Eredeti megjelenés időpontja: 2025. április 14., helye: facebook

Tapasztalataink jórészt a diktatúrából valók, nyelvi tapasztalataink is. A diktatúrákat szenvedélyes, mit ne mondjak, vérmes kapcsolat fűzi a nyelvhez, elég ha Orwell 1984-ére utalok, a Newspeakre, az új nyelvre, az Újbeszélre. Mert az embereket meg lehet félemlíteni, és akkor az emberek megijednek, és mindent bevallanak és mindent elfelejtenek. A nyelv azonban fütyül a diktátorokra, mégcsak nem is röhög rajtuk, csupán vállat von, ezért igazuk van a diktátoroknak, ha meg akarják változtatni. A nyelv persze nem jó és erkölcsös, azaz nem úgy van, hogy utálja a diktátorokat és szereti a szabadságot, a nyelv van, s a vant nehéz megváltoztatni. […]

A diktatúra nyelve a csönd, a halálos, végtelen, mozdíthatatlan csönd. Én már csak a gyöngített változatot ismertem, a lágyat, a szoft pornót, ennek nyelve a hallgatás, épp a diktatúráról való hallgatás, mert a gyönge diktatúra is diktatúra, a gyönge is erős, fölzabálja az alattvalók életét. Kádár alatt mindenki konkrétan 56-ról hallgatott. A szórzótáblában nem is szerepelt a 8×7. A 7×8 sem, minthogy ez a szorzásforma kommutatív. […]

A szavak múltjának ismerete nem írói szakföladat, hanem mondhatni hazafias kötelesség, mindenesetre szükséges (ha nem is elégséges) föltétele az európai társalgásnak. Ha egy szót bepiszkoltak, vagyis piszkos fráterek elhasználtak, akkor _ez_ a használat is hozzátartozik a szóhoz. Ha akarjuk, ha nem. Ez nem döntés, nem elhatározás kérdése. Ha az _élettér_ kifejezést mérnök vagy belsőépítész használja, nem történik semmi. De ha már a “magyarság életteréről” beszélnénk, szándékaink legyenek bár a legnemesebbek, ott üvölt a szó mögött az egész náci vircsaft. Vagy finoman szólva nem szerencsés a romák lakásproblémájának _végső megoldásáról_ beszélni, egyrészt mert nyilvánvalóan hazudnánk, másrészt azonnal betemetne minket az Endlösung nyomasztó árnya.

Tévedés ne essék, ez nem politikai kérdés, hanem nyelvi kérdés. (Bár az igaz, hogy az meg politikai kérdés…) A nyelv erősebb. Annak idején nem értettük, hogy mért lett nemzetközi botrány abból, hogy a Fradi-Ajax meccsen “huhogtak” (ti. ha egy színes bőrű ért labdához). Azt hittük, hogy ez csupán a nagyképű hollandok fölényeskedése. A hollandok valóban nagyképűen fölényeskedtek, de a huhogás, mely sokkal gyakoribb vagy gyakoribb volt a nyugati futballpályákon, mint nálunk, az olyasmit jelent, mint “büdös niggger”. Csak föl kell lapozni a nemlétező szótárt. És erre hiába mondjuk, hogy mi ezt nem úgy értettük. Mi ezt nem akartuk mondani. Helyes, akkor meg kell tanulni a nyelvet, semmi nem indokolja, hogy ezt sértődötten ne tegyük meg, és akkor azt mondjuk, amit gondolunk. Többé-kevésbé.

De hát nem abszurd ez? Azért, mert egy vacak náci vagy nyilas használta ezeket a szavakat, azért én ne használhassam? Igen, azért. De én a szót az eredeti értelmében használom! Nincs eredeti értelem, hanem van, ami van. De hát ez a szabadságom korlátozása! Valóban az. Ha nem történt volna meg mindaz, ami megtörtént, nem kerültünk volna ebbe a helyzetbe. De a 20. század, maradjunk ennél a szónál, abszurditásai után nem ez a legkevesebb, ez a figyelem, ez az óvatosság, ez az önkorlátozás? Nem másnak teszünk gesztust, nem mások történetéről van szó, hanem a miénkről, érzékenységünk nem udvariasság, hanem erkölcs.

Nem véletlen, hogy példáim a fasiszta diktatúrából valók, ez nem a sokat emlegetett kettős mérce, hanem rasszizmusban egyszerűen jobbak a nácik, nyilasok, gazdagabb a nyelvük, mert ebben gazdagabb az életük, megígérték, hogy kiirtják az emberiség egy részét, és kiirtották az emberiség egy részét, ezzel szemben a kommunisták megígérték, hogy mindenki egyenlő lesz, és kiirtották az emberiség egy részét. A két dolog, látjuk, nem azonos, innét a példatár féloldalassága.

(A szavak csodálatos életéből című, a Mindentudás Egyetemén elhangzott előadásból, 13:24-től 22:53-ig.)