolitika és a kereskedelmi partnerekre való nyomásgyakorlás.

T**** már kampányában jelezte, hogy elégedetlen az Államok kereskedelmi pozíciójával: történelmi csúcsokat döntő kereskedelmi deficit, gyengülő ipari bázis és szerinte tisztességtelen külföldi verseny sújtja Amerikát. Ígéretet tett, hogy visszahozza a gyárakat az Államokba, és megbünteti azokat az országokat, amelyek magas vámokkal vagy egyéb korlátozásokkal gátolják az amerikai exportot, miközben kihasználják az amerikai nyitott piacot.

2025 februárjában (alig néhány héttel beiktatása után) T**** drámai bejelentést tett: nemzetgazdasági vészhelyzetet hirdetett a kereskedelmi egyenlőtlenségek miatt (beiktatása óta hat vészhelyzetet hirdetett már ki, és arról pletykálnak, hogy napokon belül 1807-es felhatalmazási törvény alapján hadiállapotot hirdethet a déli bevándorlási helyzet visszaszorítása érdekében, amely gondolat szintén rég beette már magát az agyába), és egy sor azonnali vámintézkedést jelentett be. A vámok életbe lépésének napját, a korábban említett április 2-át a Felszabadulás Napjának (Liberation Day) nevezte el, utalva arra, hogy szerinte Amerika felszabadul az egyoldalú kereskedelmi hátrányok alól. A csomag lényege az volt, hogy gyakorlatilag minden országot érintett valamilyen pótlólagos vámmal.

Az intézkedések fő pontjai a következők voltak:

– Általános 10%-os importvám bevezetése majdnem minden termékre és majdnem minden országból.

– Célozott, magasabb vámok a problémásnak ítélt kereskedelmi partnerekre: kiemelten Kína került célkeresztbe. A Kínából érkező áruk többsége több mint egyharmaddal drágult az amerikai piacon az új adó miatt.

– Magas vám az autókra és autóalkatrészekre: T**** régóta hangoztatott sérelme volt, hogy az amerikai autógyártás piacot veszít a sok importautó miatt. Bejelentett egy 25 százalékos vámtarifát minden személygépkocsi és kisteherautó behozatalára, amely nem USMCA-országból származik, ez gyakorlatilag főként az európai, japán, dél-koreai autógyártókat érintette hátrányosan.

Ezeknek az új vámintézkedéseknek felhetető céljai egyszerre voltak gazdaságiak és politikaiak, rövid- és hosszútávú megfontolásokkal egyaránt:

– Kereskedelmi mérleg javítása: az Egyesült Államok évtizedek óta nagy áruforgalmi deficitben van, 2024-ben például a teljes árukereskedelmi deficit meghaladta az 1,2 billió (ezermilliárd) dollárt. T**** úgy hiszi, hogy ez az amerikai gazdaság gyengeségének jele, és úgy véli, a vámokkal vissza lehet szorítani az importot, így csökkentve a deficitet, azaz, arra számított, hogy ha a külföldi termékek drágulnak, az amerikaiak kevesebbet vásárolnak belőlük, helyette hazai termékeket vesznek, vagy egyszerűen kevesebbet importál az ország – így szűkül a hiány. A valóságban ezzel nem a gazdasági deficit csökkent, hanem a termékhiány nőtt volna (a korábban említett módon kávét, kakaót, banánt, mangót stb. nem lehet Amerikában termelni); ám ez végül nem derült ki, minthogy a vámintézkedéseit, melyeket véglegesnek nevezett, gyorsan visszavonta.

– Ipar újjáélesztése és munkahelyteremtés: a vámok nyomán a remények szerint a hazai termékek versenyképesebbek lettek volna árban (azzal, hogy az importtermékek a hazai termékek árszínvonala fölé drágulnak), vagy, jobban megérte volna őket Amerikában gyártani. Például ha egy Kínában gyártott gép 34 százalékkal drágább lesz az amerikai piacon, akkor megérheti azt a gépet amerikai üzemben gyártani (vagy egy szövetséges, vámmentességet élvező országban, mint az 51-ik amerikai tagállam Kanada). Viszont a vásárlók számára a kisebb drágulás is drágulást jelent, a jelentős drágulás meg életszínvonal-esést.

– Stratégiai függetlenség és nemzetbiztonság: az új vámok retorikájában hangsúlyos elem volt, hogy Amerika szuverenitását és biztonságát védik. Az elmúlt évek tapasztalatai (a COVID miatti orvosi eszközhiány, vagy a chiphiány az autógyártásban) rámutattak, hogy a hosszú ellátási láncok sebezhetőek. T**** deklarált célja, hogy amit csak lehet, gyártsanak az országban. Ezt nemzetbiztonsági szükséghelyzetnek nyilvánította: például hangsúlyozta, hogy ha kitör egy konfliktus, az Egyesült Államok nem szorulhat rá külföldi acélra a fegyvergyártáshoz, sem kínai elektronikai alkatrészekre a hadsereg felszereléséhez. Ehhez képest az elektrotechnikai termékeket mentesítette a vámok alól, még akkor is, ha azokat Kínában gyártják (mint az Iphone-ok 90 százalékát). Bár lehet, hogy napokon belül a mentesítést is visszavonja.

– Tárgyalási pozíciók és nyomásgyakorlás: nem utolsósorban T**** számára a vámok eszközként szolgáltak ahhoz, hogy alkupozícióba kényszerítse a partnereket. T**** még ingatlanmágnásként is rendszeresen azt az elvet követte, hogy jóval afölé lőtt, mint amit el akart érni, hátha akkor a partnerei megpróbálják lealkudni azt, és még így is, ha enged, az eredeti ajánlathoz képest extra nyeresége van rajta. Miután az Államok megemelte a tarifákat, sok országnak fájdalmas döntést kellett meghoznia: vagy elveszíti amerikai exportjának egy részét, vagy leül tárgyalni és engedményeket tesz. T**** jelezte is, hogy nyitott a kétoldalú megállapodásokra bárkivel, aki hajlandó „fair” (értsd: Amerikának kedvező) feltételeket kínálni – híresen nem híve az amerikai elnök a multilaterális egyezményeknek. Egy kétoldalú szerződésben ő az erő pozíciójából tárgyalhat.

– Nem kimondva, de valószínűleg fontos cél az amerikai dollár gyengítése, illetve az amerikai jegybankra nyomás gyakorlása (ott tényleg független a jegybank) az alapkamatok csökkentésére. A hatalmas amerikai államadósság finanszírozása egyre nagyobb teher, az államadósság is folyamatosan nő, és nagy kamatok esetén ez további költségvetési hiányt generál. Viszont a világgazdaság már csak úgy működik, hogy a világ legnagyobb gazdaságának pénze lesz a tartalékvaluta szinte mindenhol, ami erősíti azt; az amerikai dollár akkor fog gyengülni, ha Amerika elveszíti első helyét a világgazdaságban. Ez nem tűnik kimondottan az „Amerika az első!” jelszavával végrehajtott gazdaságpolitikának.

Ezekről azt kell tudni, hogy ezek mind csak a közgazdászok utólagos ötletelései, hogy mégis, mik lehettek az intézkedések céljai, ám T**** esetében nem szükségszerű célt vagy stratégiát feltételezni az általa hozott intézkedések mögött: még üzletemberként többször kinyilvánította, hogy „megérzésre” hallgatva hozza a döntéseit, vagyis, ahogy éppen kedve tartja. (Egyébként ettől tartja saját magát üzleti zseninek, hogy neki nem kellenek bonyolult számítások, hanem képes „vakon repülni”; valóban képes erre, ám cégeivel rendszeresen tönkrement, hatszor nyilvánított csődöt, és ha az örökölt vagyonát beteszi állampapírba, vagy blue chip részvényekbe, akkor most legalább 400 millió dollárral lenne gazdagabb. Üzleti zseninek nehezen nevezhető valaki, aki másokat megtévesztve, átverve, szélhámosként kevesebb vagyon felett diszponál, mint amennyi vagyona akkor lett volna, ha egyszerűen békén marad.)

A valószínűsíthető célokkal ellentétben milyen hatásai voltak a bejelentett (majd visszavont) intézkedéseknek?

Az ilyen horderejű vámintézkedések azonnal éreztették hatásukat az Államok gazdaságában, a pénz- és tőkepiacon pánikszerű reakciókat váltott ki a bejelentés. A részvénypiacok meredek esésbe kezdtek: a nagy tőzsdeindexek (Dow Jones, S&P 500, Nasdaq) egy-két nap alatt nagyjából tíz százalékot zuhantak, mivel a befektetők megijedtek a globális kereskedelem fékeződésétől és a vállalati profitok visszaesésétől. Különösen az olyan cégek részvényei szenvedtek, amelyek erősen függenek az olcsó importtól vagy a kínai piacról: például a nagy elektronikai vállalatok (amelyek Kínában gyártatnak alkatrészeket vagy végterméket) és a kiskereskedelmi láncok (amelyek sok importterméket árulnak). Olyan óriáscégek, mint az Apple, rövid idő alatt több százmilliárd dollárral értek kevesebbet a tőzsdén a befektetői félelmek miatt. Az amerikai dollár árfolyama is meredeken esett az euróhoz képest (bár azóta kicsit visszaerősödött, a részvényekkel együtt).

T**** vámoffenzívája világszerte erős visszhangot keltett. Szinte minden nagyobb gazdasági szereplő reagált rá, diplomáciai vagy gazdasági ellépésekkel, és a lépés átformálta a geopolitikai hangulatot is.

Az EU vezetői csalódottságukat fejezték ki, hogy az Egyesült Államok ismét egyoldalú lépéshez folyamodott, ráadásul szövetségeseket sem kímélve. Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke kijelentette, hogy az EU „sajnálatosnak és gazdaságilag indokolatlannak” tartja az amerikai lépéseket, és hogy Európa kész megvédeni érdekeit. Mivel az EU-nak az Államok a legfontosabb kereskedelmi partnere, a kivetett 10 százalékos általános és különösen az autókra kiszabott 25 százalékos vám érzékenyen érintette az európai exportőröket. Franciaország és Németország javaslatára az EU elkezdett összeállítani egy ellenintézkedési csomagot. Emmanuel Macron francia elnök konkrétan arról beszélt, hogy Európa „megfontolja a digitális óriások megadóztatásának felgyorsítását”, ami burkolt fenyegetés volt arra, hogy ha Amerika vámot vet az autókra, akkor az EU a Google-re, Amazonra, Facebookra vet ki különadót – amit már régóta szeretnének megtenni, azon az alapon, hogy nem a cég székhelye szerinti adózás számít, hanem a profit keletkezési helye.

Nem meglepő módon a legerősebb ellenreakció Pekingből érkezett. A kínai kormány élesen elítélte az amerikai lépéseket, „egyoldalú zaklatásnak” (bullying) nevezve azokat. Kína a WTO szabályaira hivatkozott, mondván ezek a tarifák sértik a szervezet alapelveit (például a diszkriminációmentességet és a vámszintek kötöttségét – ugyanis az Államok a WTO-ban korábban vállalt ennél alacsonyabb vámtételeket sok termékre). A kínai kereskedelmi minisztérium megtorlást helyezett kilátásba, bár be kellett látniuk, hogy hagyományos vámok formájában már nincs sok mozgásterük: az amerikai–kínai kereskedelemben Kína már korábban majdnem minden amerikai importra vámot vetett, és mivel Kína sokkal kevesebbet importál Amerikából, nem is tud arányosan akkora nyomást gyakorolni tisztán vámokkal.

Ezért Peking más eszköztárhoz nyúlt a geopolitikai válasz részeként. Egyrészt, Kína felgyorsította a saját belső programjait az amerikai függés csökkentésére: bejelentették, hogy intenzívebb támogatást kap a hazai technológiai szektor, hogy kiváltsa az amerikai félvezetőket és szoftvereket. Másrészt, Kína elkezdte büntetni az amerikai vállalatokat Kínában. Nem nyílt államosításra kell gondolni, de például hirtelen adóellenőrzések, szabályozói vizsgálatok indultak egyes nagy amerikai cégek kínai leányvállalatainál, üzleti engedélyek kiadását késleltették vagy megtagadták, illetve informálisan arra ösztönözték a kínai állami vállalatokat, hogy máshonnan (pl. Európából vagy belföldről) szerezzék be azt, amit addig amerikaiaktól vettek.

Kína tudta, hogy az amerikai vámok eltörlését azonnal nem tudja elérni, de igyekezett fájdalmasabbá tenni az amerikai cégek jelenlétét annak érdekében, hogy azok otthon lobbizzanak az elnöknél a vámpolitika enyhítéséért. Emellett a kínai diplomácia az EU felé nyitott: igyekeztek éket verni a nyugati szövetségbe azzal, hogy közeledő hangot ütöttek meg Európával. Például Kína felelevenítette a 2020-ban parafált, de azóta jegelt EU–Kína befektetési megállapodást, jelezve, hogy szívesen ratifikálná, és több piaci hozzáférést adna európai cégeknek.

Japán és Dél-Korea (Amerika ázsiai szövetségesei) is nagyon nehéz helyzetbe kerültek. Egyrészt hagyományosan az amerikai védőernyőre támaszkodnak (főleg történelmileg így alakult biztonságpolitikai okokból), másrészt gazdaságaik jelentős exporttal függnek az amerikai piactól. A 25 százalékos autóvám például Japánnak komoly csapás, hiszen Toyota, Honda, Nissan autók millióit adják el Észak-Amerikában. Tokió és Szöul hivatalosan mérsékelt hangnemben tárgyalásra hívta fel az Államokat, és jelezték, hogy szeretnének mentességeket vagy kvótákat kieszközölni a legérzékenyebb ágazatokban. Valójában azonban nem sok eszközük volt nyomást gyakorolni Washingtonra, hisz stratégiai téren rá vannak utalva (Észak-Korea és Kína fenyegetése miatt). Így valószínűbb volt, hogy a japánok igyekeznek majd több gyárat telepíteni az Egyesült Államokba, ahogy azt T**** kívánja, semmint hogy ellencsapással próbálkozzanak. Talán nem meglepő ezek után, hogy a hírek szerint pont Japán volt az, amelyik piacra dobta az amerikai államkötvényeket, azok értékének esését okozva, annak kamatait megemelve, amivel a költségvetési hiány és az államadósság finanszírozása jelentősen drágult a gyengülő dollár ellenére. Valószínűleg emiatt „dobta be” T**** a lapjait egy hét után, és függesztette fel a meghozott vámintézkedéseket: saját maga vallotta be egy interjúban, hogy egyesekre rátört a frász, és ezért visszakozott. Az ő szótárában járatosak ebből kitalálhatják, hogy ő maga volt az, aki megijedt a nem várt következményektől.

Mit ért el Amerika ezzel rövid- és hosszútávon?

T**** második beiktatása óta az Egyesült Államok pozíciói jelentősen leromlottak. T**** önmagától számolta fel az amerikai „soft power-t”, tette bizonytalanná a NATO létezését, és fordította maga ellen nem csak az ellenségeskedő nagyhatalmakat, de a szövetséges országokat is. Ukrajna meggyengítésével erősebbé tette Oroszországot, így veszélybe sodorta a balti és kaukázusi államokat, de fenyegetve érezheti magát Moldova és Lengyelország is. Az elindított majd gyorsan lejegelt vámháború tovább rombolta az Egyesült Államok tekintélyét, jelentősen csökkentette a befektetői bizalmat, arról nem beszélve, hogy hatalmas vagyonokat égetett el pár nap alatt, kétségbeesésbe sodorva amerikai munkavállalók millióit. Világgazdasági válságot a gyors visszakozás miatt talán nem fognak ezek az intézkedések okozni, ám gazdasági visszaesést minden bizonnyal. Mindezeken túl bizonytalanná tette az Amerikával való üzletelést, az ottani befektetéseket, miközben teljesen feleslegesen hergelte saját maga ellen szomszédait, Mexikót és Kanadát, sőt, még Dániát és Grönlandot is.

Bár tárgyalásra több ország is nyitott volt (T**** saját bevallása szerint országok tucatjai keresték őt meg, és hízelegtek neki, hogy vonja vissza a vámjait, a hivatalos közlések szerint 75 ilyen ország volt – ám a hivatalos közlés értékét lerontja, hogy egy sem volt ezek közül nevesítve), ám valójában egyetlen egy új megállapodás nem köttetett meg abban a hétben, amíg a vámok élesek voltak. Nem települt vissza egyetlen egy gyártósor sem Amerikába, és Kanada sem kérte felvételét 51-ik államként az Unióba.

Nem is volt annak semmi esélye, hogy visszajöjjenek az amerikai gyártósorok az Államokba, hiszen olyan mértékben globalizált már a világgazdaság, hogy szinte nincs olyan magas hozzáadott értéket képviselő termék, amelyet kizárólag egyetlen országban gyártanának. Az Iphone-ok nagy részét (pont) Kínában gyártják, ha az összes Iphone-t mondjuk jövő évtől kezdve Amerikában gyártanák, akkor egy számítás szerint 250-ed részére esne vissza a kapacitás (évi 250 millió helyett 1 millió darabot sikerülne csak összeszerelni), és, az emelkedő munkaerő-költségek miatt még a telefonok ára is többszörösére emelkedne. Az autógépgyártásban is hasonló a helyzet. Az echte amerikai márkájú (a Ford által birtokolt) Lincoln márka Nautilus típusú luxus külvárosi gépjárművének alkatrészeit 87 százalékban Kínában gyártják, és mindössze 5 százalékban Amerikában. (Cserébe a japán Toyota Corolla alkatrészeinek 55 százalékát viszont az Egyesült Államokban.) Az sem túl valószínű, hogy talál olyan amerikai munkást, aki kínai vagy vietnami órabérért hajlandó lenne dolgozni. Dollármilliárdokban lenne mérhető egy-egy új gyár létesítési költsége, és több év kéne az ellátási láncok bonyolultsága miatt, hogy legyen elég nyersanyag egyáltalán, amiből termelni lehet. (Több évre előre le vannak szerződve a nyersanyagot előállító gyárak.) Ha pedig a nyersanyagokra még vámok is vonatkoznak, akkor semmivel nem érné meg egy cégnek jobban Amerikában gyártani, mint Indiában vagy Kínában.

Amit viszont T**** elért, az az, hogy komolyan felmerült vele szemben a piac befolyásolása, a bennfentes kereskedelem gyanúja. Mindez azért, mert a visszakozás bejelentése előtti pár órában követőit a Truth Social nevű közösségi oldalon vásárlásra biztatta, majd, amint bejelentette a visszavonást, valóban megindultak a részvényárfolyamok felfelé. Büszkélkedett is kamerák előtt, hogy az egyik tanácsadója 2 milliárd dollárral lett így gazdagabb. Hogy valóban történt-e bennfentes kereskedelem, nehéz megmondani, ám tudni kell, hogy mivel T****-nál mindig minden a legnagyszerűbb és legjobb, egyszerűen nem ismerheti be, hogy a rövid életű vámháborújával bárki is rosszabbul járhatott volna. Neki muszáj azt mondania, hogy akik rá hallgattak, nyertek, nem kicsit, nagyot, tehát ő mekkora bődületes zseni. Inkább kockáztatja, hogy egy újabb vádat emelnek ellene, mint beismerje, hogy vereséget szenvedett. Mondjuk sokat nem kockáztat: a Legfelső Bíróság döntése alapján elnökként nem lehet őt vád alá helyezni, akármit is csináljon, olyan szándéka meg egyáltalán nincsen, hogy bármikor is lemondjon az elnöki címről még életében.

---

Miért kéri a szerző, hogy támogasd?

A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és támogatásokból él (elsősorban Patreonon, de kérésre MagnetBankos számlaszámot és Revolutos azonosítót is tud adni). Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze. Az utóbbi évben azért szerencsére talpon maradt, ám most augusztusban nem nagyon lesz bevétele.

Mekkora támogast kér a szerző?

Szinte semekkorát. Havi 600-800 forintot vagy 1,5-2 eurót. Kéthetente egy gombóc fagyi, vagy havi egy gombóc, ha minőségi. Hetente 3-4 palack a MOHU-nak. Havi fél lángos.

Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.

Hogyan tudod támogatni a szerzőt?

Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!

A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt. De ez még mindig ingyenes!

A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára. Ezen a linken közvetlenül is lehet nekem utalni:

Lesz fizetős tartalom?

Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.

---

Iratkozz fel a hírlevelemre is!