Eredeti megjelenés napja: 2023. december 18., helye: facebook.

Másodközlés: 2023. december 29., Substack.

A következő, 499-ik leckében megállapítottuk, hogy a világon létező nyelvek száma minimum 5000-re tehető, de ennek másfélszerese, talán kétszerese sem kizárt, ugyanis nehéz meghatározni pontosan a nyelvek számát – ahogy a természetben a növény- vagy állatfajok számát sem tudjuk pontosan megmondani. Persze nyelvből lényegesen sokkal kevesebb van, több nagyságrendnyivel kevesebb, ám a fajok evolúciója és a nyelvek evolúciója hasonló elvek szerint működik, illetve, a nyelvek is családfákba, leszármazási táblázatokba írhatóak fel, csakúgy, mint az állatfajok, és a nyelvek is pontosan akkor jönnek létre egy „szülő” nyelvből, ha az adott nyelv beszélői huzamosabb ideig egymástól fizikailag is elkülönülten élnek. A különbség, hogy nem beszélünk nyelvek „országáról”, nyelvi „törzsekről”, „osztályokról” vagy „rendekről”, már csak amiatt sem, mert a nyelvek, lévén azok száma sokkal-sokkal alacsonyabb, nem igényelnek ennyire pedáns rendszertant. Nyelvcsaládokról viszont beszélünk; és a különböző nyelvcsaládokba nem hasonló tulajdonságaik, esetleg jelentős részben egyező szókészletük miatt kerülnek be a nyelvek, hanem az állatfajokhoz hasonlóan kizárólag visszakövetkeztetett leszármazási viszonyaik alapján.

De hogyan jönnek létre a nyelvcsaládok? Az egy nyelvcsaládba sorolt nyelvek valóban rokonai egymásnak? Akkor miért nem értik meg egymást? Volt-e valaha egy egységes nyelve az emberiségnek, mint a bibliai példázat mutatja?

A fenti kérdések egy részére tudható a válasz, egy másik részére viszont csak spekulációk, feltételezések vannak; mivel nincsenek sem írott, sem más tárgyi emlékek (pl. hanglemez i. e. 200 000-ből), így aztán tudományosan semmi sem bizonyítható, tudományos igénnyel nem lehet egyértelmű választ adni arra, hogy a világon ma minden létező nyelv egy nyelvből fakadt-e, vagy a különböző embercsoportok egymástól függetlenül „találták fel” a beszédet. Erről fog terveim szerint szólni az előző nyelvtanleckék egyike: az első nyelv eredetéről. Mindenesetre ez annyira a spekuláció terepe, hogy már most spoilerezek kicsit: az első nyelv kialakulásáról való vitát annyira meddőnek érezték a XIX. században, a nyelvészet tudományának kialakulásakor, hogy 1866-ban a Párizsi Nyelvészeti Társaságban határozatban tiltották meg az erről szóló diskurzust.

Az összes többi feltett kérdésre viszont van válasz. Az egy nyelvcsaládba sorolt nyelvek valóban rokonai egymásnak, de fontos hangsúlyoznunk újra és újra, hogy kizárólag a nyelvek rokonok, a nyelveket beszélő népcsoportok, törzsközösségek viszont, bár valószínűleg igen, ám nem feltétlenül. Különbséget kell tennünk ugyanis nyelvrokonság, kulturális rokonság és genetikai rokonság között. Bár genetikailag valóban igaz az, hogy az összes ember rokona (közeli, távoli, vagy nagyon-nagyon távoli unokatestvére) az összes többi embernek (mivel ha nem így lenne, több különböző emberi fajról beszélnénk), ám hétköznapi értelemben a rokonságot ennél közelebbi viszonyok leírására szoktuk használni. Az, hogy a három különböző rokonság eltér egymástól, arra a magyar pont jó példa: a magyar nyelv rokona a finn nyelvnek vagy a manysi nyelvnek is (legtávolabbi és legközelebbi nyelvrokonok, a finnugor nyelvcsalád ugyanis a két legtávolabbi rokonról kapta a nevét, pont a két legnagyobb beszélői létszámmal rendelkező ugorokról és finnekről); viszont a magyar honfoglalók kulturálisan a sztyeppei népekkel voltak rokoníthatóak (akik többnyire türk népek, mint a szkíták, a kunok vagy a kipcsakok), míg a letelepedés és a nyugati kereszténység felvétele után már a nyugati népekkel alakult ki kulturális kapcsolat, kulturális rokonság; genetikailag pedig jelenleg a magyar jellegzetesen közép-európai, a szlovákokkal, románokkal, szerbekkel genetikailag nagyobb a rokonság, mint a finnekkel vagy a Türk Tanács tagjaival. A honfoglaló magyarokról pedig csak annyit tudunk egészen biztosan, amit a gesztákból és a régészeti leletanyagból tudunk; hogy a magyarok ősei a Kazár Birodalomból kiszakadt törzsek voltak, és jó eséllyel már akkor is meglehetősen vegyes összetételű volt a törzsszövetség genetikailag.

Arra a kérdésre egyszerű a válasz, hogy a nyelvcsalád tagjai miért nem értik meg egymást a következő nyelvtanlecke alapján: hiszen akkor nem nyelvrokonok lennének az adott nyelvek, hanem egyazon nyelv dialektusai, nyelvváltozatai. Ha van kölcsönös megértés, egy nyelvről beszélünk, ha nincs, akkor különböző nyelvekről; ha ezen különböző nyelvek ősei között viszont volt valaha kölcsönös megértés, akkor azok a nyelvek egy nyelvcsaládba tartoznak.

És pontosan ez az, ami a nyelvcsalád definíciója is. Egy nyelvcsaládba tartoznak azok a nyelvek, amelyeknek ősei egyazon nyelv változatai voltak. Ellenben minden valamirevaló tudományban minden egyes válasz újabb kérdéseket vet fel, esetünkben ezeket: mégis honnét lehet tudni, hogy bizonyos nyelvek „ősei” egy nyelv változatai voltak? Létezik egyáltalán olyan, hogy egy nyelv változik?

Természetesen a nyelvek változnak, maguktól, nyelvstratégiai tervhivatal vagy központi nyelvtervező iroda nélkül is. Egy élő nyelv pont attól élő, hogy vannak beszélői, akik a nyelvet alakítják. Tágabb értelemben véve, gyakorlatilag minden egyes ember a saját nyelvén beszél, hiszen nincs két egyforma beszélő; mindenkinek más a szókincse (aktív és passzív egyaránt), mindenki máshogy képzi a hangokat, másképp fűzi a mondatait, és így tovább. Viszont ezen beszélők kölcsönösen megértik egymást, tehát ugyanazt a nyelvet beszélik; a nyelv pedig pont úgy változik, hogy egy-egy nyelvi változat, nyelvi váltás elterjed egyetlen beszélőtől előbb egy kisebb, majd egy nagyobb beszédközösség „közös” nyelvéig (ezek az ún rétegnyelvek és tájnyelvek, azaz, szociolektusok vagy dialektusok), és onnét átterjednek a köznyelvbe, az irodalmi nyelvbe is akár. A nyelvek tehát változnak, és amennyiben a nyelvet beszélők csoportjai egymástól elszigetelve vannak és így mindegyik nyelvváltozat a külön fejlődés útját járja be, új nyelvek is keletkezhetnek.

Legegyszerűbb példa erre az újlatin nyelvek példája. A római birodalomban minimum százféle nyelvet beszéltek, ám a hivatalos nyelv, a jog nyelve, a törvények nyelve, az irodalom nyelve (egészen a kora antikvitásig) a latin volt. A latin volt az írásbeliség nyelve, külön ábécéje volt; ahogy a másik irodalmi nyelvnek, a görögnek is külön ábécéje volt. Ahogy az egyiptominak is, hébernek is, és így tovább. Tulajdonképpen akkoriban minden nyelvnek önálló ábécéje azaz önálló jelrendszere volt, olyanok voltak az írások, mintha mind titkosírás lenne. Aki ismerte a betűket, jeleket, az tudott olvasni és írni azon a nyelven.

És ez így maradt a nyugat-római birodalom bukása után is. Írni a latin betűkkel annyit jelentett, mint latinul írni. A nyugat-római utódállamok írástudói mind „latainer” írástudók voltak. Kezdetben persze nem lehetett nagy gond; az ős-olasz, az ős-francia, ős-spanyol és így tovább (számos mára kihalt vagy visszaszorult újlatin nyelvvel együtt) mind egymás dialektusai voltak, apróbb eltérések lehettek egymás között csak. Ezek az eltérések pedig több száz éven keresztül nem számítottak jelentősnek, már csak amiatt sem, mert ha pl. a római pápa akart volna a frank császárnak üzenni, hát megkérte volna az egyik írástudó írnokát, hogy írja le, amit diktál neki; a pápa a saját ős-olasz nyelvén lediktálta volna a levelet, az írnok leírta volna latinul, a futár elvitte volna a levelet a frank császárhoz, majd a frank császár írnoka (minthogy valószínűleg maga a császár nem tudott írni-olvasni) szépen elolvasta volna a latin írást, és felolvasta volna a császárnak ős-franciául. (Hasonló volt illetve van ma Kínában: legalább nyolc egymás számára érthetetlen kínai nyelv van, melyeknek több száz dialektusa is lehet, ám mind ugyanazt a kínai írást használják, és a kínai írás mindegyik kínai nyelvi beszélő számára olvasható, érthető, a saját kínai nyelvétől függetlenül.) Tehát ezen neolatin nyelvek úgy fejlődtek egymástól függetlenül, a mai nyelvek irányába, hogy több száz éven keresztül nem is tudták a nyelvek beszélői egymásról, hogy egyre kevésbé tudnák megérteni egymás szavát, hiszen a latin lett a közvetítő nyelvvé; nem csak az egyház nyelvévé, de a tudomány nyelve és a törvények nyelve is lett. (Gondoljunk csak a nyugati kereszténységhez csatlakozó magyarságra! Gesztáink, krónikáink szerzői mind latinul írtak. Aki írni tudott, olvasni tudott, az magától értetődően latinul tudott írni és olvasni. Vagy gondoljunk a vikingekre: a kereszténység felvételével nem csak őseik vallását felejtették el, de a rúnaírás helyébe a latin írás lépett.) Ez nagyjából a XII. századig tarthatott, amikor is az egyik francia uralkodó parancsba adta, hogy mostantól kezdve kizárólag franciául lehet hozzá írni – értve ez alatt a francia párizsi nyelvjárását, amely aztán a francia köznyelv illetve irodalmi nyelv alapja is lett (a korai francia költészet nyelve még az okcitán és a provanszál volt).

A neolatin nyelvek különválása relatíve jól dokumentált, s ezek alapján is tudjuk, hogy hasonló folyamatok játszódtak le a világ összes többi nyelvcsaládjánál is. Ha egy nyelv beszélőinek csoportjai elkülönülnek egymástól, és ez alatt minimum félezer évet kell érteni, akkor várhatóan nem csak új nyelvjárásai alakulnak ki annak az adott nyelvnek, hanem a nyelvjárásokból önálló, új nyelvek is kialakulhatnak; illetve, megjósolhatóan ki is fognak alakulni. Ekképpen várható lenne ugyan, hogy az angol különböző változatai (amerikai, írországi angol, ausztrál, kanadai, és így tovább, melyeknek ráadásul mindnek van egy rakás saját önálló dialektusa) új nyelvek alapjaivá lehetnének; ám ezek a nyelvek nincsenek annyira elkülönülve egymástól, mint a késő-antikvitásban és a kora-középkorban, érett középkorban voltak a ma franciának, olasznak, spanyolnak mondott nyelv beszélői; ugyanis az internet, a műholdas televíziók és streaming-csatornák, általában véve a digitális kommunikáció az elkülönülés ellen hatnak, digitálisan kapcsolatba hozva ezeket a nyelveket egymással.

---

Miért kéri a szerző, hogy támogasd?

A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és adományokból él. Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze.

Mekkora támogast kér a szerző?

Szinte semekkorát. Havi 450 forintot vagy 1 eurót. Ez kb. két serclivég, ennél többet költesz kávéra egyetlen nap a Starbucksban vagy kakaóra a Cserpes tejivóban.

Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.

Hogyan tudod támogatni a szerzőt?

Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!

A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt.

A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára. (Ezek bankszámlaszámait kérd el a facebookon üzenetben!)

Lesz fizetős tartalom?

Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.