Eredeti megjelenés. A poszt alapjául szolgáló írás 2020. május 19-én készült el.

Nem a székely-magyar rovásírásról akartam írni (azért érdemes külön jelzővel ellátni a rovásírás főnevet, mert többféle rovásírás létezik), hanem az első nyelv kialakulásáról. Ám ahhoz még mindig sokat kellene olvasnom, viszont ez az anyag nagyjából készen volt már, és kiteszem, hogy legyen valami új anyag is… gondoltam. Ennek a cikknek a magját négy és fél éve már megírtam nyolcadikosoknak, elő is adtam, de a helyzet az, hogy nagyon messzi voltam (sőt: vagyok) a tudományos igazságtól (a tudományos igazság mindig az, amit a tudósok többsége abban a korban elfogad; ez változhat idővel, új megismerések, új felfedezések esetén). Azt hittem, picit átnézem, finomítok rajta, és így meg tudom írni gyorsan egy este alatt, kiderült, ez bőven tévedés volt, öt-hat este kellett hozzá, hogy elkészítsem. Na de nézzük, mit tudok én erről mondani! (Már most jelzem, hogy semmi olyat, amit ne mondtak volna el előttem mások is: na de szinte mindennel így vagyok.)

Először is, amit a székely-magyar rovásírásról tudni kell, hogy ez nem az, amit annak hisznek. Kezdjük ott, hogy eleve nem is magyar, “csak” székely, mert arra van bizonyíték, hogy a székelyek használták, de arra, hogy a Székelyföldön túl is, arra nincs. A másik, hogy rovásírás-e az, aminek egyetlen rovásemléke sem maradt fenn? Kőbe vésett rovátkák fennmaradtak valóban, de akkor már inkább “vésetírás”… Sándor Klára turkológus nyelvész szerint a székely írás megnevezés a helytálló.

A másik, hogy az, amit ma az emberek székely írásnak hisznek, és amelyik több településen is a település névtáblája alatt van, az nem egy ősi írás, ezek nem a magyar ősi kultúra hordozói, ezek nem a székely írás hagyományőrző emlékhelyei, ezek modern köntösbe öltöztetett székelyeskedő, ősmagyarkodó, historizáló, magát a keresztény kultúrát és vele a latin betűs írást is tagadó múltidézések.

Hogyan alakult ki a székely írás?

A székely írás ősiségét főleg olyanok hirdetik, akik a magyar nyelv illetve nép ősiségét (esetleg szíriuszi származását?) is hirdetik. Annyi bizonyos, hogy valóban régi írásról van szó, de egyébként semmi különleges: minden bizonnyal a sztyeppei népek írását vették a székelyek ősei át, sőt, az is lehet, hogy csak azt az eszmét vették át, hogy a hangokat vésetekkel le lehet jegyezni, és önálló “ábécét”, hangrendszerhez illeszkedő írásjegyeket alkottak. A nyugati török rovásíráshoz hasonlít legjobban, annak ellenére, hogy Róna-Tas András szerint mindössze két olyan betűjel (graféma) van, amelyik egyezése vitathatatlan, ez pedig akár a véletlen műve is lehet. A XIII. századi Kézai Simon krónikás arról írt, hogy a székelyek a vlachok betűit használják (ami akár a glagolita vagy cirill írás is lehetett), és ő ezt az írást ráadásul nem is látta, csak hallott róla, míg a XV. századi Thuróczy János ezzel ellenkezően azt írja, szkíta betűket használnak a székelyek [és csak a székelyek, a magyarok nem], és azokat papír helyett fába vésik. Viszont egyszerűen nincsenek fa-leleteink, nincsenek forrásaink ennek megállapításához, hogy ezek az állítások igazak-e, így aztán egykori professzoraim egyike, Horváth Iván irodalomtörténész véleménye szerint az, amit mi ősinek vélünk, az valójában reneszánsz korabeli humanisták írása, amelyet a kőbe vésve fennmaradt pár jel és az alapján a tudás alapján alkottak meg, hogy valamikor létezett székely írás (ezt a feltételezést Réthy László etnográfus már megelőlegezte; ő volt Lővy Árpád is, ha onnét ismerősebb). Ez persze csak a kisebbségi vélemény, többen vallják, hogy a székely írás a türk rovásírásból fejlődött ki — az vitán felül áll, hogy az ősmagyarok honfoglalás előtti szállásterülete átfedésben volt a rovásírást használó és így írásbeliséggel rendelkező türk népcsoportokkal, és a magyar ír és betű szavaink is török eredetűek. Ahogy korábban írtam: ha a székely írás nem is a sztyeppei népek írásából fejlődött ki, akkor annak hatására alakult ki — majd aztán később már önálló életre kelve folyamatosan változott. Érdemes azért megfigyelni: Horváth Iván nem azt állítja, hogy soha nem volt székely írás, hanem azt, hogy az nagyrészt elveszett, és a humanista tudósok azt csak rekonstruálták. Akármelyik is igaz, az, amit MA ősinek hiszünk, valójában egészen modern, XX. századi fejlemény, és egy egészen sajátos szubkultúra hirdeti csak ősinek azt.

Félreértés ne essék: a rovásírásnak, a rovásokkal való foglalkozásnak igenis van helye a magyar történelemben, kultúrában, s ha valaki ezzel szeretne foglalkozni, legyen hát, egészségére! Épp csak kormányzati szintre emelni ezt nem hogy felesleges, de egyenesen káros (Fejes László nyelvész szavaival élve: “A rovásírás tanulása vagy használata önmagában ártatlan és szórakoztató hobbi, de a köréje kerített ideológia veszélyes”). A rovásírás köré szőtt ideológia szerint az ősi magyarok a hunokkal voltak rokonságban, vagy a szkítákkal, mindegy is (a reneszánsz korában ezt a kettőt ugyanannak tekintették, és a kevésbé iskolázottak mai napig így vélik), és közünk nincs a finnekhez, urali népekhez. Ám valójában szó sincs arról, hogy a nyelvészek Bécsből (vagy: Brüsszelből…?) felbérelve kozmopolita-globalista érdekek mentén szándékosan elhallgatnák a sztyeppei népekkel való rokonságot bizonyító ősi magyar rovásírást, egyszerűen arról van szó, hogy nincs anyag, amivel foglalkozni lehetne, mert egy pár töredéket leszámítva semmi nem maradt fenn. Nem létező anyagra nehéz akadémiai karriert építeni. Ami viszont fennmaradt, azzal viszont mai napig foglalkoznak — csakhát nem meggyőződéses, hanem tudományos alapon, tudományos felkészültséggel. Újra hangsúlyozom én is: más a nyelvrokonság, más a genetikai rokonság és más a kulturális rokonság. Így a rovásírással foglalkozó nyelvészek munkájának egy része pont a rovás-ideológia köré kerített délibábos tévhitek cáfolása — bár, mint ahogy azt a rovásírást tudományos igénnyel kutató magyar nyelvész, Sándor Klára mondja, neki egyszerűen nincs ideje folyamatosan átírni a wikipediát, úgy, hogy az interneten a rovásírással kapcsolatban megjelenő tartalmak nagy része pedig kifejezetten hiteltelen.

A rovásírás jellemzői

Mint a fenti részben már kifejtettem, Magyarországon eléggé el van terjedve a rovásokkal való foglalkozás, sok helyen vannak kitéve rovásírásos helységnévtáblák, rovásírásos szakkörök indulnak, és így tovább — bár hozzáteendő, hogy ezek mintha visszaszorulóban lennének, aminek elsődleges okát annak a politikai pártnak az elhalálozásában látom, amelyik a rovásírásos táblákat annó propagálta. Az új szélsőjobb párt inkább az oltásellenességre és az orosz propaganda felmondására játszik rá. Na de ezek a kirakott táblák, mint majd látni fogjuk, és ahogy már utaltam rá, nem valódi rovásírások, annak imitációi csupán.

Azok a rovásírásos táblák, melyeket kitesznek közterületekre, azok valójában egy, a XX. század elején az évszázadokkal korábbról fenmaradt rovásírás alapján megalkotott nagyon egyszerű, behelyettesítésés “kvázi-titkosírás” betűjeleiből állnak. Tulajdonképpen csak két részletben térnek ezek el a magyar kiegészített latin ábécétől (azaz a 40-44 jeles [ám csak 39 hangos] magyar ábécétől, melyben olyan, református szokás szerint mellékjelezett betűk is vannak, mint az <ő>, <ű>, vagy olyan, katolikus szokás szerint több betűjegyből álló betűk [digráfok, illetve, egy trigráf is], mint az <ly>, <dzs>): a szokásos balról jobbra helyett jobbról balra olvasandóak, illetve, nincsenek hosszú hangzók (se magán-, se mássalhangzók; az a-á és e-é magánhangzópárok nem számítanak, mert ezek csak egymás rövid-hosszú párjainak vannak megfeleltve, valójában négy külön hangról van szó).

A mai rovásírásos szövegek a mai magyar helyesírás elvét követve szóelemző írásmóddal vannak írva, azaz, betűről-betűre (rovásra) vannak kicserélve (egyik írásrendszerről a másikra átírva: transzliterálva) a szavakban az írásjelek; miközben a valódi rovásírás majdnem teljesen hangjelölő azaz fonémikus írás volt, azaz, majdnem minden egyes hangnak egy rovás felelt meg. Ha egy betűt kicserélünk egy másikra, az egyébként nem más, mint a legegyszerűbb behelyettesítéses titkosírás. Rákóczi idején a rovásírás tényleg titkosírás is volt: a kuruc felkelésekben a kurucok többek között rovásokat is használtak titkosításként, üzenetek továbbítására. A mostani rovásábécék többsége minden egyes, önálló hangértékkel bíró magyar kiegészített latin betűnek megfeleltet egy rovást (nyelvészek nyelvén: grafémát), és ennyi az egész, ez egyébként ellenkezik a történelmi hagyományokkal. (A magyar kiegészített latin ábécé 5 olyan betűjele, amelyeknek nincs önálló hangértéke: az <ly>, <q>, <w>, <x,> <y.> Ebből az <ly>-nak régen volt önálló hangértéke, egy palatalizált l, amely nyelvjárásban talán még fenmaradt, a <q>, <w>, <x>, <y> betűket pedig ezek miatt nem is tekintjük mindig a magyar ábécé részeinek. Ezek a betűk a legtöbb rovás-ábécéből hiányoznak is.)

A valódi rovásírásban előfordult a balról-jobbra, felülről-lefele írás, vagy akár a felülről-lefelé, balról-jobbra sorvezetés is. Az eredeti rovásokat ugyanis többnyire fára jegyezték fel, és például egy járópálca vagy pásztorbot esetében felülről lefelé haladtak a véséssel; vagyis inkább, jobb kézzel véstek, bal kézzel tartották a fát, emiatt is alakult ki a jobbról-balra (emiatt aztán a héberrel rokonították az írást, tévesen, bár akkoriban minden nyelvet a legősebbnek tekintett héber nyelvhez igyekeztek rokonítani). Ám a botot lehet máshogy is tartani olvasáskor. Az olvasási irányt tehát a rovások iránya mutatja meg, azaz hogy merrefelé néznek a kacsacsőrök:

A fenti graféma esetében (amivel az <a> betűvel jelölt /a/ fonémát lehet megfeleltetni, melynek fonetikai jele: [ɒ]) a rovás “kacsacsőre”mutatja az olvasás irányát. Ez azt jelenti, hogy azok a rovások, melyek nem tengelyesen tükrösek, máshogy írandóak fel, a szövegiránynak megfelelően, és persze azt is, hogy minden egyes ilyen rovásos szövegben minden valamerre néző rovásnak ugyanabba az irányba kell néznie (azaz az olvasási irány állandó).

Az olvasás iránya tehát szövegirányfüggő, s nem jobbról-balra, mint amit hisznek róla. (Ám hagyományosan jobbról-balra azért.) Ez egy olyan tévképzet tehát, amit a rovásírást felületesen ismerők rosszul tudnak.

A másik, hogy nagyon gyakran “tömörítettek” egy-egy rovást, szó se volt az egy hang ~ egy rovás (egy betűjel) megfeleltetésről; sokszor (a héberhez vagy arabhoz tényleg hasonlóan) a magánhangzókat sem jelölték. A fa véges hosszú volt, amikor csak lehetett, összevontak egy-egy rovást. Erről már Telegdi János, az első rovásírásos nyelvtankönyv szerzője is írt, aki azt írta, “rövidítenek” a székelyek. Az “összevont” betűket ligatúrának, ikeresített betűjelnek is lehetne mondani, manapság ezekből szinte már csak az ae kettősbetű van használatban. Latinul ez a betűkapcsolat jelölte a mai magyarban <é>-vel jelölt hangot: æ. Ez az ikeresített betű szerepel M*** legidiótább nevű gyerekének nevében is: X AE A-XII, de így csak a törvények miatt írják, valójában X Æ A-12 a neve (és X a beceneve). A székely írásban egy ilyen ligatúra így nézett ki:

Megjegyzendő, hogy Horváth Iván szerint a reneszánsz korabeli humanisták az ilyen tömörítésnél a latin betűs írást vették alapul, mert akkoriban tömegével voltak ligatúrák használatban, ám ez a fajta tömörítés magyarázható azzal is, hogy a fa hossza véges volt. A tömörítést szolgálta, hogy a magánhangzók közül jópárat kihagytak. Az /e/ hangot, mint leggyakrabb magyar hangot, gond nélkül, de ha egy-egy szóban az összes magánhangzó azonos volt, vagy egymás után több azonos volt, akkor néha csak az első alkalommal írták azt ki. Ha tényleg a türk rovásírást vette át az ősmagyarság népe, a Kazár Birodalomban, ami zsidó vallású volt, akkor ott a héber írást alapul véve eleve nem jelöltek semmilyen magánhangzót; hosszú magánhangzók pedig az ősmagyar nyelvben nem is voltak. A ma ismert és terjesztett rovásírásban minden létező magyar hangra van egy betű, és csak egy betű; nincsenek “felesleges” betűk, minden hangnak önálló betűjele van, és minden hangot kiírnak. Ez az egykori székely rovásírásban nem így volt. Ráadásul ha tudjuk azt, hogy a nyelv változik az idők során, majdnem minden egyes eleme, így a hangkészlete is, akkor kitalálhatjuk, hogy a mai megfeleltető állapot csak is úgy jöhetett létre, ha az írásjelek (rovások) aktualizálva lettek a mai magyar hangtanhoz. Ahogy ez egyébként valóban meg is történt. Azaz, ismét csak arról van szó, hogy a mai rovásírás nem azonos a középkori vagy az ómagyar kori, ősmagyar kori rovásírással.

Miért maradt fenn olyan kevés rovásírásos emlék?

Ezen nem szabad meglepődnünk. Eleve régi magyar írásos szöveghely (nyelvemlék) is kevés van egészen a könyvnyomtatás feltalálásig. A kézzel írt kódexek száma csekély, megszámolható, a régi, latin vagy görög betűs és latin vagy görög nyelvű szövegkörnyezetben fellelhető magyar szavak listája (ezek többnyire helységnevek vagy személynevek, és ezeket szórványoknak, szórványemlékeknek nevezzük) szintén. Nem lehet azon csodálkozni, hogy kevés rovásírásos nyelvemlék maradt fenn, ha még a pergamenre (állatbőrre, vagyis annak rétegére, hártyára) írt kódexlapok száma is csekély, ha feltételezzük, hogy a rovásokat fára írták. Fára írt rovásírás nem maradt fenn a középkorból, csak kőbe vésett jelek, illetve, papírra átmásolt jelek. Emlékeztetőül: a nyelvészek szívesen foglalkoznak a rovásírással is, vagyis inkább, foglalkoznának, ha lenne mivel. Amíg viszont nincs “anyaga” a tudományos vizsgálódás tárgyának, addig nem lehet vele foglalkozni sem. Az írás kevéssé praktikus volta maitt valószínűsíthető, hogy a székely rovásírást evele nem használhatták sokan, eleve nem használhatták gyakorlati célokra, inkább csak megjelöltek vele bizonyos dolgokat, és a felvéső büszkélkedhetett vele, hogy ismeri ezt a fajta írást; Sándor Klára alapján Fejes László úgy véli, ebben az egyben a mai rovásírásos hobbi pontosan egyezik a rovásírás régiségben betöltött szerepével.

A legtöbb rovásírással készített felirat tehát elpusztult, minthogy a fa elpusztul, elrothad, elég, és így tovább. Sőt: minden bizonnyal a pogánysággal azonosították a rovásos feliratokat, és a kereszténység felvételének idejében (ami egy erőszakos katolizáció volt) a fennmaradt rovásos anyagokat még meg is semmisítették. Ezek, illetve a gyakorlati használat hiánya, meg tudják magyarázni, miért olyan alacsony a XV. század előttről fennmaradt rovásos nyelvemlékek száma (s emiatt képzelhető el, hogy a korabeli rovásírást az egykori rovásírás alapján hozták létre a reneszánsz korában, már csak a magyarság ősi voltának bizonyításaképpen is; pont úgy, ahogy a rovásírással összekapcsolódó ideológia hívei ma is állítják). Mindenesetre a magánhangzók kihagyása a türk rovásírással való rokonságot, a ligatúrák jelenléte viszont a reneszánsz korabeli újraalkotás hipotézisét erősíti, sőt, erre utal az is, hogy egyetlen rovás jelölte az /i/ és /j/ hangokat, az /u/ és /v/ hangokat — mint az ókori illetve középkori latin írásban. Érdekes az is, hogy nem csak a türk rovásírásra nem hasonlít a székely rovásírás, amivel elvben rokonnak kéne lennie, de a latin betűs ábécéhez sem, újabb érvet szolgáltatva arra, hogy azt a latin betűs írás ellenében alkották meg (alkották újra). A magánhangzók glagolita jelekhez való hasonlósága viszont azt erősíti, hogy a rovásírásba azok már a honfoglalás után kerültek be, de még a reneszánsz kor előtt, hiszen a glagolita írás átadta helyét a IX. század után a cirill írásnak, és csak korlátozott módon egyházi használatban maradt fenn a nyugati szlávoknál. Itt szeretném leszögezni, hogy egyik hipotézisre sincs bizonyíték, ám komolyan vehető tudományos feltevés a székely írás származásáról csak ez a kettő. (Az például, hogy a rúnaírással lenne a rovásírás rokon, teljesen téves; attól még, hogy szögletesek mindkettőben a betűk, nem bizonyíték semmire, amit kőbe vájtak vagy fába véstek, az szögletes lesz mindig.)

A leghosszabb ideig, 5-10 ezer évig a kőbe illetve márványba vésett feliratok maradnak fenn, az égetett agyagtáblák hasonló kort képesek megélni, de azok anyaga törékeny, így kevésbé alkalmasak a szövegek megőrzésére, de még mindig jobbak, mint a papiruszra írt tekercsek vagy a kódexekben, pergamen-lapokon megőrzött írások. A papírra nyomott könyv pedig jobban fenn tud maradni, mint a papirusz-tekercs, vagy mint a nem bekötött levelek (a filológiában-irodalomtörténetben a levél szó ‘önálló lapokat jelent, a misszilis jelenti azt, amit a hétköznapi életben levélnek nevezünk), bár talán kevésbé jól, mint egy kódex. Hozzáteszem, hogy legkevesebb ideig az elektronikus szövegek őrzik meg tartalmukat — ha lesz kultúra a Földön mondjuk 1000 év múlva, akkor a XXI. századot sötét kornak fogják mondani, a fennmaradt szövegek relatív hiánya miatt (is). (Erről egyébként lásd Asimov Alapítvány-sorozatát, főleg annak Alapítvány és Föld című, befejező részét, amit szerintem már háromszor elolvastam eddig.) A már hivatkozott Horváth Iván ezt egyszer úgy szemléltette, hogy megpörkölte egy könyv szélét: az nagyjából olvasható maradt, majd átszúrt egy floppy-lemezt: annak vége lett. Elmondható: ami a kultúra része, az ki van nyomtatva. Az tehát, hogy nem maradt fenn túl sok rovásos nyelvemlék, annak az az oka, hogy azok elpusztultak-azokat elpusztították.Orbán Balázs volt, aki gyűjtőútja során rácsodálkozott a még megmaradt székely kapukra ~ és a székely rovásírásos nyelvemlékekre is. Ekkorra a rovásírás gyakorlata már szinte teljesen megszűnt egész Erdélyben, annak ellenére, hogy az erdélyi fejedelemség idejében még tankönyv is jelent meg róla; olvasni is kevesen tudták a még létező feliratokat. De nem csak favésetek léteztek: 1994-ben felfedeztek egy keresztelőmedencét Vargyason, amin rovásjelek voltak. Homokkőre vésett jelek: megmaradtak, ahogy más kőbe vésett rovások is, mint pld. a Homoródkarácsonyfalvi Felirat is.

A fent látható vargyasi rovásírásos emlék érdekessége, hogy a felirat „fordul”, mivel elfogyott a kád alján a hely (tehát az olvasási irány előbb jobbról balra, majd alulról fölfele). Két lehetséges olvasata van. Vékony Gábor szerint [i mé fioȖ të neküd], értelmezése: „íme fiú teneked”, míg Ráduly János szerint: “Mihály írtán követ”, Sándor Klára utóbbit fogadja el. Ebből is látszik, hogy miközben műkedvelők azzal szórakoznak, hogy XX. században alkotott, ősinek ható rovásábécékkel árasszák el a Kárpát-medencét, a valódi szakemberek azon vitatkoznak, hogy melyik rovás mit jelent, és hogy kell értelmezni, tehát egyáltalán nincs elfelejtve a rovásírás, mint a székely műveltség és művelődés nyelve, csak viszonylag kevesen foglalkoztak rovásírás-tanulmányozással, vagy olvasnak nyelvészeti folyóiratokat. Ha az első olvasat a helyes megfeleltetés, az „íme fiú teneked”, akkor az még görög nyelvű szeptuaginta bibliára megy vissza, és nem a latin nyelvű vulgata-bibliára, ami azt jelenti, hogy a keresztelőmedence keletkezése idején, ami valamikor a XII-XIII. századból való, még jelentős volt a bizánci befolyás Magyarország területén (Vargyas Erdélyben, a Székelyföldhöz közel, Erdővidéken van). A második megfejtés szerint viszont a rovásírás használata leginkább arra szolgált, hogy megjelölje vele a készítő saját alkotását, afféle aláírásként. A homoródkarácsonyi felirat rejtélyesebb.

A homoródkarácsonyfalvi felirat értelmezése Ráduly János újabb olvasata szerint: “… NeM HiSZeND NeKI / Homoród SZéKeLYI VéSéK. Itt is többféle olvasat lehetséges.

A vargyasi és a homoródkarácsonyfalvi emlékkel természettudományos módszerekkel is foglalkoztak, hogy megállapítsák korukat, lásd ezen a linken.

A fennmaradt rovásírásos vésetek és korabeli ábécék

Na de hogyhogy többféle olvasat lehetséges? Hát nem az van, hogy van egy rovásírásos ábécé, és akkor a jeleket az alapján kiolvassuk, és kész? Nos, a probléma ott van, hogy már a reneszánsz idején is háromféle korabeli ábécé volt forgalomban. Megjegyzem, ez inkább a Sándor Klára által képviselt kontinuitás-elméletet erősíti. Úgy tekinthetjük ezeket az ábécéváltozatokat, mintha nyelvjárási változatok lennének. Ha feltételezzük, hogy a rovásírás ismerete mesterről szállt tanítványra, akkor egy-egy téves lejegyzés miatt az írásjel-készlet is módosulni tud.

Amennyiben elfogadjuk azt a feltevést, amit egyébként Horváth Iván sem cáfol, hogy a magyaroknak volt türk hatásra kialakult rovásírásos írásbelisége, akkor az feltehetően abban az időben alakult ki, amikor közös szálláshelyen volt az ősmagyarság a türk népekkel (jellemzően a Kazár Birodalomban). A türk rovásírást, pont, mint a nyelveket, különböző “családokba” lehet sorolni. A rovásírás három fő ága a kárpát-medencei rovásírás, a sztyeppei rovásírás és a székely-magyar rovásírás. Azon, hogy a rovásírás türk eredetű, nem a mostani Törökországot kell érteni, hanem az egykori török népeket — például a zsidó államvallású Kazár Birodalmat, amelynek az ősmagyarok, még a honfoglalás előtt, kb. 670-tól kb. 830-ig részei voltak.

Ezzel gyakorlatilag véget ért a rovásírás történetiségét bemutató része az írásomnak. Ami most van hátra, az a XIX. században kezdődött felélesztése a rovásírásnak. A rovásírással megszállott lelkes amatőrök, akik a magyarság ősiségét, a hun-szkíta rokonságot keresték a rovásokban is, ez idő tájt több száz, vagy akár ezer éves rovásírásos emlékeket is előállítottak (azaz, hamisítottak) saját tudományuk bizonyítása érdekében, így aztán bizalmatlanságot keltettek még a valódi emlékek iránt is. Végül a XX. században ténylegesen új ábécéket alkottak. (Bár ábécé helyett az áebec indokoltabb elnevezés lehetne, ugyanis a rovásírásban a mássalhangzókat mindig a hang előtt kimondott /e/ hanggal ejtjük ki.)

A következő ábrán a három fő ág egy kissé jobban szét van bontva. A zöld színűek a kárpát-medencei illetve székely rovásírás változatai: jó sokféle van belőlük. Érdemes megfigyelni, hogy a középkori rovásábécékhez képest eltérőek a XX. századi ábécék.

Az ábrán jól látható felül Magyar Adorján neve, az ő általa kialakított ábécét, esetleg a Forrai Sándor-féle, 1995-ös továbbfejlesztett változatot használják ma, ősi magyarnak gondolva. Mindezt egyébként úgy, hogy Magyar Adorján saját maga is kétféle rovásábécét talált ki. A fenti ábra még azt is mutatja, hogy a cserkészek is használnak rovásírást, de az eltér a többi formától — ez azért van, mert ők a Verpeléti Kiss Dezső által javasolt ábécét használják.

Bemutatok pár modern, XX. századi rovásírást. Ezekkel tudósok nem foglalkoznak, mert ezekkel nem lehet, ezek nem a régiség részei. Ezek rováshobbisták modern kreálmányai.

Fent látható az 2015-ös Unicode-szabvány rovásírás. Érdemes megfigyelni, hogy minden mássalhangzó neve e- magánhangzóval kezdődik.

A számtalanféle rovásírásos ábécén nem szabad csodálkozni, már a humanisták korában is legalább kilencféle volt használatban, ami egyszerre tud bizonyíték lenni mindkét hipotézisre: azért volt ennyiféle, mert a humanisták mind külön-külön egy-egy újat “találtak ki” a régi alapján, vagy azért volt ennyiféle, mert az évszázadok során az írások külön-külön fejlődési utat jártak be. Így aztán nem meglepő, hogy Sándor Klára a változatosságot az autenticitás bizonyítékának tekinti. Nincs okunk meglepődni, az írásrendszerek is változnak, igaz, sokkal-sokkal lassabban, mint a beszélt nyelv, és bizony annak a változási sebessége is emberöltőkben mérhető.

Ami biztos, hogy ma többnyire valamelyik Magyar Adorján-féle ábécét használják, aki a középkori alapján alkotta meg a saját, új változatát. Ősinek éppen nem mondanám: az egyik változat 105, a másik 85 éves. A Forrai-féle változat, amelyik már megkülönböztet hosszú magánhangzókat is, meg mindössze 30 éves. Megint csak: nem ősi. Én régebbi vagyok ennél, és nem ér földig a szakállam.

---

Ha valaki akar, viccből aláírhat rovásírással, mert a törvény nem mondja ki, hogy latin betűsen kell aláírni. Aki pl. kárpátaljai származású magyar, és oroszul tanult az iskolában, annak lehet, hogy egyedi kézjegye cirill betűkre megy vissza. Elvileg tehát lehetséges rovással aláírni, gyakorlatilag, ha ez hivatalos iratokon történik, akkor a tréfa inkább számít okirathamisításnak, mivel senki sem tanulja meg az iskolában a nevét rovással írni, mindenki latin betűs ábécét tanul, legalábbis első betűrendszerként biztosan, így, még ha képes is a nevét rovásokkal írni, az akkor sem a saját aláírása, csak annak transzliterált változata. Mintha én a saját nevemet görög betűkkel írnám ki, poénból.

A poszt megírásához mindenfajta forrást, amit csak leltem, felhasználtam, de már nem tudom, mikor, mit, és hol. Legtöbbet a Nyelv és Tudomány oldalon találtam erről, Fejes László, Sándor Klára sokszor visszatért erre a kérdéskörre.

---

Miért kéri a szerző, hogy támogasd?

A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és adományokból él. Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze.

Mekkora támogast kér a szerző?

Szinte semekkorát. Havi 450 forintot vagy 1 eurót. Ez kb. két serclivég, ennél többet költesz kávéra egyetlen nap a Starbucksban vagy kakaóra a Cserpes tejivóban.

Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.

Hogyan tudod támogatni a szerzőt?

Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!

A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt.

A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára. (Ezek bankszámlaszámait kérd el a facebookon üzenetben!)

Lesz fizetős tartalom?

Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.

---

Iratkozz fel a hírlevelemre is!