Eredeti megjelenés időpontja: 2025. április 17. és 2025. április 18., helye: facebook és facebook. Birkás Györggyel közösen írt cikk, szerkesztett változat.
A középkorban a feudális széttagoltság és az apró államalakulatok sokasága miatt a kereskedők számtalan vámmal és úthasználati díjjal szembesültek. Európában a kereskedelmi útvonalak mentén fekvő váruradalmak és városok kapui mind beszedték a maguk illetékét az áthaladó áruk után. Gyakori volt az úgynevezett harmincadvám, amit a határon átlépő kereskedőknek kellett megfizetniük. A középkori királyok és fejedelmek sokszor a kereskedelemből származó jövedelmek (vámok, piaci adók, révek és hidak díjai) tartották fenn az udvarukat és hadseregüket. Ugyanakkor a rengeteg, egymást átfedő vám és helyi illeték akadályozta a távolsági kereskedelmet. Ennek enyhítésére a Hanza-városok szövetsége vagy a nagy vásárok bizonyos mentességeket harcoltak ki a kereskedőknek. De még így is a középkor végéig a kereskedelem drága és kockázatos vállalkozás maradt a sok vám és útadó miatt.
A XVI–XVIII. században kibontakozó merkantilizmus a vámok szerepét új szintre emelte. A merkantilista gazdaságpolitika lényege az volt, hogy az állam aktívan beavatkozott a gazdaságba az ország gazdagodása érdekében. Ennek egyik fő eszközeként magas védővámokat alkalmaztak az importált termékekre, különösen a késztermékekre, hogy megóvják a hazai kézműipart és később a manufaktúrákat a külföldi versenytől. Az elv az volt, hogy az ország több árut exportáljon, mint amennyit importál, így nemesfém (arany, ezüst) áramlik be az országba (akkor még nemesfém volt a pénz), növelve annak gazdagságát.
Franciaország Colbert pénzügyminiszter idején (XVII. század), Anglia a hajózás terén vezetett be protekcionista intézkedéseket (például a Navigációs Törvények 1651-től kezdve előírták, hogy a brit gyarmatok és Anglia közti kereskedelmet csak angol hajók bonyolíthatják – ez közvetett vámként, illetve tiltásként védte az angol kereskedőket más nemzetek konkurenciájától).
A gyarmati birodalmakban általában az anyaország diktálta a vámokat: a gyarmatok nyersanyagait alacsony vámokkal, vagy vámmentesen fogadták, míg a gyarmatokra a késztermékeket magas vámmal vagy monopóliumokkal vitték be, korlátozva ezzel a gyarmatok önálló iparosodását.
A XVIII. század végétől kibontakozó ipari forradalom és az azt követő XIX. századi gazdasági változások a vámok terén is új fejezetet nyitottak. A XIX. század elején még sok ország tartotta magát a protekcionista elvekhez, de közben megjelent a szabadkereskedelem eszméje is, különösen az iparilag élen járó Nagy-Britanniában. Adam Smith és követői rámutattak, hogy a magas vámok és korlátozások hosszú távon gátolják a gazdasági növekedést és a jólétet. Ennek hatására Nagy-Britannia (miután ipara vezető szerepre tett szert) a XIX. század közepére fokozatosan leépítette védővámjait, és a szabadkereskedelem bajnokává vált. Ennek szimbolikus momentuma volt a Corn Laws (gabonavámokról szóló törvények) eltörlése 1846-ban, ami megnyitotta a brit piacot az olcsóbb külföldi gabona előtt, csökkentve az élelmiszerárakat és erősítve a brit ipari munkásság reáljövedelmét.
A század második felére azonban a szabadkereskedelmi lendület megtört: az 1870-es évektől kezdődő hosszú gazdasági pangás hatására sok ország visszatért a magasabb vámokhoz, hogy védje munkahelyeit és termelőit. Németországban Bismarck kancellár 1879-ben védővám-rendszert vezetett be, véget vetve a korábbi liberális vámpolitikának.
Egyesült Államok első időszakának vámtörténete a XX. század elejéig
Az Egyesült Államokban nagy hagyománya volt a magas védővámoknak. A George Washington által aláírt második törvény már a Vámtörvény volt, amelyik 5 százalékban határozta meg majdnem minden egyes termék vámját; minthogy az amerikai alkotmány szerint az általános célú adóztatás tilos (így effektíve a személyi jövedelemadó illetve az általános forgalmi adó, s 1912-ig nem is volt ezekhez hasonló; az amerikai jogban minden egyes kivetett adót meg kell indokolni, és csak arra a célra lehet a befolyó jövedelmet felhasználni, amilyen célból kivetik), így az állam elsődleges – sőt: kezdetben kizárólagos – bevételi forrásai a vámok lettek. Ahogy Angliában egyre jobban elterjedt a szabadkereskedelem eszméje, úgy vált egyre inkább meghatározó gondolattá a protekcionizmus az amerikai közgondolkodásban. Végül is érthető: az erősebb iparral rendelkező Anglia számára a vámmentesség elve vonzóbb volt, mint a saját iparát éppen csak kiépíteni elkezdő Amerika számára. Viszont az importvámok kérdése a XIX. század közepére egyre jobban felszította az amúgy is meglévő ellentétet az amerikai Észak és az amerikai Dél között. Míg a déliek a rabszolgamunkára támaszkodó ültetvényes gazdálkodást preferálták, addig az északiak egyre jobban iparosodtak, ahogy azt az Államokat meglátogató Alexis de Tocqueville is megállapította.
Nem meglepő módon az iparosodó északi államok szorgalmazták a védővámokat, saját, kiépülő iparukat védendő, szemben a déli, ültetvényes államokkal, amelyek legfontosabb kereskedelmi partnere Anglia volt, és akik főleg gyapotot, de indigót és dohányt is exportáltak az egykori anyaországba, és amelyek az onnét származó olcsó importcikkeket és így a szabad kereskedelmet preferáltak. Az amerikai protekcionizmus „atyja” Alexander Hamilton, Washington Kincstárnoka (gyakorlatilag pénzügyminisztere) volt, aki „Jelentés a Termelésről” című 1791-es munkájában már a védővámok mellett érvelt úgy, hogy, érvelése szerint, míg a védővámok bevezetése kezdetben árfelhajtó hatással jár, ám hosszútávon, mivel segít megszilárdítani a helyi ipart, mégis kedvezően hat; majd ezek után azokat ki lehet vezetni. Az 1804-ben egy párbaj során elhunyt Hamilton érvelését megfogadva egyre magasabbak lettek az importvámok (már csak az államkincstár bevételeinek növelése miatt is), melyek 1828-ban kulminálódtak egy olyan vámtörvényben, amelyik addig soha nem látott magasságba, 38-45 százalékra emelte rengeteg áru vámját (az akkoriak „Undorító Vámoknak” hívták ezeket [Tariff of Abominations]). Az amerikai Dél háborgott, Dél-Karolina pedig egyenesen ki akart lépni az Unióból – Andrew Jackson elnök pedig nyilvános ígéretet tett arra, hogy ha megpróbálnának így tenni, beveti a hadsereget. Végül más állam nem állt ki Dél-Karolina mellé, és a vámtarifák mértékét is 15 és 20 százalék közé vitték le a következő években, így a polgárháború – egyelőre – elmaradt. A következő nagy emelés a polgárháború idején történt; Abraham Lincoln saját magát mint egy „Harry Clay-féle vámpártoló whig” nevezte, már csak a polgárháborús kiadások ellentételezéseként is; Lincoln 1861-ben fogadtatta el a Kongresszussal a Morrill-vámtörvényt, amely jelentősen emelte az importtarifákat, és a polgárháború után az Egyesült Államok a világ egyik legmagasabb vámokkal védett piacává vált. A protekcionista védővámoknak végül, Hamilton jövendölésével egybehangzóan, jelentős szerepük volt abban, hogy a XIX. században, átnyúlva a XX. század elejére, a világ legnagyobb gazdasági növekedését az Amerikai Egyesült Államok mutatta be; és Hamilton megállapításával szintén megegyezően végül az Államok lebontotta saját védővámjait, és a szabad kereskedelem híve lett.
Vámtörténet a XIX. század végétől
A XIX. század végére tehát vegyes kép alakult ki: a világ vezető ipari hatalma, Britannia, alacsony vámokkal dolgozott és birodalmán belül is inkább szabadkereskedelmet tartott fenn, míg a feltörekvő hatalmak (Egyesült Államok, Németország, Franciaország) és sok mezőgazdasági exportőr ország védővámokkal igyekezett saját érdekeit óvni. Ebben az időben kisebb vámháborúk is lezajlottak: például az 1890-es évek elején Oroszország és Németország kölcsönösen emelték egymás termékeire a vámokat (Németország megdrágította az orosz gabonát, mire Oroszország magas vámot vetett ki a német iparcikkekre). Ezek az epizódok előrevetítették, hogy a vámok politikai fegyverként is bevethetők az államközi viszonyok alakításában.
A XX. század elején a világkereskedelem viszonylag szabadabban folyt, mint korábban, de az első világháborút követő időszak újra felszínre hozta a gazdasági nacionalizmust. Az Egyesült Államok az első világháború után, 1920–21-ben (más országokhoz hasonlóan) ismét jelentősen emelte a közben egyre alacsonyabb szintre beállított vámjait, hogy megvédje háború utáni gazdaságát. A legdrámaibb fordulat azonban a Nagy Gazdasági Világválság idején következett: az 1929-ben kezdődő összeomlás hatására az országok versengve zárták le piacaikat. Ennek csúcspontja az Egyesült Államokban a Smoot–Hawley-féle vámtörvény elfogadása volt, amely példátlanul magas vámokkal sújtotta az importot. A törvény több mint 20 000 árucikkre emelte meg a behozatali vámtételeket (egyes esetekben 40–60 százalékos vámszintre), és ezzel gyakorlatilag elzárta az amerikai piacot a külföldi termékek elől. A Smoot–Hawley törvény szimbolizálta a két világháború közti protekcionizmus csúcspontját. Az eredmény pusztító lett: az Egyesült Államok kereskedelmi partnerei (Kanada, Európa, Latin-Amerika országai) tiltakozásul szintén vámemelésekkel válaszoltak, s így kialakult egy vámháború a nagy gazdaságok között. A nemzetközi kereskedelem volumene néhány éven belül drasztikusan visszaesett (a világkereskedelem értéke 1929 és 1933 között mintegy kétharmadával zuhant), ami tovább mélyítette a gazdasági válságot – világszerte.
A második világháború után a nemzetek többsége felismerte, hogy a tartós gazdasági fellendülés és a béke érdekében együtt kell működniük a kereskedelem terén is. 1947-ben huszonhárom ország aláírta a GATT-ot (Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény), amely keretet adott a vámok kölcsönös csökkentésére és a kereskedelmi viták rendezésére. Az ezt követő évtizedekben több egymást követő tárgyalási forduló keretében az országok fokozatosan leépítették a vámtarifáikat. Ennek eredményeképp a fejlett országok átlagos vámszintje a XX. század végére rekordalacsony szintre süllyedt, jellemzően 5 százalék alá.
Nem csak a vámegyezményekkel akarták a győztes hatalmak megszilárdítani a békét. El akarták kerülni a háború előtti időszakot jellemző visszatérő gazdasági válságokat, kereskedelmi háborúkat és elszegényítő valutaleértékeléseket, ezért még a háború folyamán, 1944-ben, létrehozták a Bretton Woods-i rendszert. A rendszer középpontjában az amerikai dollár állt, amelyet aranyhoz kötöttek (35 dollár = 1 uncia arany). Más valuták rögzített árfolyammal kapcsolódtak a dollárhoz. Létrejött a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank. Ezek fő céljai az árfolyam-stabilitás, a szabad kereskedelem elősegítése és a gazdasági együttműködés, újjáépítés támogatása volt.
Viszont az Egyesült Államok gazdaságának gyors növekedése szükségessé tette, hogy a jegybank dollárt nyomtasson, ám aranytartalékai nem fedezték már a forgalomban lévő dollár mennyiségét. Ugyanis törvényi kötelezettség volt a bankoknak a bankjegyek aranyra váltása, de eddigre ez már fizikailag lehetetlen lett volna. Szerencsére nem is akarta mindenki átváltani, egy erős valutánál elég volt tudni, hogy ez bármikor lehetséges. Viszont az állapot tarthatatlan volt, így 1971-ben Nixon elnök felfüggesztette a dollár aranyra válthatóságát, ezzel gyakorlatilag összeomlott a Bretton Woods-i rendszer. Átálltak a lebegő árfolyamokra, ahol a piac határozza meg a valutaárfolyamokat. Ekkortól kezdve a dollár nem aranyalapú, hanem „hitelpénz”, „fiat money”, s ekkor indult meg az amerikai kereskedelmi mérleg negatívra fordulása is. Bár a klasszikus Bretton Woods-i rendszer már nem él, öröksége (a globális gazdasági intézmények, IMF, Világbank, WTO, és az amerikai dollár dominanciája) máig meghatározó.
Az Egyesült Államok az 1930-as évek 40 százalékot meghaladó átlagvámjáról a XX. század végére néhány százalékos szintre jutott, hasonlóan az európai országokhoz. 1995-ben létrejött a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), amely a GATT utódaként intézményesítette a multilateralista kereskedelmi rendszert és tovább bővítette a szabályozást (a szolgáltatásokra, szellemi tulajdonra is kiterjedően).
A globalizáció kiteljesedésével a 2000-es évekre a vámok szerepe az egyes országok gazdaságában marganizálódott, hiszen a globális ellátási láncok kialakulása arra ösztönözte az országokat, hogy alacsonyan tartsák a vámtarifákat, hiszen a modern gyártás sokszor határokon átívelő alkatrészmozgásra épül. Ez persze nem jelentette a vámok teljes eltűnését, egyes ágazatokban a mai napig védekezésként alkalmazzák őket (például a mezőgazdaság továbbra is erősen védett szektor sok országban, magas importvámokkal és kvótákkal, hogy védjék a gazdákat). Összességében a XX. század végére kialakult egy olyan világgazdasági rend, amelyben a vámok jelentősen alacsonyabbak voltak, mint bármikor korábban a történelem során, ezzel együtt a nemzetközi kereskedelem ugrásszerűen megnőtt, sok ország gazdasági növekedése támaszkodott az exportjára. A vámok fő funkciója ebben az időszakban inkább a finomhangolás lett: bevételt már kevésbé kellett belőlük nyerni (ehelyett megjelentek a modern adók, a jövedelemadó, áfa), inkább bizonyos érzékeny ágazatok védelmére vagy kereskedelmi tárgyalások alkualapjául szolgáltak. Nem mellesleg az alacsony vámok és a nemzetközi ellátóláncok kiépülése milliárdnyi embert emelt ki a mélyszegénységből és megakadályozta valós, fegyverrel vívott háborúk kitörését is. Kétségtelen hátrányaként viszont jelentősen növelte a környezetszennyezést, a globalizálódó kereskedelem működtetéséhez szükséges energiafelhasználást és így a fosszilis üzemanyagok felhasználásából fakadó globális felmelegedést, növelte az ragályos betegségek terjedésének kockázatát és számos invazív fajt rászabadított a helyi flórára és faunára.
Miért kéri a szerző, hogy támogasd?
A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és támogatásokból él (elsősorban Patreonon, de kérésre MagnetBankos számlaszámot és Revolutos azonosítót is tud adni). Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze. Az utóbbi évben azért szerencsére talpon maradt, ám most augusztusban nem nagyon lesz bevétele.
Mekkora támogast kér a szerző?
Szinte semekkorát. Havi 600-800 forintot vagy 1,5-2 eurót. Kéthetente egy gombóc fagyi, vagy havi egy gombóc, ha minőségi. Hetente 3-4 palack a MOHU-nak. Havi fél lángos.
Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.
Hogyan tudod támogatni a szerzőt?
Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!
A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt. De ez még mindig ingyenes!
A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára. Ezen a linken közvetlenül is lehet nekem utalni:
Lesz fizetős tartalom?
Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.
Iratkozz fel a hírlevelemre is!
0
0
Leave a Reply