Eredeti megjelenés időpontja: 2025. június 17., helye: facebook. Birkás György posztja.

Szinte biztosan lesz 26-án Nádasi Balázzsal és velem beszélgetőest, a végtelen autokráciákról és tört demokráciákról, 17 óra 30-tól kifulladásig, valahol a budapesti Belvárosban. Egy-két napon belül végleges helyszínnel állunk elő.

Több sorozatot írtunk már együtt, most felváltva írunk részeket, a Balázs által írt első rész után olvassátok az általam írt második részt. A következő részt megint Balázsé lesz (a fasizmus nyelve) majd én jövök (fasizmus és tudomány), a zárórész Balázsé.

Miért tűnik hatékonynak a diktatúra, és miért bukik meg mindig? A fasiszta rendszerek egyik makacs mítosza, hogy gazdaságilag hatékonyak. Hitler Németországa látszólag kiemelte az országot a gazdasági válságból, Mussolini Olaszországában állítólag pontosan jártak a vonatok, a Szovjetunió pedig agrárországból ipari nagyhatalommá vált. De mi áll e látszólagos sikerek mögött, és miért omlik össze végül minden autoritárius gazdasági csoda?

A diktatúrák valóban képesek rövid távú eredményekre, ennek több oka van. Az egyik a mobilizációs képesség, a diktatúra egy irányba tudja terelni az összes erőforrást. Míg a demokratikus országokban vita zajlik az autópálya vagy a vasút prioritásáról, addig a fasiszta állam egyszerűen eldönti és megcsinálja. A náci Németország autópálya-építési programja vagy a szovjet ötéves tervek ilyen példák.

A másik ok az olcsó munkaerő. Az autoritárius rendszerek gyakran élnek alacsony bérekkel és korlátozott munkavállalói jogokkal. A náci gazdaság kezdetben profitált abból, hogy feloszlatta a szakszervezeteket és rögzítette a béreket. Végül a fasiszta államok hajlamosak nagy infrastrukturális projektekbe fektetni, amelyek látványosak és rövid távon munkahelyeket teremtenek. Ez gyors gazdasági növekedést eredményezhet.

Hitler hatalomra kerülése után Németország valóban kilábalt a gazdasági válságból, de ez a siker megtévesztő volt. A gazdasági fellendülés Hitler előtt kezdődött, az előző kormányok munkahelyteremtő programjai már hatni kezdtek 1933-ra. A náci állam hatalmas deficittel finanszírozott közmunkaprogramokat. Ez keynesi gazdaságpolitika volt, bár ezt soha nem ismerték el. (Kísérteties a hasonlóság 2010-zel, Magyarország kezd kilábalni a 2008-as válságból, a magánnyugdíjak államosítása miatt kisebb deficittel, bevezetik a közfoglalkoztatási rendszert.)

Hjalmar Schacht pénzügyminiszter ravasz trükkel rejtette el a tényleges költségvetési deficitet, a Mefo-váltók egy párhuzamos pénzrendszert alkottak, amely lehetővé tette a látszólagos egyensúly fenntartását.

1936 után a gazdaság egyre inkább a háborúra fókuszált. Ez rövid távon növekedést hozott, de hosszú távon fenntarthatatlan volt. Ennek is több oka van.

A legfontosabb az innovációhiány. A fasiszták elüldözték a tudósokat, ezért nem is képesek, de nem is érdekük a vállalkozásoknak a fejlesztés. A hatékonyság helyett a a kapcsolatok számítanak. A politikai lojalitás alapján történő erőforrás-elosztás elkerülhetetlenül korrupcióhoz vezet. (Itt talán nem is kell utalnom a hasonlóságra.)

Másrészt a diktatúrák nehezen kapnak pontos információt a gazdaság valós állapotáról. A vezetők félnek rossz híreket közölni, így a döntéshozók hamis képet kapnak. (Ezért is szomorúak az egyre nagyobb KSH botrányok.)

Végül a fasiszta államok presztízsberuházásokat részesítenek előnyben a tényleges gazdasági haszon helyett. (Igen, a magyar stadionépítési láz tipikus példa erre.)

Sokan Kínát hozzák fel ellenpéldaként, amely autoritárius rendszerben is fenntartott gyors gazdasági növekedést. De a kínai modell is mutatja a korlátokat. Egyrészt Kína sikere nagyrészt annak köszönhető, hogy részben piacgazdasági elemeket vezetett be. Ennek ellenére az utóbbi években a kínai növekedés is lassul, és egyre nagyobb problémákat okoz az adósságfelhalmozás. A gazdasági siker ellenére nőnek a társadalmi egyenlőtlenségek és a környezeti problémák.

Oroszország pedig tökéletes példa arra, hogyan pazarolja el egy diktatúra a természeti kincseket. Az orosz gazdaság túlzottan függ az energiaexporttól, ami sérülékennyé teszi. A 2014-es és 2022-től bevezetett szankciók megmutatták, mennyire elszigetelt és sérülékeny az orosz gazdaság. Oroszország képtelen versenyképes technológiai termékeket előállítani, még a saját hadiiparában is külföldi alkatrészekre szorul.

A fasiszta gazdasági modell vonzereje érthető, gyors eredményeket ígér bonyolult problémákra. De ez az út mindig zsákutcába vezet. Minden fasiszta gazdaság hasonló ciklust követ:

— Látványos kezdeti sikerek, nagy beruházások, alacsony munkanélküliség
— Strukturális torzítások, korrupció, pazarlás, rossz befektetések
— Növekvő problémák, infláció, hiány, külső egyensúlytalanság
— Krízis és összeomlás, vagy háború, vagy gazdasági katasztrófa.

Ezzel szemben a demokratikus országok gazdasági előnyei hosszú távon érvényesülnek. A független bíróság és a tulajdonjogok védelme növeli a beruházási kedvet, a fair verseny ösztönzi az innovációt és a hatékonyságot, a szabad sajtó és a nyilvános vita jobb döntéseket eredményez, a demokratikus rendszerek jobban alkalmazkodnak a változó körülményekhez.

Nincs olyan, hogy hatékony diktatúra. Van gyors, látványos siker, de nincs fenntartható fejlődés. Aki stadionokkal próbálja helyettesíteni a versenyképességet, végül mindkettőt elveszíti.