Eredeti megjelenés időpontja: 2021. november 21., helye: facebook. Kiegészített, szerkesztett változat.
Minthogy Ésik Sándor megosztásának köszönhetően, aki kitette a Diétás Magyar Múzsára, elég sok lájkot, megosztást s főleg kommentet kapott az Alapítvány-szériáról írt kritikám, gondoltam, illő, ha lesz folytatás.
Ez a folytatás.
Asimov tehát alapvetően két ötletre épített a regénysorozat megírásakor. Egyfelől, a történelmi szükségszerűségre; arra, hogy bizonyos dolgok megtörténnek még akkor is, ha az egyes embernek van (valamekkora) döntési szabadsága; az egyes ember történelmi léptékben nem számít. Ezt a történelmi szükségszerűséget nem egyfajta szocialista-materialista módon kell értelmezni, inkább azt jelenti, hogy ha van vasérc a földben, akkor előbb-utóbb kialakul a vasat használó kultúra is, ha pedig van nemesíthető növény, háziasítható állat, akkor előbb-utóbb nemesítik és háziasítják is azokat.
A másik ötlete, hogy az egyén szerepe minden más, civilizációs szinten értelmezett esetben is elhanyagolható, hiszen, noha az egyes ember alapvetően kiszámíthatatlan viselkedésű, több milliárd ember viselkedése már matematikai-statisztikai alapon megjósolható, ahogy a gázok viselkedése is, vagy akár az elektronoké. (Asimov eredetileg vegyész volt, annyira, hogy még tanított is kémiát egyetemi szinten, mielőtt főállású író lett volna.) Erre példaként elég annyit tudnunk, hogy teljesen mindegy, kik voltak Róma császárai és milyen sorrendben; ráhatásuk a nagy, történelmi folyamatokra gyakorlatilag nem volt, csak és kizárólag a szűkebb vagy közepesen tág környezetükre nézvést voltak korlátlan (vagy: valamekkora) hatalommal bírók. Mindegy, ki a császár, ha egy birodalom túl nagyra nő, megjelennek benne a járványok, sőt, még a klímára is hatással tud lenni (Róma folyamatosan változó urai ugyanis nagyjából franciaországnyi területű erdőt irtottak ki a civilizáció nevében, ami már a lokális klímára hatással volt). Rómát nem véletlenül hozom fel példaként: Asimov világában Róma nem más, mint Trantor, mint azt az előző részben is megírtam.
Ez a két eredeti elképzelés (melyekben annyi a nóvum, hogy ezeket Asimov egyesítette) a kezdetektől kezdve megvoltak. Ahogy talán Bradbury írta: fiatalkorában két ötletből írt egy novellát (míg megöregedvén egy ötletből kettőt), itt is, két ötletből lett egy nagy történet.
De ezzel nem ért véget azon ötletek sora, melyekre Asimov épít. Kissé felületesen, de kihagytam az előző cikkből még egyet. Mégpedig a krízisek pszichológiáját, amelyet Ericsontól vett át.
Erikson német-amerikai pszichológus nyolc stádiumát különböztette meg az egyén fejlődésének, és minden egyes szakasz krízissel ér nála véget. Ezt a krízist fel kell tudni dolgozni, ha nem képes az egyén erre, hiába öregszik, pszichésen stagnál. Szerencsére Erikson megengedő volt, és elmélete szerint bármikor, bármelyik életkorban bepótolható egy korábbi életszakaszra jellemző krízis megoldása, így Freuddal ellentétben nála nem feltétlenül lesz senkiből sem pszichésen sérült személy.
Asimovnál a terjeszkedő Alapítvány egyre újabb és újabb krízishelyzetekbe kerül, melyeket a történet szerint Hari Seldon nagy bölcsen előre is látott (egész addig, amíg valami tényleg váratlan, egy mutáció, elő nem fordul); ezek a krízisek mindig megegyeznek abban, hogy egyszerre több probléma halmozódik fel, minden esetben az egész Alapítvány létét fenyegeti a veszély, és mindig csak egy, elfogulatlan szemlélő számára egyértelmű megoldás van csak, ami viszont az összes problémát egyszerre megoldja, és így az Alapítvány a következő fejlődési szakaszába tud lépni — egész addig, amíg el nem jön a következő krízis, pont úgy, mint Ericson fejlődési modelljében az egyes ember. Hogy az Alapítvány-sorozatban ki az az ember, aki a problémát megoldja; mindegy. Asimovnál feltételezett, hogy pont a megfelelő ember fog a megfelelő helyre kerülni, aki megfelelő időben a megfelelő döntést hozza, mert ha nem ő lenne a megfelelő ember, akkor nem kerülne a megfelelő helyre sem. (A földi problémák megoldása ennél azért pár fokkal bonyolultabb.)
Az Alapítvány esetében is erről, vagy hasonlóról van szó (azzal a különbséggel, hogy ott minden egyes krízis azonnali és halálos veszélyt jelent az Alapítvány létére, tehát azonnali megoldásra is van szükség). Ha ezt továbbgondoljuk: nem csak az Alapítvány kerülhet olyan helyzetbe, amikor a krízis a civilizáció létét fenyegeti, hanem akár mi magunk is, itt, ezen a Földön, a valóságban (tekintsünk el attól a kérdéstől most, hogy a valóságunk alapvalóság-e vagy szimulált valóság). Miért is ne? Ha már egyszer az Alapítvány bevallottan, a brit birodalomban újjászülető római birodalmat idézi meg, ahogy a legkülső bolygóövből, a Terminusból (melynek jelentése: végső, végállomás; ahogy Britannia és az Impérium legvége, legszéle volt) születik újjá az a birodalom, amelyik Trantorban, a világegyetem majdnem-közepében, azaz, Rómában, megsemmisül, akkor miért ne lehetne ellentétes irányban párhuzamot vonni saját világunk és a regénybeli világ között?
Ezt a kérdést most nem kifejtve, gondolkodjunk el inkább azon, létezhet-e többbolygós civilizáció egyáltalán? Léthezhet-e több különböző bolygón több különböző civilizáció? Az Alapítvány-sorozat szerint: igen, s noha azok egymástól már eltávolodtak, de kezdetben mindegyik bolygó egy másik bolygó “gyarmata” volt, pont úgy, ahogy a görög gyarmatosítás idejében történt a történelemben. Carl Sagan nagyon optimistán úgy vélte, milliárdnyi bolygó lehet, amelyik képes eltartani az életet (és ha ez igaz, akkor lennie is kell életnek azaz csak idő kérdése, mikor vesszük fel az első kapcsolatot egy másik civilizációval). Az Alapítvány-sorozat adottságnak veszi, hogy léteznek olyan bolygók a Földön kívül is, amelyek képesek az életet eltartani, tehát a gyarmatosítás legfőbb problémája kipipálva: az emberiség szétterjedhet az egész galaxisban.
Itt viszont az a kérdés merül fel, hogy ha Sagannak igaza van, és milliárdnyi potenciális lakható bolygó van, hogyhogy nem találkoztunk még egyetlen másik idegen fajjal sem? Ez maga a Fermi-paradoxon. Erre sok megoldás van, ezek egyike az, hogy a legnagyobb lépést, az egysejtűből többsejtűvé válást már megtettük, pár milliárd év alatt, és a legtöbb másik potenciális civilizációnak már ez sem sikerül; vagy, hogy a civilizációk életkora mindössze pár tízezer, maximum pár százezer év, és definíció szerint maximum akkor láthatunk egy másik civilizációt, ha az pár százezer fényév távolságon belül alakult ki, velünk gyakorlatilag egyidőben. Ez az elmélet megengedi, hogy rengeteg civilizáció alakuljon ki, de csillagászati értelemben olyan rövid időkre, hogy egymással nem tudnak kommunikálni.
A számunkra az egyik legszomorúbb megoldása a Fermi-paradoxonnak, hogy amint egy civilizáció eljut odáig, hogy rájön a fosszilis energiahordozókban lévő energia felszabadításának titkára, gyakorlatilag olyan fékevesztett önpusztításba kezd, hogy megsemmisíti saját magát. (Az emberiség elmúlt száz éve gyakorlatilag erről szól. A mi esetünkben a kérdés tehát az, hogy képesek vagyunk-e a felmelegedést megfékezni, és az azt okozó fosszilisekről lejönni, mégis növelni az energiaelőállítási képességeinket.)
Tehát a civilizációnak is vannak olyan lépcsőfokai, amelyek egy komoly részét az emberiség már megugrotta, és azáltal új távlatok nyíltak előtte; ám a következő megugrandó lépcsőnél járva, ezt most vagy sikerül, vagy nem. Az első ilyen lépcsőfokot szokták nevezni neolitikus forradalomnak; és bizony, van is olyan szerző is, Ruddiman, aki szerint a földművelésre való áttérés önmagában felgyorsította a jégkorszak elmúltát, mert önmagában az klímaváltozás-okozó erővel bírt. Hogy azóta hány forradalom zajlott le, csak beosztás kérdése. Az ipari forradalom, a nukleáris forradalom, a számítógépes forradalom, ezek mind jelentősen megváltoztatták az emberi civilizáció működését. És az is biztos, hogy az emberiségnek változnia kell és változni is fog, csak még nem egyértelmű, hogy milyen irányba. Hogy visszatérjünk az Alapítványra: maga Asimov kimondatja egyik szereplőjével ki azt, hogy a változásra való képtelenség, a stagnálás, az maga a dekadencia (lásd: klón-császárok), tehát pont a változás a lényeg, az adaptáció, és nem pedig a bezárkózás, a múlt értékeihez való ragaszkodás. A Kleón-császároknak is változniuk kell, mert az Alapítvány folyamatosan változik. Az a pillanat, amikor szükséges változni, különben összeomlás következik be, a krízishelyzet.
Szerencsére Asimov a későbbi írásaiban ezt az állandósult krízus-kezelést elvetette. Fejlődött ő maga is mint író, változott, mint ember, és megváltoztatta, sokkal filozofikusabbá tette a későbbi, 4-ik és 5-ik részt (Az Alapítvány peremén, Alapítvány és Föld címűeket – legutolsó művei közt van a sorozat számozását tekintve -1. és 0-ik rész, Az Alapítvány előtt és az Előjáték az Alapítványhoz című regények, utóbbi már poszthumusz tudott csak megjelenni). Az utólagos könyvek megírásával Asimov egy sokkal nagyobb történetbe helyezte el az Alapítványt, a 4-5-ik és -1., 0. részekkel összekötve teljes univerzummá az Alapítvány-történeteket a Robot-történetekkel, a krízis-kezelés helyett pedig az egész emberiségre sokkal jobban vonatkozó kérdéseket vetett fel: tud-e egyáltalán az emberi faj közösségként létezni, szükségszerű-e, hogy az egész galaxisban az ember az egyedüli intelligens lény, lehetséges-e másfajta intelligencia egyáltalán, mint az emberé? És pontosan ez teszi naggyá az Alapítvány-szériát is.
Miért kéri a szerző, hogy támogasd?
A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és támogatásokból él (elsősorban Patreonon, de kérésre MagnetBankos számlaszámot és Revolutos azonosítót is tud adni). Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze. Az utóbbi évben azért szerencsére talpon maradt, ám most augusztusban nem nagyon lesz bevétele.
Mekkora támogast kér a szerző?
Szinte semekkorát. Havi 600-800 forintot vagy 1,5-2 eurót. Kéthetente egy gombóc fagyi, vagy havi egy gombóc, ha minőségi. Hetente 3-4 palack a MOHU-nak. Havi fél lángos.
Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.
Hogyan tudod támogatni a szerzőt?
Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!
A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt. De ez még mindig ingyenes!
A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára. Ezen a linken közvetlenül is lehet nekem utalni:
Lesz fizetős tartalom?
Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.
Iratkozz fel a hírlevelemre is!
0
0
Leave a Reply