Eredeti megjelenés időpontja: Első két részlet 2025. augusztus 3., helye: facebook és facebook, harmadik részlet itt.
Régóta szeretném ezt a történetet megírni. Neil deGrasse Tyson is elmesélte még 2014-ben a Kozmosz – Utazások térben és időben című sorozatának 7-ik részében, és a Veritasium című youtube-csatorna (Derek Muller) is foglalkozott vele.
A XIX. században egyre inkább elterjedt a földkutatók (geológusok) munkái nyomán, hogy a Föld nem lehet mindössze nagyjából 6000 éves, mint azt James Ussher ír püspök állította (aki Kr. e. 4004. október 23-a előtti estére tette, kicsivel teaidő után a Föld Teremtését). Már Newton felvetését is rég meghaladták: ő egy üstökös tanulmányozása során vetette fel, hogy a Földnek legalább 50 000 évesnek kell lennie. Az ő gondolatát, miszerint, időbe kerül, míg a bolygó a kezdeti forró állapotából teljesen kihűl, vitte tovább Georges-Louis Leclerc, aki 1749-ben 74 047 évesre tette a bolygónk korát. A következő tudós, aki ezen a gondolatvonaton robogott tovább, William Thomson fizikus volt, aki feltételezte, hogy a Föld teljesen forró, olvadt kőzet állapotban formálódott meg, és a bolygó térfogatát, felületét és tapasztalt hőjét figyelembe véve 20 és 400 millió év közé tette ezt (hasonló becslést tettek az akkori csillagászok is, akik abból indultak ki, hogy a Napnak csillagközi porból kellett gravitációs nyomás hatására összehúzódnia, hogy felvegye jelenlegi méretét). Ez a becslés már megfelelt a paleontológusok igényeinek, akik a kőzetekben fosszíliákat azaz ősmaradványokat találtak, viszont nem volt elfogadható az evolúcióbiológusok számára, akik úgy vélték, hogy a Darwin által leírt evolúciós folyamatok számára legalább 3,5 milliárd évre van szükség. Thomson természetesen nem ismerte az egyéb hőforrásokat, például a radioaktív bomlás során bekövetkező hőleadást, hiszen még a radioaktivitást sem ismerték akkoriban (ahogy a csillagászatban meg a fúzió fogalmát nem tudták, és ezért volt mindkét megközelítés, bár egymással egybevágó eredményt adó, mégis, téves).
Az egyértelművé lett hát a XX. század elejére, hogy a bolygónk öreg, nagyon öreg, csak az nem, hogy mennyire öreg (legalább 20 millió éves, de legfeljebb 3,5 milliárd, attól függően, hogy honnét nézték). Az “öreg Föld” hipotézisből elmélet, azaz, a tudományos szóhasználat szerint széles körben elfogadott, a tudományos gondolkodást keretbe foglaló, bizonyítékokon alapuló paradigma lett (a tudományos gondolkodással tisztában nem lévők szeretik a nekik nem tetsző elméleteket elhessegetni azzal, hogy “csak egy elmélet”; ám az elmélet kifejezéssel ellátott gondolat a legerősebbnek számít a tudományban). A geológusok évmilliók alatti változások bizonyítékát találták meg a kőzetrétegekben; jól elkülöníthető időszakokra lehetett így a földtörténeti korokat felosztani. Együtt dolgoztak a paleontológusokkal; teljesen egyértelművé vált, hogy a rétegek szabályszerűen halmozódnak egymásra, és az is, hogy bizonyos rétegekben csak bizonyos ősmaradványokat lehet megtalálni, ekképp a paleontológiai eredményeket pedig az evolúcióbiológusok építették be a saját elméletükbe. A csillagászati bizonyítékok is az “öreg Föld” elmélete mellett szóltak: a tudományterületek kölcsönösen erősítették egymást. (Ehhez kapcsolódik az a tudományos katekizmus, miszerint, mi tudná cáfolni az evolúciót? Egy jelenkori macska csontváza egy karbon kőzetrétegben — merthogy a karbon kőzetekben többnyire kétéltűeket, hüllőket, páncéloshalakat, cápaősöket stb. lehet találni, de más korszakba tartozó fajokat sosem.)
Viszont a kőzeteken végzett kormeghatározásnak volt egy nagyon egyértelmű problémája. Erre igazából tudományos képzettség nélkül, egyszerű logikával is könnyű rájönni: csak azok a kőzetek datálhatóak, amelyek hozzáférhetőek. Igen ám, de minél régebbi egy kőzet, akár üledékes kőzet, akár vulkanikus, annál valószínűbb, hogy … nem létezik. (A kőzeteknek alapvetően két fajtája van: vagy üledékes, ami azt jelenti, hogy különböző vízfolyásokkal vagy áramlatokkal megmozgatott, a földfelszínen leülepített, majd az üledékes rétegek egymásra rakódása és azok gravitációs nyomása folytán összepréselt, megszilárdult kőzetek, mint a mészkő, a dolomit, különböző sókőzetek, a szénkőzetek, az üledékes vaskőzetek vagy maguk a szénhidrogének, mint a kőolaj és földgáz; vagy a Föld mélyéből vulkanikus tevékenység hatására felszínre került, majd ott megszilárdult kőzetek, mint a gránit, bazalt, andezit, riolit, dácit.) Ma már tudjuk (akkor még nem tudták), hogy a lemezek tektonikus mozgása (lásd az erről szóló cikkemet) révén a földkőzetek állandó reciklálásban vannak. Van, amikor a Föld mélyéről előtörnek (akár szétváló, akár ütköző lemezek esetén), vulkanikus tevékenység formájában (lávafolyás, magmakitörés stb.), ám van, amikor a már megszilárdult kőzeteket az erózió apró darabokra (előbb szikladarabokká, majd kavicsokká, majd szemcsés homokká) töri-őrli, azt pedig a vízfolyások elvezetik. Ezek a föld mélyére a lemeztektonikus tevékenység következtében megnyíló hasadékok révén kerülnek, vagy, amikor az óceáni kőzetlemez alábukik a szárazföldi kőzetlemeznek. A lényeg, hogy minél régebbi egy kőzet, annál nagyobb eséllyel porladt el, tűnt el, reciklálódott. A a Föld bolygó datálásában jelentős előrelépést a radioaktív folyamatok vizsgálata hozott.
A radioaktivitást 1896-ban fedezte fel Henri Becquerel, aki az uránnal foglalkozott (amit annak idején sárga festékként használtak, és ugyanúgy Jáchymovból bányászták, mint az ezüstöt, amit németül: Joachimsthalernek neveztek el, és ebből az elnevezésből lett nem csak a tallér, hanem a dollár szó is), majd az ő felfedezésére alapozta a Curie-házaspár a saját kutatásukat. Pierre Curie és Marie Curie (lánynevén Marie Skłodowska) adtak nevet is a jelenségnek, és rájöttek, hogy az uránon kívül a rádium, a pólónium és a thórium is radioaktív tulajdonságokkal rendelkezik. Marie Curie teste ma is ólomszarkofágban nyugszik, ahogy jegyzeteit is csak sugárvédelmi ruhába beöltözve lehet olvasni, ugyanis annyi rádiumsugárzást szívott magába életében, hogy a kétszeres Nobel-díjas tudós mai napig sugároz.
Ernest Rutherford volt a következő tudós, aki a radioaktivitással foglalkozva maradandót alkotott: megállapította, hogy különbözőféle radioaktív sugárzásfajták vannak, és ezeket alfa-, béta- és gammasugárzásnak nevezte el. Tanítványával, Frederick Soddyval rájött, hogy a sugárzó anyag ilyenkor lebomlik (radioaktív lebomlás) — másik anyaggá alakul át (Soddy jött rá arra is, hogy vannak az atomoknak izotópjaik — ugyanolyan vegyi tulajdonságokkal rendelkező, ám eltérő tömegű változataik — később James Chadwick jött rá ennek okára, ő azonosította az atommagban meglévő neutron részecskét). Rájöttek, hogy minden egyes ilyen radioaktív anyagnak van egy ún. “felezési ideje”: azaz, adott egységnyi sugárzást kibocsátó, radioaktív anyagmennyiség fele milyen gyorsan alakul át egy másik anyaggá. (Az urán lebomlási ideje félelmetesen nagy, 4,47 milliárd év.) Az, hogy ebből logikusan következett a láncreakció (melynek felfedezése Szilárd Leó nevéhez kötődik), és hogyan építhető meg az atombomba, az nem témája ennek az írásnak.
Az viszont témája, hogy hogyan lehet a radioaktív bomlást kormeghatározásra használni. Amint rájöttek a tudósok arra, hogy az atomi bomlás tökéletesen pontosan működik, és így egyfajta “atomóraként” használható, felvetették, hogy amennyiben tiszta, szennyezésmentes kőzeteket találnának, olyanokat, amelyek tartalmaznak uránt, akkor abban a kőzetben az urán-ólom atomarányából ki lehetne számolni a kőzet korát! Az urán ugyanis ólommá bomlik le, az pedig már stabil elem. (Ráadásul az urán két izotópja az ólom másik két izotópjára bomlik le 14 illetve 11 lépésen keresztül, ami további támpontokat adhat a kormeghatározásra. Egyébként többféle radioaktív lebomlástípus is van, mi ezekkel nem foglalkozunk most, ahogy a szén-14-es kormeghatározással sem.)
Elérkeztünk hát a történetünk pozitív hőséhez (lesz majd két negatív is): Clair Pattersonhoz! Patterson fiatal kémikusként részt vett a Manhattan-projectben, ami annyira nem meglepő, hiszen a projecten közel 130 ezer ember dolgozott, ebből, noha pontosan nem lehet tudni, de biztosan több száz, talán ezer is lehetett a tudósok száma. A feladata az urándúsítás volt tömegspektrométer használatával, így ennek a kezelésében a háború ideje alatt nagy tapasztalatra tett szert. A háború végén Patterson állást kapott a Chicagoi Egyetemen Harrison Brown tanszékén — Brown mindössze 5 évvel volt idősebb nála, és Pattersont a Manhattan-project idejéről ismerte, mivel ő is ott dolgozott. Brown magkémikus és geokémikus volt; Pattersont doktoranduszává fogadta, és feladatul adta neki, hogy cirkon-kristályokat vizsgáljon, egészen pontosan a bennük található ólomszintet határozza meg (míg Brown egy másik doktorandusza az urán-szinteket kellett meghatároznia). Ezek nem közönséges cirkonok voltak: a világűrből érkeztek meteoritként. Brown feltevése szerint ezek egyidősek voltak a Földdel, így, amennyiben ezek korát sikerül meghatározni, akkor a Föld életkora is meghatározható lesz. Patterson nem tudhatta előre, hogy a feladata megoldásával, ami egy nagyon érdekes és fontos tudományos kísérletnek tűnt, valójában egy szörnyű egészségügyi összeesküvést fog majd leleplezni.
Patterson ugyanis akárhogy próbálkozott, nem tudta az űrből érkezett cirkon-kristályainak ólom-szintjét meghatározni. Nem az volt a probléma, hogy nem tudott eredményt kihozni — hanem, hogy mindig más eredményt kapott, akárhányszor próbálkozott! Patterson éveken át hiába próbált valami konzekvens eredményt kihozni, nem sikerült neki. Egyetlen oka lehetett ennek: ólommal szennyezett volt a laboratóriuma!
Patterson naponta felmosta a laboratóriumot ammóniával, és mindent megtett annak érdekében, hogy ne legyen ólommal szennyezett se a labor, sem a ruhája, sem a mérőműszerek, sem semmi más. Kénytelen volt mégis elfogadni: a cirkon-kristályok ólomtartalma nem mérhető, mert a természetes ólommennyiség, ami mindenütt jelen van, mindenkit körülvesz, mindent “beszennyez”.
Természetes ólommenyiség? Igen, ekkoriban ugyanis ez volt a tudományosan elfogadott álláspont. Azt gondolták, hogy a levegőben, a vizekben, a talajban, mindenhol van egy természetes, ám alacsony szintű ólommennyiség. Ma már tudjuk, hogy ez nincs így. Tudjuk, hogy nincs az ólomnak egészségügyi határértéke: minden mennyiségben mérgező. Mégis, emlékezzünk csak vissza gyerekkorunkra (vagy ha túl fiatalok vagyunk, szüleink gyerekkorára), mennyi mindenben volt ólom: olmozott benzin, ólomfigurák, ólomtartalmú festékkel megfestett pirospaprika (hogy pirosabbnak tűnjön), ólomsavas akkumulátorok, stb. A régi rómaiak is használták az olmot, vízvezetékek borítására, ólomkristályból itták a bort, és így tovább — annak ellenére, hogy ők is tudták, hogy az ólommérgezés micsoda tünetekkel és akár halállal is járhat. (Nem számított, a bányákban és a vezetékeken rabszolgák dolgoztak, az meg fogyóeszköz volt.)
Patterson pár évnyi hiábavaló próbálkozás után átkerült a CalTech-re, a Kaliforniai Műszaki Egyetemre (California Institute of Technology) Harrison Brownnal együtt, aki ott állást kapott, sőt, megalapíthatta a Geológiai és Planetáris Tudományok programját. Itt, 1951-ben, Patterson létrehozta a mai világban közismert típusú laboratóriumot: a “tiszta szobát”, ahol minden nem csak patyolattiszta, de hermetikusan el van zárva a külvilágtól, és a dolgozók is csak többlépcsős fertőtlenítés és átöltözés után léphetnek be a labor területére. Igen, amiket mi a filmekben látunk, többnyire, mint orvosi laboratóriumok, azoknak a prototípusát Patterson építtette meg Pasadénában. Nem csak, hogy ez volt az első tiszta szoba labor a világon, de az akkori idők legjobb, legnagyobb (és főleg: legtisztább) tömegspektrométere is szolgálatba állt számára. Ekkor, és végre csak ekkor, sikerült konzekvens eredményeket kapnia a cirkon-kristályok ólom-szintjét vizsgálva. Az urán és ólom tömegaránya nagyjából egyforma volt, azaz, tudván, hogy az urán-238 felezési ideje 4,47 milliárd év, Patterson 1956-ban bebizonyította, hogy ennyi a Föld valós életkora.
Ha itt véget érne a történetünk, akkor Patterson (és Brown) számára ez egy kémiai Nobel-díjat ért volna. A világ egyik igazságtalansága, hogy ezt nem kapta meg… (ki nem kapott még, aki megérdemelte volna? Hát Jonas Salk, aki a polio-fertőzést megakadályozó Salk-cseppekkel milliárdnál is több gyereket mentett meg a betegségtől, ám felfedezését nem szabadalmaztatta, mert nem meggazdagodni akart a gyógymódból, hanem segíteni; Rosalind Franklin, aki felfedezte a DNS-csavarodást, ám helyette két férfi, James Watson és Francis Crick kapta azt meg; Julius Robert Oppenheimer, nem az atombomba felfedezéséért, hanem a csillagokban végbemenő nukleáris fúzió kutatásáért; Vera Rubin csillagász, aki a sötét anyagot fedezte fel; Stephen Hawking, aki a fekete lyukak elpárolgására jött rá; és ez csak pár azon tudósok közül, akik biztosan megérdemelték volna a díjat, és szándékosan nem írom a Nobel Béke-díjat vagy az irodalmi Nobelt, amelyek nem tudományos teljesítményért járnak, és az első esetében inkább politikai díjak, a második esetben meg gyakorlatilag megfoghatatlan ízlésbeli dolgokról van szó). Na de miért nem kapta meg Patterson? Hát azért, mert miután meghatározta a Föld bolygó életkorát… tovább ment, és azt kezdte el kutatni, hogy mi a természetes ólomszint, amely jelenléte annyira sokáig késleltette a kísérleteinek sikerességét.
Patterson elment a gleccserekhez, és furatmintákat vett a jégből. Megtette ezt Grönlandon és Antarktiszon is. Mérte az ólomszintet a folyókban, tengerekben és az óceánok alján, az Atlanti-óceán mélyén és a Csendes-óceán mélyén is. Mérte a levegőben különböző magasságokban. S arra jött rá, hogy soha, de soha nem volt még olyan magas a bolygó ólomszintje, mint amilyen a XX. századtól kezdve volt. Mintha kilőtt volna valamilyen okból kifolyólag a természetes ólomszint. Ha ez igaz… akkor az már NEM a természetes ólomszint! Nagyjából százszoros volt a különbség a folyótorkolatoknál és a tenger mélyében lévő ólomszint között, ahogy százszoros volt a különbség a jégkristályokba zárva az elmúlt évek és a megelőző időszak szintjei között. Patterson számára egyértelművé vált: a természetes ólomciklus durván kilengett! Egyértelműen emberi okoknak kellett emögött lennie.
Na de hogy került ennyi ólom a levegőbe?… A gépkocsik kipufogócsövein keresztül. A vízvezetékeken és a tetők cserepein át. A hadiipar is felhasználta lövedékek gyártásához (gondoljatok csak bele a régi mondásba, miszerint “telepumpálta a testét ólommal”), a vegyiipar festékek adalékanyagaként, és így tovább, még a játékipar is használta, annak ellenére, hogy az ólom gyerekek számára különösen mérgező! Az ólom rendkívül jól megművelhető fém, ám már kis mennyiségben is mérgező, nagy mennyiségben pedig halálos. A testben elsősorban az agyat és az idegrendszert támadja, mivel a kálcium és a cink tulajdonságait utánozza, amelyek a testben fontos nyomelemek, és az ólom-atomok ezek helyére épülnek be a test szerveiben; ám csak utánozza ezeket, nem kiváltja, felhalmozódik a szervezetben, nem ürül ki, és enyhe esetekben is fáradtságot, émelységes, étvágytalanságot okoz, zsibbadást, nagyobb dózisban neuropszichiátriai tüneteket, fejfájást, ingerlékenységet, vérszegénységet, koncentrációzavart, még nagyobb dózisban pedig agyi elváltozásokat, pszichés zavarokat, hallucinációt, görcsrohamokat, eszméletvesztést, végső soron pedig halált. Az olmot használó cégek TUDTÁK, hogy az ólom mérgező, de kitartottak amellett, hogy abban a kis mennyiségben, amelyben felhasználják, nem okoz semmilyen egészségügyi zavart.
Itt lép be a képbe történetünk első negatív főszereplője Charles Kettering, aki egy alkalmazottjának, Thomas Midgleynek kiadta utasításba, hogy keresse meg azt az adalékanyagot, amelyik növeli a benzin oktánszámát, amellyel a gépkocsi-motorok élettartalmát és hatékonyságát javítani lehet (“kopogásmentessé” azaz a rossz ütemben való berobbanást elkerülővé lehett tenni), ami nem járt semmilyen negatív szaghatással vagy más járulékos negatívummal, ráadásul eléggé olcsó volt és könnyen bányászható, kezelhető. Midgley 5 éven át kutatott, mire 1921-ben megtalálta a tetraetil-olmot, mint adalékanyagot, ami erre a célra megfelelt. (Korábban talált egy másik anyagot is, de az olyan szagos volt, hogy a felesége fél évig kiparancsolta őt a hitvesi ágyból, és a szuterénben kellett aludnia.) Kettering úgy kalkulált, hogy évi hatvan millió tonnát adhatnak el a tetraetil-ólomból, amivel 200 millió dollárt is megkereshetnek! (Mai pénzen ez 3,5 milliárd dollár, évente.) Kettering 1923-ban céget alapított (Ethyl Vállalat) a tetraetil-ólom gyártására, 1924-ben pedig a legnagyobb vevője, a General Motors felfogadta történetünk másik negatív főszereplőjét, Robert Arthur Kehoe-t, egy frissen végzett toxikológust, hogy orvosi esküjét megszegve, kizárólag az ipari érdekeket képviselje a tudomány ellenében. Ez vagy az első esetek egyike volt, vagy egyenesen a legelső eset, amikor egy orvost azért fizettek meg, hogy elárulja hivatását. Kehoe ugyanis innentől kezdve minden egyes fórumon azt az orvosi álláspontot képviselte, hogy az olmozott benzin semmilyen egészségügyi veszélyt nem jelent sem a környezetre, sem az emberi szervezetekre.
Kehoe (még egyszer: a GM alkalmazottjaként) állította, hogy azok az ólommérgezések, amelyek a gyártási folyamat során előfordultak a munkatársakkal, munkavédelmi biztonsági intézkedésekkel megelőzhetőek, és hogy “ipari balesetek” mindig is előfordultak, más területeken is. Állította, hogy a gépkocsi-gyártó cégek elsődleges feladata, hogy a fogyasztóik biztonságát szavatolják, így amellett érvelt, hogy bőven elég a piaci önkorlátozó folyamatokra bízni az esetleges egészségügyi veszélyek kontrollját. (Ez az érvelés ma is számos cég érvkészletében megtalálható, és tudjuk, hogy ha az ipari konglomerátumokra van bízva, akkor felőlük a vevők meg is dögölhetnek, ha az szép lassan történik, lásd a dohányipart, vagy manapság a műanyagipart.) Kehoe állításai évtizedeken keresztül elfogadottak voltak, mivel senki sem volt, aki bármilyen módon vitába szállt volna velük.
Egészen 1965-ig. Patterson már ekkor beírta magát a tudomány nagybetűs könyvébe 1956-os tanulmányával, az azt követő 9 évet pedig az egész világra kiterjedő kutatómunkával töltötte, mint azt írtam korábban. 1965-ben publikált a Nature magazinban egy tanulmányt a természetben megfigyelhető ólomszint ember okozta emelkedéséről, és összekötötte ezt a bekövetkező emelkedést a tetraetil-ólom benzines adalékanyagként történő megjelenésével. Három nappal később a General Motors ügyvédei már ki akarták őt rúgatni a Caltechen betöltött professzori állásából, amiben sikert ugyan nem értek el, de a GM beszüntette a Caltech további támogatását. (Igen, így működik a legális korrupció: addig tartják fenn a cégek a támogatást, amíg az nem ütközik az érdekükbe, azaz, nem lefizetik az egyetemet, hogy hallgasson, hanem az addig folyósított önkéntes támogatás megvonásával presszionálják.) Pattersont kizárták a Nemzeti Kutatóintézet ólommérgezéssel foglalkozó paneljéből, annak ellenére, hogy ő volt az első számú szaktekintély a területen, az Egyesült Államok Közegészségügyi Szolgálata pedig megtagadta a vele való minden együttműködést. (Igen, az ipari lobbik megvették kilóra a politikusokat. Meglepő?) 1978-ban Patterson érveit már nem lehetett nem venni komolyan, visszavették a Nemzeti Kutatóintézetbe, ám a többségi vélemény az volt: “további kutatásokra van szükség.” (PONTOSAN ugyanezt az érvet alkalmazta a dohányipar is a dohányzás és a rák kapcsolatának vizsgálatakor, ahogy a fosszilisipar is sokáig így beszélt a klímaváltozás kutatása kapcsán.)
Végül Patterson célt ért: több évtizednyi károgás és vészmadárkodás után 1986-tól az Egyesült Államokban betiltották az olmozott benzint, 1996-ban pedig az összes gépjármű-adalékanyagban beiltották a használatát (Magyarországon ez 1999-ben következett be, a légiközlekedésben mai napig szabad használni ólomalapú adalékanyagokat.) Az amerikaiak vérében az ólomszint a 90-es évek végére 80 százalékkal csökkent, ahogy az erőszakos bűnesetek száma is pontosan ugyanilyen mértékben, a két grafikon egymásra illeszkedik több különböző országban elvégzett mérés szerint is. Az ólomszármazékok világszerte nagyjából 800 millió gyereket betegítettek meg, és fejenként átlagosan 2,6 IQ-ponttal csökkentették az ólommérgezésnek kitett gyerekek kognitív képességeit. Ennek ellenére a világon mai napig minden három gyerek közül egynek magas a vérében az ólomszint.
Patterson 1995-ben hunyt el, 73 évesen, kaliforniai otthonában. A világon az egyik legtöbbet tett egymagában az emberek egészségéért. 1998 óta nevét viseli a Geokémiai Társaság emlékérme.
Midgley, a tetraetil-ólom adalékanyagként való hasznosításának kutatója 1940-ben elkapta a polio-vírust (Salk 1955-ben fejlesztette csak ki a Salk-cseppeket), és 1944-ben egy saját maga által kifejlesztett önemelő szerkezet zsinórjaiba fulladt mindössze 55 évesen. Midgley, aki a tetraetil-ólom ipari felhasználásának pionírja volt, csak a munkáját végezte; ebben a minőségében fejlesztette ki az ózonlyukak kialakulásáért felelős CFC-gázokat, azaz, egyszemélyben két világkatasztrófát okozott.
Akárhogy is nézzük: az ólommérgezés tipikus esete a tudományos közösség ipari lobbik elleni küzdelmének, számos más esetben is a történet (más szereplőkkel) ugyanilyen módon lejátszódott. Mindig lesznek sajnos megvehető tudósok, akik elárulják hivatásukat amiatt, hogy sok pénzt keressenek, és rajtuk keresztül az ipari lobbik kételyt tudnak ébreszteni az állampolgárokban és a politikusokban. De a természet nem törődik azzal, hogy ki mit gondol, és főleg, hogy miért; a tudományos igazság nem nézőpont kérdése, és amint a bizonyítékok egyre felgyűlnek és végül cáfolhatatlanná lesznek, a tudományos közösség kialakítja álláspontját. Nem csak az ólommérgezés kapcsán.
Miért kéri a szerző, hogy támogasd?
A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és támogatásokból él (elsősorban Patreonon, de kérésre MagnetBankos számlaszámot és Revolutos azonosítót is tud adni). Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze. Az utóbbi évben azért szerencsére talpon maradt, ám most augusztusban nem nagyon lesz bevétele.
Mekkora támogast kér a szerző?
Szinte semekkorát. Havi 600-800 forintot vagy 1,5-2 eurót. Kéthetente egy gombóc fagyi, vagy havi egy gombóc, ha minőségi. Hetente 3-4 palack a MOHU-nak. Havi fél lángos.
Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.
Hogyan tudod támogatni a szerzőt?
Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!
A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt. De ez még mindig ingyenes!
A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára.
Lesz fizetős tartalom?
Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.
Iratkozz fel a hírlevelemre is!
1
0
Leave a Reply