Eredeti megjelenés időpontja: 2024. január 2., helye: Substack.

Nem sokkal ezelőtt megvettem, majd rá pár napra ki is olvastam Randall Munroe jópofa könyvét, a Mi lenne, ha? 2. címet viselő cikkgyűjteményt. Munroe a NASA munkatársa volt korábban, azt az állását feladva lett az xkcd képregénysorozat rajzolója és a What if…? című tudományos oldal szerkesztője (vigyázat: ez nem azonos a Marvel animációs sorozatával!). Az oldalra bárki beküldhet bármilyen abszurd kérdést, melyek megvalósítása általában tömegkatasztrófát okozna persze (pl. ha valaki fénysebességgel ütne el egy baseball-labdát, egy dugón keresztül leeresztené a világ óceánjait, összekötné a Földet és a Holdat egy tűzoltó-létrával, ilyenek), ezeket Munroe teljes komolysággal veszi végig, megfizikálja a komolytalan felvetéseket.

Viszont felhúztam szemöldököm egészen a koponyám tetejéig, amikor ezt írta a könyv 131-ik oldalán: „Öt égitest van a Naprendszerben, amelyek kémiai elemekről kapták a nevüket: három bolygó, a Merkúr (angolul Mercury, azaz higany), az Uránusz, a Neptunusz és a két törpebolygó, a Ceres és a Plutó.”

Természetesen a robotika szakemberének nem kell értenie a társadalomtudományokhoz. Természetesen a könyv fordítójának, Varga Krisztinának sem, ahogy a könyv lektorának, Tassy Sándor „okl. hőerőgépész mérnök”-nek sem (így van kiírva a kötet kolofónján, akármit jelentsem is ez). Ennek ellenére ez hatalmas ostobaság, így, verbatim. Ugyanis nem a bolygók kapták az elemekről a nevüket, hanem fordítva.

Az persze semmiség, hogy ugye nem két törpebolygó van a Naprendszerben, hanem általunk azonosított módon jelenleg öt, és a megfogalmazás azt sejteti, mintha csak kettő lenne. (A másik három törpebolygó a Haumea, a Makemake és az Eris.) Viszont mondjuk ki, hogy pont fordítva van, mint ahogy azt Munroe írja:

Nem elemekről nevezték el ezt az öt bolygót. Öt elemet neveztek el bolygóról. Öt olyan elem van, amelyik bolygó nevét viseli.

De honnét is lettek a Naprendszer bolygói elnevezve? Egy felső tagozaton vagy akár gimnáziumban készült házidolgozat nyilván azt mondaná erre a kérdésre, hogy római istenek nevei, és már sorolná is fel a házidolgozat, hogy Merkúr avagy görögül Hermész, a kereskedők, tolvajok és hírnökök istene, Vénusz avagy Aphrodité, a szépség, szerelem és termékenység istennője, Mars azaz Árész a háború, öldöklés és vér istene, és így tovább… na de ezt mindenki tudja. (Mindenki, aki nem funkcionális analfabéta, akik a lakosság kb. negyedét teszik ki. Ha kedves olvasóm a bolygók neveinek eredetét nem tudta volna, két eset van: vagy még csak alsós, vagy funkcionális analfabéta. Ha kedves olvasóm még csak alsós vagy funkcionális analfabéta, ezt a cikkemet amúgy sem olvassa, mert három mondat után túl hosszú és unalmas egy alsósnak vagy funkcionális analfabétának.)

Lépjünk egyet hátrébb! Honnét kapták a bolygók a neveiket? Gondolnánk talán, hogy csak a rómaiak vették észre az égbolton őket?

A szabad szemmel látható bolygókat (Merkúr, Vénusz, Mars, Jupiter, Szaturnusz) már az ősi kultúrákban is elnevezték, nyilvánvalóan nem csak a rómaiak, sőt, biztos, hogy nem csak a rómaiak, hiszen tudjuk, hogy a rómaiak pocsék asztronómusok voltak a babilóniaiakhoz vagy egyiptomiakhoz képest. (A julián naptárat is Julius Caesar egyiptomi csillagászok számításaira alapozta.) Természetesen a fenti ókori civilizációk mind el is nevezték az égitesteket, többnyire saját isteneikről. Az ókori kultúrák, mivel geocentrikus világképben éltek, nem tudták mire vélni a bolygókat, mozgó csillagoknak vélték őket, tuképp innét a bolygó elnevezés maga: ’egy olyan csillag, ami bolyong az égbolton, ahelyett, hogy a többi csillaghoz hasonlóan egy helyben állna’. (Az angol planet francia és latin közvetítéssel az ógörögből jön, πλανήτης, ami ugyanúgy bolyongót, vándorlót jelent.) Melyik égitestek tehát azok, amelyek kényükre-kedvükre tudnak közlekedni az égen? Hát az istenek égi megfelelői, kik mások lehetnének.

Természetesen mondani sem kell, hogy ebben az időben asztronómia (a csillagokkal foglalkozó tudományág) és asztrológia (a csillagok állásából jövőt mondó áltudomány) még kéz a kézben együtt jártak, ezek csak a kora-újkor idején válnak ketté. Aki a csillagok állásával foglalkozott, természetesen a jövőt is kutatta, hiszen előre meg tudta mondani a bolygók vándorútjának állomásait; az együttállásokat, üstökösök megjelenését, egyéb égi tüneményeket pedig rossz idők előjelének (vagy egy bizonyos esetben: a zsidók királyának születésének) hitték.

Az egyiptomiak „a fényességes égitesteknek, melyek sohasem nyugodnak” általában egy-egy rövid epithenont adtak (és volt persze saját nevük is), a Jupitert így írták körül: Her-Wepes-Tawy azaz „Hórusz, amelyik bevilágítja a két földet” (vagy alternatív olvasatban: „Hórusz, aki kinyitja a titkokat”). A Szaturnusz neve ez volt: „Hórusz, az ég bikája”. Hórusz tiszteletével (aki az égbolt istene volt, sólyomfejjel ábrázolták, két hatalmas szeme volt a Nap és a Hold) itt nem álltak le, a mai Marsot úgy hívták: Heru-deshet azaz „Hórusz, a vörös.” A Vénusz a „főnixmadár” vagy a „gémmadár” volt, és Osirisszal hozták kapcsolatba. Ő volt a „csillag, amelyik keresztülmegy [más csillagokon]”. A Merkúrt, ha jól nézem, kétarcú bolygónak tekintették: reggel ő volt a jótékony hajnalcsillag, este viszont ő volt Seth rosszindulatú isten alkonyatfénye.

De menjünk még visszább az időben és keletebbre a térképen, már csak amiatt is, hiszen a görög kultúrkörbe Mezopotámiából került át az asztronómia tudománya nagyjából az i. e. IV. században, s onnét került át Rómába. A bolygóknak nevet adtak a babilóniaiak, a sumerek, van nekik nevük szanszkrit nyelven is. Ahogy kínaiul, japánul és vietnámiul is. Miért ne lenne? Mint írtam, szinte minden kultúrában valamilyen istenség volt a bolygók névadója, a suméroknál Marduk volt Jupiter, a vörös bolygót pedig ők is a saját hadi istenükről, Nergalról nevezték el. És így adták a bolygóknak nevet a görögök is. A következőket: a Nap Helios volt, a Hold Szeléné, a Merkúr Hermész, a Vénusz Aphrodité, a Mars Árész, a Jupiter Zeusz, a Szaturnusz pedig (dobpergés… tádámm!) Kronosz. Pontosan ugyanazok az istenségek voltak a görög elnevezései a bolygóknak, mint azok római megfelelői. A rómaiak, mint azt tudjuk, két lábbal a földön álló népség voltak, katonáskodtak, építettek, jogászkodtak; ezekben tényleg maradandót alkottak, ahova mentek, utakat hagytak maguk után, ahol megvetették a lábukat, védőfalakat emeltek és fürdőt építettek, mocsarakat csapoltak le, erdőt irtottak, bányásztak – ám kevés mítosszal rendelkeztek, szónoklatot tanulni a római ifjak Hellászba mentek, a római auctorok a görög szerzőket tanulmányozták, a tudományokat pedig az ógörögöktől és a hellenizált egyiptomiaktól vették át.

Hogy az ókorban a keleti népek jóval magasabb szintre fejlesztették az asztronómia és így az asztrológia tudományát, elég, ha a bibliai történetre, Máté evangéliumára gondolnunk. A történet szerint Jézus születése után kevéssel három napkeleti (és nem görög, thrák vagy szarmata) bölcs kereste fel Heródes királyt, mert égi jelet láttak megjelenni. (És nem pedig egy csillagot követtek az égen egészen Betlehemig, hogy ott megleljék a csecsemő Jézust. Nem. El kéne olvasni a Bibliát.)

A görögök, bár hajós népként szintén kiváló művelői voltak a csillagtudományoknak (gondoljunk csak az antiküthérai-készülékre, amelyik ugyan nem képes a különböző idősíkok között utat nyini, ám feltehetően képes volt a bolygók aktuális pozíciójának pontos meghatározására), ám mégis talán elmaradtak az őket megelőző babilóniai csillagászoktól. Az ő hagyományukat folytatták: átvették tőlük azt a szokást, hogy az égitesteket istenekről nevezték el. Sőt, az első fennmaradt, komoly csillagászati szakmunka is ógörög: Klaudiosz Ptolemaiosz eredetileg Matematikai értekezés című műve (i. sz. 150 körülről), amely latinosított arab nevén, Almageszt néven híresült el (a könyv arabul al-mijisti névre lett fordítva, mely azt jelenti, ’A nagy könyv’– ez a könyv került vissza aztán Európába a keresztes hadjáratok idején, ahol latinra fordították, az arab cím latinosított meghagyásával). A görögök inkább voltak mai értelemben vett asztronómusok, mint asztrológusok; elsősorban nem a csillagok állásából próbálták a jövőt megérteni, hanem tölgyfalevelek suttogásából (dodonai jósda) vagy vulkanikus gőzöktől transzba esett papnők motyogásából (delphoi jósda). A rómaiak pedig hozzájuk képest is még inkább földhöz ragadt népség voltak: madarak röptéből jósoltak, esetleg birkák beleiből. Bár Róma bukása és a kereszténység megerősödése után a csillagállások tanulmányozásának tudománya alábbhagyott Európában, és a tudományok súlya a görögök és hellenizált egyiptomiak tudását megszerző muzulmán világba került át Észak-Afrikába, a Közel-Keletre illetve Délnyugat-Ázsiába (az iszlám reneszánsz idején az arab tudomány messze magasabb fokon állt, mint a kereszténység ideje alatt leépült európai), ám a keresztes hadjáratok idején az európai lovagok nem csak műkincseket, de értékes tekercseket, könyveket és így a tudományt is visszavitték Európába. A keresztesek a muzulmán világot, kultúrát, civilizációt a barbárság idejébe lökték vissza, miközben számos görök, római, egyiptomi, még régebbi tudós munkáit hozták át az európai udvarokba. Hagyományosan ezt a szabad rablást és fosztogatást szokás úgy mondani, hogy a tudományok „arab közvetítéssel” kerültek át Európába.

Innentől kezdve pedig egyértelmű, hogy miért a római istenek neveit használjuk mai napig a bolygók megnevezésére. Egyszerűen azért, mert a római birodalom bukása után a továbbélő római egyház nyelve a latin maradt, a jog nyelve a latin maradt, a műveltség nyelve a latin maradt egész Európában. Ebből is látszik, hogy Róma Örök; mai napig az európai (és így észak-amerikai) civilizáció három meghatározó elemének egyike a görög-római hagyomány (a másik kettő a kereszténység és a felvilágosodáskori humanizmus). Kopernikusz, Kepler vagy Newton is latinul írták az égitestek mozgásairól szóló műveiket, az pedig tény, hogy ekkorra már megszilárdult a nyugati kultúrkörben a bolygók latinos elnevezése. William Herschel ugyan már angolul írva fedezi fel az Uránuszt (bár ő még nem úgy hívta), egy, a saját maga által, a kertjének sarkába épített 12 méteres teleszkópjával, de az elnevezések megmaradnak nála is: a bolygók angol nevei megegyeznek azok (angolosított) latin neveivel.

Herschel tehát 1781. március 13-án felfedezte az Uránusz bolygót! (Vagy, ahogy a Futurama sorozatban hívják, tekintettel arra, hogy az Uranus összekeverhető a ’Your Anus’ szókapcsolattal: Urectum bolygót.) Ehhez már távcső kellett, az Uránusz szabad szemmel nem látható. Herschel kezdetben nem is tudta, hogy egy bolygót fedezett fel; április 26-án arról adott ugyanis hírt, hogy egy új üstököst talált az égbolton, nem feltételezvén, hogy lehetnek még olyan bolygók a Naprendszerben, amelyeket a nagy elődök nem írtak bele a könyvekbe. Csillagász-társai gyorsan kiszámították az új égitest pályáját, és rájöttek, hogy az valójában egy bolygó. Az Uránusz a nevét meglehetősen rendhagyó módon kapta, mert a többi bolygó latin nevet visel, ám az Uránusz az eredeti görög istenség neve, annak latinosított változata (Uránosz helyett), annak római megfelelője Caelus lenne. Uránosz az égbolt istene, Kronosz (azaz Szaturnusz) isten apja, vagyis Jupiter (azaz Zeusz) isten nagyapja. Nem csak ez a meghökkentő tévedés érdekesség a bolygó elnevezésében, hanem az is, hogy nagyjából 70 évig még csak nem is ez volt a közmegegyezésen alapuló neve. Herschell maga a király után Georgium Sidus-nak (György király csillagának) nevezte, akitől egyébként „A Király Csillagásza” kitüntető címet, lovagi rangot és életjáradékot kapott felfedezéséért (és talán a névadás miatt is). Természetesen Anglián kívül ezt a nevet nem fogadták el. Volt, aki a bolygót felfedezője után Herschel-nek mondta (vagy: Herschel bolygójának), egy másik csillagász Astraea illetve Cybele neveket javasolta, sőt, még a Neptunuszt is (mely aztán tényleg egy planáta neve lett). 1782-ben Johann Elert Bode javasolta az Uránusz nevet, pontosan amiatt, mert ő Jupiter nagyapja és Szaturnusz apja, így teljesen jogos, hogy vele folytatódjék a sor. (Bode annyit tévedett, hogy azt hitte az Uránusz névről, hogy az a latin neve az istennek, miközben az csak az eredeti görög Uranosz latinizált névváltozata.) Ezzel pedig megteremtődött a hagyomány: az újonnan felfedezett égitestek a görög-római panteon istenségeiről kapják nevüket. (Az elnevezések szokását a NASA tartotta akkor is, amikor a Jupiter bolygóhoz és annak Jupiter szeretőiről elnevezett holdjaihoz a Junó nevű műholdat küldte – amely műhold a főisten féltékenykedő feleségének nevét viseli.)

A Neptunusz felfedezése picit másképp történt. A különböző bolygómozgásokból Urban Le Verrier francia matematikus és csillagász kiszámolta előre, hogy hol kéne lennie egy nagyjából mekkora tömegvonzású, még felfedezetlen bolygónak. Az ő számításait két német csillagász, Johann Gottfried Galle és Heinrich Louis d’Arrest, felhasználta és meg is találták a bolygót 1846. szeptemberének 23-24-i éjszakáján Berlinben. A felfedezés után rájöttek, hogy az égitestet már korábban is többször is észlelték, de nem „fedezték fel”, nem azonosították, mint önálló bolygót. A felfedezés kizárólag az Uránusz felfedezése után volt lehetséges: annak mozgásában olyan rendellenességeket azonosítottak, amelyek csak akkor voltak megmagyarázhatóak, ha az Uránusz pályájára egy másik bolygó is hatást gyakorol. A planétát kezdetben Le Verrier-nek vagy Le Verrier bolygójának nevezték, ám hamar konszenzusosan a Neptunusz nevet kapta a bolygók római istenekről való elnevezésének hagyománya miatt. Érdekesség, hogy 1848-ban Jacques Babinet úgy számolta a Neptunusz pályájának mozgása alapján, hogy lennie kell még egy bolygónak, melynek, úgy számolt, 12 földtömegnyi tömegvonzással kell bírnia. (És ami bolygót el is nevezett hipotetikusan Hyperion-nak.) Ezt a bolygót nem csak nem találták meg, Le Verrier pedig a matematikai levezetést meg is cáfolta. Végül 1930-ban találtak egy kilencedik bolygót, a Plutót, ám, mivel annak pályája szabályszerűtlen, 2006-ban „megfosztották” bolygó címétől, és egy teljesen új bolygókategóriát, a törpebolygót találták ki számára illetve a már 1801-ben felfedezett Ceresre, a 2004-ben megtalált Haumeára, 2005-ös Erisre és Makemake-ra. (Van rajtuk kívül még pár kisbolygó-jelölt, tehát ez a szám várhatóan növekedni fog.) A törpebolygók elég nagyok ahhoz, hogy geoid formájúak legyenek (ebben eltérnek a szimpla aszteroidáktól), viszont nem elég nagyok ahhoz, hogy megtisztítsák pályájukat a Nap körüli keringésük során. (A Plutó ráadásul a 248 éves keringési ideje alatt keresztezi a Szaturnusz pályáját.) A kilencedik bolygót annak felfedezése után nem azonnal nevezték el; a felfedező Clyde Tombaugh a Lowell Obszervatóriumban dolgozott, és a felfedezés publikálása után az obszervatórium több, mint ezer postai levelet kapott, amelyben a beküldők különböző névjavaslatokkal éltek. A Plutó az első három legnépszerűbb névjavaslat között volt Minervával és Cronus-szal együtt (azaz Kronosszal, aki valójában Szaturnusz). Az obszervatórium dolgozói a Minervát választották volna legszívesebben, de az már egy aszteroida nevét viselte, így végül egyhangú szavazással a Plutó mellett döntöttek, majd javaslatukat megküldték az Amerikai Asztronómusi Társaságnak és a Királyi Asztronómusi Társaságnak. Mindkét intézményben egyhangú szavazással jóváhagyták az elnevezést, így a görög Hádész isten római megfelelője, az Alvilág ura, Plutó lett a bolygó nevének „keresztapja”. A Plutó név tökéletes volt: az isten Szaturnusz hat túlélő gyermekének egyike, és a másik öt – Jupiter, a főisten, Neptunusz, a tengerek és vizek istene, Junó, a főisten felesége, Veszta és Ceres is már mind viselték egy-egy bolygó vagy aszteroida nevét, továbbá az isten és a bolygó is sötét régiók urai; nem beszélve arról, hogy az isten képes volt magát láthatatlanná tenni, ahogy a bolygó is sokáig az volt.

Így jutottunk el az elemek nevéig.

A higanyt a középkorban gyorsezüstnek vagy görögösen vízezüstnek, Hydrargyrum-nak mondták (az ógörög hydor és argyros azaz ’víz’ és ’ezüst’ szavak összevonásából, a higany jele a periódusos táblázatban mai napig Hg), hiszen a higany szobahőmérsékleten folyékony halmazállapotú és ezüstös színű. A középkorban az akkoriban ismert hét fémet (higany, arany, ezüst, réz, vas, ólom, ón) a misztikumokban hívő alkimisták a hét égitesttel azonosították. A gyorsezüstöt a leggyorsabb égitesttel, Merkúrral ~ így maradt meg azon latinosan a mercurius, angolul pedig a mercury elnevezés. (Nyilvánvalóan az aranyat a Nappal, az ezüstöt a Holddal azonosították, és nem nehéz rájönni, hogy a réz a Vénusz, illetve, a vas a Mars féme volt; az ón pedig a Jupiteré, az ólom a Szaturnuszé volt.) A magyar higany szó 1828-ból származik, az alkimisták elnevezésnek megfelelően ’Mercuriust’ illetve az ógörög ’Hydrargyrum’-ot értettek alatta. A magyar higany szó nyelvújításkori alkotás, a híg melléknévből és arany főnévből kikövetkeztetett *-any képzőből alkotta Bugát Pál (1793-1865).

A cériumot a Ceres törpebolygóról nevezték el, amit ugye meg Ceres istennőről, és 1803-ban fedezték fel; a Ceres törpebolygót pedig 1801-ben.

Aki foglalkozott kicsit a részecskefizikával (vagy írt egy sorozatot az atombomba megépítéséről), az pedig tudja, hogy nem véletlen, hogy a periódusos táblázatban egymás után jön három elem, a 92-es rendszámú urán (angolosan-latinosan: uránium), a 93-as neptúnium és a 94-es plutónium, utóbbi kettő az első kettő ún. „transzurán elem”. Bár az urán-oxidot festékként használták már korábban is, főleg az üveggyártás során, anélkül, hogy tudták volna, hogy az micsoda, magát az uránt csak 1789-ben különítette el azaz fedezte fel Martin Heinrich Klaproth. Figyeljenek fel a felfedezés évére! Ez nyolc évvel volt Herschel felfedezése után (és hét évvel az után, hogy Boda ezt a nevet javasolta a bolygóra). Klaproth az új elemet az Uránusz bolygó után nevezte el. Az urán az utolsó a természetben előforduló stabil (bár radioaktív, de ~ 4,5 milliárdos felezési idejű) elemek közül, a neptúniumon és plutóniumon kívül az összes többi transzurán elem egyik sem stabil, és mesterséges előállításuk után azonnal radioaktív bomlásba kezdenek. Jó sokáig keresték-kutatták ezeket az elemeket, léteznek-e egyáltalán.

A neptúnium és plutónium minimális mennyiségben előfordulnak az urán-szurokércben is, az uránból keletkeznek neutronbefogadás és béta-bomlás következtében. Mindkettőt 1940-ben fedezték fel, egyidejűleg a berkeleyi California Egyetem laboratóriumában, és mindkettő nevét az urán mintájára az Uránuszt követő bolygókról, azaz, a Neptunuszról és a Plutóról kapta. Tehát ha Klaproth az általa felfedezett elemet a hét törpe közül Tudorról nevezi el, jó eséllyel ma nem neptúniumról és plutóniumról, hanem vidoriumról és morgóriumról beszélnénk. Azt hozzá kell tenni, hogy a 93-as rendszámú elemet még a valódi felfedezése előtt többször is bejelentették, és bohémiumnak, ausoniumnak illetve sequaniumnak nevezték el, de ezek téves bejelentések voltak. A neptúniumot úgy állították elő, hogy az uránt lassú neutronokkal bombázták. Manapság a neptúnium elsősorban atomerőművek kimerült fűtőrúdjai melléktermékeként fordul elő, melyekből akár atomfegyvert is lehetne készíteni (bár a fűtőelemekből történő kinyerése meglehetősen nehézkes, és sok is kell belőle, ezért nem építettek még neptúnium-bombát). A legnagyobb probléma nem is ez, hanem az, hogy nehéz izotópjai plutóniummá bomlanak, egyik izotópjának bomlási ideje pedig 2,14 millió év, és nem látható előre, hogy a pl. 10 000 év múlva is sugárzó egykori fűtőrudakkal az akkori emberiség (ha lesz még egyáltalán) mit fog tudni kezdeni. A plutónium még ennél is rosszabb, hiszen itt az atombomba építéséhez szükséges kritikus tömeg mindössze tíz kilogramm (szemben a neptúnium hatvan kilogrammjával), ahogy azt 1945-ben Nagaszakiban is megtapasztalhatták. (Az Egyesült Államok párhuzamosan fejlesztette az uránbombát és a plutóniumbombát – mindkettőt sikerült megépíteniük, a kísérleti robbantást Trinity-ponton plutóniumbombával végezték el.) A plutónium rendkívül radioaktív és erősen rákkeltő, szerencsére tele van vele az atmoszféra, hiszen a mára már betiltott földfelszín feletti kísérletekben nagyjából 500 atombombát robbantottak fel, elsősorban az Egyesült Államok és a Szovjetunió.

---

Miért kéri a szerző, hogy támogasd?

A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és adományokból él. Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze.

Mekkora támogast kér a szerző?

Szinte semekkorát. Havi 450 forintot vagy 1 eurót. Ez kb. két serclivég, ennél többet költesz kávéra egyetlen nap a Starbucksban vagy kakaóra a Cserpes tejivóban.

Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.

Hogyan tudod támogatni a szerzőt?

Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!

A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt.

A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára. (Ezek bankszámlaszámait kérd el a facebookon üzenetben!)

Lesz fizetős tartalom?

Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.