David Attenborough: Az első édenkert című könyve alapján

Eredeti megjelenés időpontja: 2024. november 18., helye: facebook

Sikerült majdnem a végére érni a sorozatnak – de még mindig nincs vége, még mindig lesz szükséges újabb legalább egy cikk. A sorozatot még 2024. júniusában kezdtem el írni, kezdetben facebookon, aztán Substack-en, képekkel illusztrálva, végül ismét a facebookra került ki a hetedik rész, és kerül ki most a nyolcadik. Jó sok idő telt el közben, amire némi magyarázat, hogy a Substack-felületemet deaktiválták stb., ezeket már megírtam.

Fájdalmas aktualitását adja a cikknek, hogy pont ma jött ki a hír, miszerint az eddig kritikusan veszélyeztetett fajnak számító vékonycsőrű póling nevű madarat kihaltnak lehet tekinteni. A madár szöcskéket, sáskákat, tücsköket fogyasztott – azaz az észak-afrikai, Nílus folyása menti életmódhoz tökéletesen passzoló madár volt, sőt, hasznos madár, hiszen a terményeken élősködő rovarokat fogyasztotta. A wikipedia oldalon ma még azt írják, közvetlenül a kihalás előtt álló faj, becsült egyedszáma 50 – nos, az angol nyelvű wikipedián már kihaltnak írják. A póling kihalása különösen azért aggasztó, mert ez a faj az első olyan dokumentált madárfaj, amelyik Európa illetve Ázsia, Afrika hatalmas kontinenseinek szárazföldi területéről halt ki (a madár Szibériában költött), az eddig feljegyzett kihalt madárfajok többnyire endemikus szigetlakók voltak. A madár legutóbbi megerősített észlelése 1995-ből, Marokkóból származott, azóta minden akció kudarcot vallott, amelyet ornitológusok a madár esetleges költőhelyeinek felkutatására indítottak, miközben csak 1988-tól kezdve voltak a madár megmentésére irányuló erőfeszítések. A szerencsétlen madár téli szálláshelyéül nem csak a Mediterráneumot választotta (ahol mai napig hatalmas mértékű a szándékos madárpusztítás), hanem Jement és Irakot is – két háborús zónát.

Minden egyes fajra jellemző, hogy a kihalás előtt az egyedszáma lecsökken, élettere leszűkül, és amennyiben az egyedszáma egy kritikus érték alá esik (mint a már kihalt Vrangel-szigeteki mamutoké, akik Kleopátra idején még életben voltak a gyapjas emlősök utolsó túlélőiként, vagy a Borneó szigetén honos orángutánoké, mely fajnak egyedpéldánya bő száz éve még 300 ezer volt, ez lecsökkent 4500-ra, és most sikerült visszatornászni a számukat úgy 50 ezerre, hogy évente 2-3 ezer példányt ölnek meg közülük embertársaink), akkor túlélési esélyei is gyengülnek a genetikai sodródás miatt. Azt sem lehet, nem szabad elhallgatni, hogy az elmúlt 50 évben elpusztítottuk a vadon élő állatvilág 73 százalékát – az 50 évvel ezelőtti példányszámhoz képest. 3 milliárd évnyi madárevolúció veszett oda az emberi tevékenység miatt, amelynek a negatív hatásait egyszerűen nem lehet felbecsülni sem. Minthogy a ragadozómadarak a legjobb szabályozói a kistestű emlősök állományának, így nem véletlen, hogy az elszaporodott pockok, egerek hatalmas kárt tesznek a mezőgazdaságban is. Ez újabb példája annak, hogy a rövidlátó emberiség a pillanat öröméért a saját jövőjét teszi kockára, hiszen mindannyian a természetben élünk, és ha sikeresen kiirtjuk a természetet önző céljaink megvalósítása érdekében, saját magunk életfeltételeinek alapját pusztítjuk el. Ez annyira egyszerű, hogy tényleg csak a közgazdászok, bankárok, jogászok és politikusok nem értik. Ezek a számok katasztrofális számok és katasztrófákat is vetítnek előre.

Az egész sorozat írásával a fő célom az volt, hogy megmutassam, egy degradált (lepusztult, kizsákmányolt, kizsigerelt) világban élünk már most a múlthoz képest, ám ezt észre sem vesszük, és még jobban elpusztítjuk világunkat. Bemutattam, hogy már Platón is azt írta, hogy bezzeg a régi időkben milyen bőséges volt a természet, míg ma már csak kopár sziklák szegélyezik a Földközi-tenger vízpartját, és nem ő volt az egyetlen ókori szerzőszerző, aki így vélekedett. A pár fennmaradt forrás ellenére sem tudjuk pontosan, hogy milyen volt a régi világ, hiszen az orális emlékezet nem nyúlik vissza több ezer évre, az írásos emlékeinknek pedig csak a töredéke szól a természetről (többnyire olyan fölösleges dolgokról van szó a fennmaradt krónikákban, hogy melyik király mettől meddig uralkodott és kik ellen viselt háborút), az archeológiai emlékeink pedig, melyek sokkal fontosabbak, másodlagosak csak az írásos forrásokhoz képest. A történészeket nagyon sokáig nem érdekelte, hogy milyen világban élünk, adottnak vették – ahogy sokan most is adottnak veszik –, hogy mindig lesz mit enni, lesz mivel fűteni, adottnak vették a technikai civilizációnk fejlődését, és pont ugyanúgy nem törődtek a bennünket befogadó világgal, ahogy a közgazdászok sem, akik a végtelen növekedés ostoba hitében élnek, vagy a politikusok, akiknek fontosabb a szavazatokat ma megnyerni, mint gondolni a holnaputánra. Mivel a mostani témához passzol, elmentem a könyvtárba, és kikerestem Roger Crowley Kalmárköztársaság című könyvét – közel 500 oldalon csak politikatörténetről van benne szó, hódításokról, harcokról, dózsékról, királyokról, pápákról. Semmi olyan, honnét volt fája a köztársaságnak, amelyekből hajóit építette. Közel 500 oldalnyi politikatörténet! Klímatörténeti kérdésekkel csak az elmúlt pár évtizedben kezdtek el foglalkozni, ez még nem elég sok idő, hogy a közgondolkodást érdemben befolyásolja. Pedig szerintem azt tudni, hogy hogy éltek az emberek a középkorban, az ókorban, az írott történelem előtt, mit ettek, mit ittak, hogy öltözködtek, hogy aludtak, hogy szerettek, milyen betegségeik voltak, szerintem sokkal fontosabb és érdekesebb, mint a csatazajban írt történelem. Az én hozzájárulásom a kultúrához az, hogy ezeknek a kérdéseknek, melyek engem érdekelnek, utánanézek, és a valódi, komoly tudósok munkáit igyekszem közérthető formában továbbadni.

Legutóbb a keresztes háborúkig és az iszlám visszahódításig jutottam el. A hanyatlástörténetnek pedig még mindig nincs vége! A reneszánsz hajnalán a Mediterráneum még mindig elég sok helyen jól lakható és bőséges. Vessünk vigyázó szemünket az első köztársaságra, Velencére!

Átadom a szót Attenborough-nak: „A tizenötödik század közepére, a keresztes hadjáratok befejeződése után a Földközi-tenger térségében Velence lett a legnagyobb keresztény tengeri hatalom. Ezt bámulatos kereskedésének köszönhette. Eszményi helyen feküdt, nagyjából félúton a Közel-Keletről származó fűszerek meg egyéb napkeleti áruk forrása és a fokozatosan vagyonosodó nyugat-európai országok között, amellett sikerült kereskedelmi egyezményeket kötnie mind a törökökkel, mind az egyiptomiakkal. Hajói a Konstantinápolyban és Alexandriában felvett árut Franciaországba és Spanyolországba szállították, sőt, a Gibraltári-szoroson át Angliába, Flandriába, és Észak-Európa többi részébe is.” A Velenceieknek kétféle hajói voltak: széles fedélzetű, tágas rakterű vitorlás kereskedelmi hajói, melyek a kereskedelmet bonyolították. Közülük harminc különlegesen nagy volt, több, mint kétszáznegyven tonnás (Kolumbusz karrakja, a Santa Maria, fele ekkora sem volt), ezek szállították a selymet, gyapjút, üveget, gyapotot, bort, gabonát, olívaolajat, sőt, még a rabszolgákat is. A flotta büszkeségei viszont a gályák voltak: nagyjából százötven ember izomerejével hajtott, alacsony, karcsú hajók. Az evezősök szabad emberek voltak, fegyvert is viseltek, és erre szükség is volt a kalóztámadások ellen. A nagy értékű árukat, így a fűszereket is, gályákon szállították. Ezek a hajók szabályos menetrend szerint közlekedtek a Földközi-tenger egész térségében, így fizető utasokat is fogadtak. A gálya volt a köztársaság hadihajója is. Ezeket a hajókat az Arsenale-ban, az állami hajóépítő üzemben készítették. Ez az Arzenál volt aztán később mintája a többi hajó- és fegyverépítő üzemnek is, erről nevezték el bizony azt az angliai focicsapatot is. Az Arzenál Európa legnagyobb ipari komplexuma volt az ipari forradalom előtt, a köztársaság magterületének közel felén, 45 hektáron terült el. Tulajdonképpen ez volt az első futószalag-gyár is, még futószalag nélkül: a munkások folyamatosan építették a hajórészeket, hajóalkatrészeket (mint pl. a köteleket, lőszereket), fegyvereket. Minden egységnek külön gyártási helye volt az Arzenálon belül, majd az előre elkészített egységekből egy nap alatt állították össze a kész, vízre bocsátható hajót. A köztársaságnak külön, az Arzenál céljára bocsátott erdeje volt, ahonnét a faanyagot vették: Veneto régió Montello dombjának nagyjából 65 négyzetkilométeres területéről szállították a kivágott rönköket. Az itt növő fákat kizárólag hajóépítésre használhatták fel. Lucfenyő és erdeifenyő kellett az árbócokhoz, vörösfenyő a palánkokhoz, szilfa kellett a csörlőkhöz, diófa a kormánygerendához, bükk pedig az evezőkhöz volt szükséges. Még Dante is ír az Arzenálról: „Mint szívós kátrány és szurok ha forrnak / télen a velencei arzenálban, / amivel rossz hajókat orvosolnak, / ha nincs hajózni jó idő s a gyárban / egyik új deszkát ácsol, régi bordát / foldoz a másik, mely már járt az árban, / egyik a gálya farát, másik orrát / kalapácsolja, evezőt faragja, / kötelet fonja, varrja a vitorlát: / úgy itt nem tűz, hanem az ég haragja / nagy sűrü szurkot forralt lenn örökre, / melynek a partot bevoná salakja.” (Babits Mihály fordítása, mint közismert, aki a fordításáért San Remo-díjat kapott az olasz államtól.)

Hajók nélkül Velence nem lett volna thasszalokrácia, erdők nélkül nem lettek volna hajók; Velence felemelkedésének kulcsa az általa megszerzett és birtokolt erdőségeken múlt – bukása pedig részben a túlzott fakitermelés lett. Kezdetben a Velence fennhatósága alatt lévő erdőségek egészen attól a lagúnának a szélétől, ahová a város épült, egészen az Alpok lejtőin húzódó távoli szárazföldi határvonalig nyúltak, hiszen ahogy Velence városa maga a vízre épült, Velence hatalma és gazdagsága pedig a faanyagra. Csakhát a XV. század végére már nem találtak Velence szárazföldi területén megfelelő mennyiségű faanyagot, így a kereskedőcsaládok Dalmáciából vásároltak nem csak faanyagot építésre, de már kész, komplett hajókat is. Ez ellentétben állt a köztársaság érdekeivel, így rendeletben tiltották meg, hogy ezek a hajók velencei zászló alatt fussanak.

A faanyag csökkenése miatt a köztársaság előbb arra kényszerült, hogy az erdőségeken kívül álló egy-egy nagyobb fát is megjelöljenek és állami tulajdonba vegyenek (mint később kivágandót), majd a még létező egybefüggő erdőségeken őrszolgálatot állítottak fel az államilag engedélyezett fakivágásokon túli vágások megakadályozása érdekében. A muzulmánok elleni harcok ugyanis állandó háborús helyzetet eredményeztek, főleg, miután a spanyolok visszafoglalták Ibériát; a kitaszított mórok Észak-Afrika partjaira települtek, és az egész Mediterráneumot veszélyeztették flottáikkal. (A berber kalózokkal még az Egyesült Államok is harcolt a XIX. század elején!) Végül 1571-ben, Lepantónál (Görögország partjainál, a Messinai-öbölben) 200 velencei gálya részvételével sikerült az egyesített keresztény erőknek győztes csatát vívni a muzulmán hajóhad ellen. Ez volt az utolsó, még gályákkal megvívott tengeri ütközet; a győztes és a vesztes fél is korabeli viszonyok között hatalmas árat fizetett érte. A kalmárköztársaság flottája gyakorlatilag megsemmisült. Két évvel a csata után Velence olyan különbékét kötött az Oszmán Birodalommal, mintha a csatát a törökök nyerték volna meg.

A lepantói csata után elavultak a gályák, és átadták helyüket az ágyúval felszerelt, vitorlás hajóknak, a Földközi-tengeri kereskedelem helyét pedig átvette a kontinensek közötti kereskedés, hiszen Indiába, a fűszerek hazájába már el lehetett jutni Afrika megkerülésével is. A kereskedelem központja az olasz városoktól elmozdult északra: a Hanza-kereskedővárosok, Anglia, Franciaország illetve a frissen megalakult Portugália és Spanyolország lettek a fő kereskedőországok és a tenger meghódítói. Velence nem tudta pótolni veszteségeit: egyszerűen nem maradt elég megszerezhető fa a Földközi-tenger térségében. A hajógyártás központja átkerült a Baltikum térségébe, ahol a Hanza-városok nyugodtan felélhették az akkor még érintetlen északi erdőket. A Mediterráneum egész térségében elszaporodott háziállatként a kecske. Lezárásként is Attenboroughnak adva meg a szót: „A ligetek és erdők, amelyek hajdan zöld gyűrűvel övezt

ék az egész Földközi-tengert, és hihetetlenül gazdag élővilágnak adtak otthont, ma már szinte nyomtalanul eltűntek. […] Azóta csak a maquis és a garrigue – a bozótosok és a mészkőplatók növényvilága, amely hajdanában csupán a partvidékek legsziklásabb, legsilányabb sávjain nőtt – terjed a tengermelléken körös-körül, s uralja mindazt, ami valaha bolygónk egyik legtermékenyebb tája volt.”

Miért kéri a szerző, hogy támogasd?

A szerzőző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és adományokból él. Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Emiatt kérem, hogy akinek tetszenek a cikkeim, és megteheti, küldjön támogatást.

Mekkora támogast kér a szerző?

Szinte semekkorát. Havi 450 forintot vagy 1,2 eurót. Ez kb. egyharmadnyi belvárosi croissant vagy egynegyednyi balatoni lángos.

Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg.

Hogyan tudod támogatni a szerzőt?

A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára. (Ezek bankszámlaszámait kérd el a facebookon üzenetben!)

Lesz fizetős tartalom?

Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom sem. A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.