Megjelent két részletben a facebookon 2024. december 19-én és 2024. december 20-án.

Az általános iskolai és középiskolai történelemkönyvekben benne van, hogy annak idején, amikor már kezdett elfogyni a fa, és az emberek elkezdtek szénnel fűteni (a kis jégkorszak idején vagyunk), gyerekek is dolgoztak a bányákban.

Hogy más hogy képzelte ezt el, ha elképzelte egyáltalán magában, nem tudom, de én nagyjából úgy, ahogy a filmekben lehetett látni. A bánya jó tágas, és az emberek (gyerekek) csákánnyal fejtik a szenet, amit aztán sínen futó bányászteknőbe lapátolnak, és amit aztán vagy emberi erővel kötelekkel, vagy már valamilyen gépi eszközzel kivisznek a bánya bejáratán. Talán az Indiana Jones-történetek egyike is belejátszott ebbe az elképzelésbe, de mintha a Disney-rajzfilmekben is lett volna ehhez hasonló jelenet.

Így aztán vállat vontam, legalábbis én magam, képzeletben, mondván, én úgysem leszek bányász, ezzel nekem nem csinálnak kedvet, hogy bányászkodjak, hogy régen a gyerekek is dolgoztak, lapoztam valami érdekesebb felé. Annyi éves voltam, mint most, amikor megtudtam, hogy pontosan mit is jelentett a gyerekbányászat (amikor nem gyerekeket bányászunk ki valahonnét, hanem gyerekek bányásznak valahol) a valóságban.

Szóval az egész szénbányászat úgy indult, hogy elfogyott a fa. Vagyis, már nem volt elég, hogy fűteni lehessen vele, ezért ráfanyalodtak a roppant büdös szénre is. A feljegyzések szerint ekkor lett a házikók alaptartozéka a kémény, amit nem nagyon értek, mert ha valaki fával fűt, akkor is kell kémény. Szintén ebből az időből származik, a XVI. századból, hogy a londoni előkelő hölgyek megtagadták, hogy olyan házba lépjenek be, amit szénnel fűtenek, és nem fával ~ a szén füstje rossz szagú volt, és hát megfogta a ruhát a pernye még akkor is, ha volt kémény a házban. Maga az angol királynő, I. Erzsébet is fel volt háborodva, hogy a Westminster Palota szomszédságában valaki szénnel fűt, sőt, egy sörfőzőt még börtönbe is záratott emiatt. Így aztán a Palota környékén kizárólag fával szabadott fűteni ettől kezdve. A szenet különböző betegségekkel társították (ezek egy részét mondjuk joggal), mérgezőnek gondolták, a szervezetre ártalmasnak. Na meg, ördöginek. Hiszen a szén a föld alól jött, szemben a fával, ami a föld felett nőtt. És mi van még a föld alatt? Igen, az ördög. John Milton is az Elveszett paradicsomban (1667) a bányászatot az ördöggel kapcsolja össze. Az ég: arany, ezüst. A pokol: szén, kén.

Persze a kéményeket a tűzveszély miatt tisztítani kellett, amire 5-6 éves gyerekek vállalkoztak, merthogy ők fértek csak be teljes testükkel a kéménybe. Richard Rhodes szerint meztelenül, hatalmas cirokkalapban másztak fel a kéményeken, mint emberi seprűk. Természetesen rengeteg betegséget szereztek így maguknak, köztük nem csak tüdőbetegségeket, de utólagosan beazonosított rákfajtákat is; ők voltak az első áldozatai a munkahelyi karcinogén-szennyezésnek. 1618-ban petícióban kérték az angol uralkodót, nem mást, mint a Biblia-király I. Jakabot, hogy tegye kötelezővé a kéményseprést egész Londonban, a tűzeseteket megelőzendő. (Az ő felkérésére készült el a Jakab-biblia, vagyis, a King James version, amit angol nyelvterületen általánosan használnak. Ez nem egy fordítása volt egy korábbi, mondjuk, a Jeromos-bibliának, hanem több különböző bibliából “válogatták össze” a legjobbnak, leghitelesebbnek tartott szövegeket.) Ez természetesen nem történt meg, London le is égett 1666-ban. London levegője olyan lehetett egészen a XIX. század végéig, mint ma egy tetszőleges indiai-kínai nagyvárosé; nem véletlen, hogy Joseph Turner Londonja állandó szmogban fuldokol.

Kezdetben persze a szénből is csak azt “bányászták” ki, amit nem kellett bányászni, olyan szén-ereket kerestek, amelyek kibuktak a földfelszínre, tehát ami lapátolással vagy ásással kitermelhető volt. (Ne lepődjünk ezen meg, kezdetben az olajból is azt termelték csak ki, ami kibugyogott a felszínre.) Később, amikor ez a lehetőség kimerült, elkezdtek próba-ásásokat végezni, hogy hol lelhető fel szén-ér. Ez úgy nézett ki, hogy egy 7-8 centis lyukat ástak a földbe vagy véstek a kőbe, és aztán azt mélyítették lefelé. Naponta ha 90-100 centit haladtak így lefelé, az jó eredménynek számított. Persze a kivásott lyukat le kellett takarni, ne ázzon be, aztán meg, amikor már nem lehetett emberi erővel tovább mélyíteni a lyukat, mert már olyan mélyen volt, különböző eszközöket vettek igénybe (ennek leírására nem vagyok elég képzett), a lényeg, hogy az emelők és csigák elvén működött, és úgy működtették a vésőt. Akár egy évbe is belekerült, mire találtak egy szén-eret.

Akár egy teljes évbe is belekerült, amíg kínkeserves munkával találtak egy széneret a föld mélye alatt. (Természetesen, előbb a földközeli készleteket találták meg, aztán ahogy azok kimerültek, egyre mélyebbre kellett ásni.) Na de mi történt találatkor?

A furatot elkezdték kiszélesíteni. A legnagyobb veszélyt ilyenkor a beázás jelentette — akár felülről, eső formájában, akár ha a talajvíz öntötte el a járatot. Igyekeztek hát a megnyitandó bányajárat mellé levezető járatokat is ásni, ahol a talajvíz a természetes gravitáció hatására kifolyhatott, és ami szellőzést is biztosított. Ezek — Richard Rhodes elmondása szerint — nagyjából 45×45 centis járatok voltak. Ezek a járatok fából készült kicsi ajtókkal voltak nyithatóak-csukhatóak, és a sujtólép elleni küzdelemben is fontos szerepük volt, bár bányászatból nem vagyok képzett, ezért ennek pontos módját nem értem. (Ha valaki viszont tudja, hogy a bányákban a dolgok hogy működnek, nyugodtan segítsen. Úgy nézem, Richard Rhodes elvégzett egy vájár-tanfolyamot is, csak azért, hogy megírhassa az emberiség energiafelhasználásának történetét.) Akárhogy is, ezeket a kicsi levezető járatokat gyerekek őrizték, merthát mások nem fértek volna ott el. Reggel hattot este hatig egy-egy gyerek kuksolt ott, öt-hat éves forma, mert egyszerűen csak ők fértek be. Többnyire tök sötétben, mert így legalább meg lehetett spórolni az olajlámpa költségét.

A járatok sem voltak éppen kellemesen tágasak. Végig meggörnyedve kellett vájniuk a férfiaknak és fiúknak, az asszonyok pedig ugyanúgy meggörgyedve húzták fel magukkal a szénnel teletömött teknőket. Később pónilovakat fogtak erre be, ahol tudtak, még később pedig mechanizálták a folyamat nagyobbik részét. A gőzgépek elsődleges használati köre a bányákhoz kapcsolódik: a beszivárgó vizet pumpálták ki a segítségével.

A különböző mérges gázoknak többféle típusa volt. Minél lejjebb haladtak a bányában, a természetes cirkuláció annál szegényesebbé lett. Az őrláng meggyújtása szükséges védekező lépés volt (ez magához húzta az oxigénben gazdagabb levegőt, így kicsit megforgatta azt, illetve, a veszélyes metánt is elégette), ám ennek ellenére sokszor szenvedtek balesetet a meztelenül dolgozó férfiak és fiúk (ahogy azt a Csernobil című filmsorozatban is láttuk, és pont azért: a hőséget és nyirkosságot így tudták éppenhogy elviselni). Ha berobbant a sújtólég, akkor a felszíni emberek (főleg papok) természetesen az ördögöt sejtették amögött.

Na de a brit parlament a sarkára állt: több, mint 200 évvel az után, hogy gyerekek elkezdtek dolgozni a bányákban, 1842-ben megtiltotta nők illetve a 10 évnél fiatalabb fiúk és lányok munkavégzését. Persze csak az után, hogy kijött egy jelentés arról, hogy milyen nyomorúságos körülmények között dolgoznak ott egész családok, és a közfelháborodás elsöpörte a kapitalista szempontokat. A jelentés képekkel illusztrálta a borzalmas munkakörülményeket, ebből egyet csatolok ide. Aztán 1850-ben egy újabb jelentés arról számolt be, hogy túl sok a baleset a bányákban, amire újabb, a bányászokat védő törvény született. Végül 1860-ban megtiltották a 10 és 11 éves fiúk alkalmazását is, innentől kezdve csak legalább 12 éves gyerekek mehettek a szénbányába tönkretenni saját egészségüket azért, hogy a családi kasszába egy kicsit több kerüljön.

Egy 1870-es jelentés szerint évente 1000 haláleset történt a bányákban.

Amikorra már voltak kormányzati bányaellenőrök (hó-hó, a kormányzat beavatkozik a szabad piac működésébe!!!), a következő feljegyzést tette egyikük:

“Mary Davis hatéves, szép kislány volt. A kormányfelügyelő egy nagy kő mellett találta a Plymouth-bányákban, Merthyrben, miközben éppen mélyen aludt. Miután felébresztették, azt mondta: >>Elaludtam, mert kialudt a lámpám az olaj hiányában. Megijedtem, hogy valaki ellopta a kenyeremet és a sajtomat. Azt hiszem, a patkányok voltak azok.<<“

Egy kilencéves fiú, Philip Philips, ugyanott, a következőket mondta ugyanennek a felügyelőnek: “Közel egy éve már, hogy volt egy baleset és a többségünk megégett. Engem egy felnőtt menekített ki. Nagyon fájt, mert leégett az arcomról a bőröm nagy része. Fél évig nem is tudtam dolgozni.”

Az olyan bányákat, amelyekbe betört a víz, és amelyet semmilyen módon nem lehetett már szárazzá tenni, egyszerűen elhagyták. Semmi rekultivációs szempont akkoriban még nem létezett. A bányászat csúcsán, az 1800-as évek elején, még 2000 különböző bánya (többségében szén, de ón- és rézbányák is) működött. Ma már egyik sem — a többség csak úgy ott maradt, tájsebként. A kitermelés csúcsa a XX. század első pár évtizede volt, ekkor már mechanizált módon fejtették a szenet a vájárok, és nem puszta kézzel. Anglia ekkor volt a szénbágyászat fellegvára.

A szénbányászat nem a gonosz nyugati boszorkány miatt szűnt meg, hanem mindenképpen véget ért addigra, nem volt profitábilis, rentábilis. Más energiahordozók sokkal jobb megtérülést — sokkal kevesebb baleset mellett — tudtak biztosítani. A Vaslady leverte a bányászok sztrájkját, effektíve megszüntette a bányaipart. (Amivel egyébként nem is lenne gond, csakhát valahogy kompenzálni kellett volna a rengeteg, munkáját elveszítő embert; új, vagy legalább olyan jól, vagy jobban fizető munkára kellett volna őket kitanítani. Ez nem történt meg, amikor az első angol miniszterelnöknő meghalt, táncoltak az emberek örömükben, zászlókat lengettek.) 2023-ra az 1970-es 157 millióról alig több, mint fél millióra esett vissza az angol szénbányászat; 1,2 millió munkavállaló helyett 2022-re már csak 360-an dolgoznak az iparban. 2017. április 17-én Nagy-Britannia teljes energiaszükségletét sikerült megújulókból fedezni, aznap előszörre; a kormány pedig bejelentette, hogy minden egyes szénbányát bezárat 2025-ig. 2024. szeptemberében ez is megtörtént. A szénkorszak lezárult, Turner Londonjának ege pedig végre kitisztult.

---

Miért kéri a szerző, hogy támogasd?

A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és adományokból él. Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze.

Mekkora támogast kér a szerző?

Szinte semekkorát. Havi 450 forintot vagy 1 eurót. Ez kb. két serclivég, ennél többet költesz kávéra egyetlen nap a Starbucksban vagy kakaóra a Cserpes tejivóban.

Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.

Hogyan tudod támogatni a szerzőt?

Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!

A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt.

A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára. (Ezek bankszámlaszámait kérd el a facebookon üzenetben!)

Lesz fizetős tartalom?

Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.