David Attenborough: Az első édenkert című könyve alapján

Megjelent három részletben a facebookon 2024. november 30-án, december 1-én és december 14-én.

Velencével hagytam abba, bár szólhattam volna még a spanyol erdőirtásról, amelyet a spanyol király rendelt el a reconquista után, hogy a merinói juhoknak nagyobb legelők álljanak rendelkezésre. (Attenborough ugyanis ezzel is foglalkozik.) Viszont ideje lezárnom a sorozatot. A cikkben később bemutatnék egy pár képet az erdőségek állapotáról, ugyanis – talán kiderült – fixa ideám az, hogy minél több a természetes erdő, annál jobbak az életfeltételek nem csak az erdőlakó állatoknak, de annál jobb a füves területek lakóinak és a tengerek, óceánok élővilágának is. Az pedig annál jobb az embernek.

Az erdőségek számos ökológiai szolgáltatást nyújtanak. Az egyik ezek közül, hogy hűtik a levegőt. Ez a globális felmelegedés korában nagyon fontos – sőt, részben pont attól van globális felmelegedés, hogy már nincs elég erdőség a világon. Az erdők ugyanis rengeteg szenet kötnek meg testükben, és egy-egy fa kidőlésekor a fa testének széntartalma nem kerül vissza 100 százalékban az atmoszférába a bomlással; egy része a talajt gazdagítja ugyanis humusz formájában. A kiválgott erdők helyén viszont, mivel jelentős napsugárzás éri a korábbi erdei talajt, a mikroorganizmusok hirtelen felélednek és hatalmas étvággyal fogyasztják el a talajban elraktározott szenet is. A humuszban elraktározott szén így kiszabadul a fák gyökerei közül. Egy szakértői becslés szerint a Föld bolygó egy időben létezett 15 milliárd fájából 5 milliárdot már kivágtunk, s egy másik szakértői becslés szerint a légkörben lévő, emberi eredetű (antropogén) széndioxid 40 százaléka származik mezőgazdasági forrásokból – ennek nagy része erdőirtást jelent. Ez önmagában jelentős széndioxid-többletet eredményez az atmoszférában, azt meg ha a tudósok 99,99 százaléka adottnak veszi, hogy elsősorban a széndioxid okozza a globális felmelegedést, akkor azt illik elhinni, pont úgy, ahogy a fogorvosnak szoktuk elhinni azt, hogy van-e szükség tömésre vagy nincs, esetleg gyökérkezelésre vagy foghúzásra, vagy az építészmérnököknek szoktunk hinni akkor, ha egy épületet vagy egy hidat kell tervezni, olyat, ami nem dől össze, meg ami nagyjából egyenes. Ha ez a szakmájuk, akkor talán érdemes lenne hallgatni a fogorvosra meg az építőmérnökre, sőt, a klimatológusra is, főleg, ha világszintű közmegegyezés van a témában. Fel sem foghatom, hogy hogy lehetnek olyanok, akik okosabbnak hiszik magukat olyan embereknél, akik tíz évet csak egyetemi szintű tanulással töltöttek. (Egyébként azt sem értem, hogy hogy van az, hogy ha a sebésznek elhisszük, hogy amíg mi mélyaltatásban, félhalott állapotban pihentünk, az a testünkben nyúlkált és kivette a rossz szerveket vagy daganatokat, aközben a háziorvosnak viszont nem hisszük el azt, ha esetleg influenza [vagy most: szamárköhögés]-szezon van.)

A levegő hűtésén és a szén elraktározásán kívül esőcsináló varázserejük is van az erdőségeknek. Wohlleben írja, hogy a kiterjedt erdőségek nagyméretű alacsony nyomású területet hoznak létre maguk felett, amelyek csak úgy magukba szippantják az óceánok, tengerek felől érkező esőfelhőket. (Szintén ugyanezek az erdőségek képesek arra, hogy kondenzációs felületet biztosítsanak a légköri vízgőznek, akár gombaspórákkal, akár apró pici famagokkal, akár másképpen, ugyanis kondenzációs magok nélkül nincs esőkicsapódás; az erdők esőcsináló erővel is bírnak tehát.) Wohlleben szerint egy ilyen óceáni víz tízszer is leesik, mire visszaérkezik a folyók által az óceánokba: azaz, leesik, elpárolog, ismét kondenzál, leesik, elpárolog, és ezt összesen tízszer. Tímár Gáborék hasonló megállapításra jutottak, amikor a magyar, alföldi aszály okoait vizsgálták, csak ők nem az erdőségeket hiányolták az Alföldről, hanem a folyamatosan párolgó vízfelületeket.

Mire jók még az erdők? Nos, megkötik a talajt. Ezt az ökológiai szolgáltatást csak akkor vesszük észre, amikor egy erdőirtás után megindul az erdő földje egy-egy nagyobb eső után, sárlavinát hozva magával. Az idei recski képek, valenciai képek ugye mindenkinek megvannak? Hasonlót eddig csak Kínából láthattunk. A víz ereje meg nagyon nagy, egy tízcentis hömpölygő víz embereket fel tud lökni, el tud sodorni. Egy méteres sárlavina meg matchboxokként kapja fel a kocsikat, és dobálja őket ide-oda.

Emellett az erdőknek megvan még ténylegesen a szokásos funkciójuk: tüzelőt adnak, bútorfát adnak, karókat adnak, és így tovább, de ezt külön nem akartam írni, mert ez természetes. Viszont az extra funkcióik miatt nem véletlen, hogy a Szahara terjedését is egy nagy zöld védőfallal – telepített erdőséggel – akarják megfogni. (Mondjuk több okból inkább kevesebb, mint több sikerrel.)

Az ezekhez képest csak bónusz, hogy az erdőkben számos állat- és növény-, illetve gombafaj is él. Ha vannak erdejeink, nem csak magunknak segítünk, hanem a természetnek is talpon maradni. Végül is a mókusok hamarabb voltak itt, mint az emberek. Én azt hiszem, felelősséggel tartozunk az erdőlakók élete iránt.

A középkor végéig mindenhez fa kellett, ahogy a korábbi cikkekben is írtam. Építkezéshez, fűtéshez, fémművességhez, fegyverekhez, hajókhoz meg aztán főleg. A középkorban még volt is egy mondás az angol királyi udvarban: no wood, no kingdome! (Idézi Richard Rhodes Energy című monográfiájában, Arthur Standish 1611-ben kiadott, The Commons Compliant című művének [a szokásos hosszadalmas bevezetés utáni] második oldaláról.)

Az erdőirtást 3000 évre visszamenően jól szemlélteti a következő ábra:

Mint látható, 1850 körülre tényleg csak az Alpok és a Kárpátok magasabb régióiban maradt meg a természetes növényzet. Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy 1900 óta jelentős mértékben visszatértek az erdők Európában, így a Mediterrán-térségben is. Onnantól kezdve, hogy a fa helyét átvette a szén, az olaj, a beton, az egykor tarra vágott erdőségek megkapták a lehetőséget, hogy feléledjenek.

A következő képen látható, hogy jelenleg Európán belül hol találhatóak őserdők (a mi szempontunkból érdekes Törökországot kihagyja, mert bár az a Mediterráneum része, de nem Európának):

Igen, nagyjából sehol sincs már Európában őserdő. Ez a kép persze nem egyezik meg a valós fás területek kiterjedésével, ez csak az ősi erdőségek területét mutatja. Magyarországon négy pötty.

A következő 2015-ös adatok alapján készült kép az európai erdősültségről, Jakub Marian térképe:

Ez már sokkal biztatóbb. Azt lehet látni, hogy nagy kiterjedésű területeken van összefüggő erdőség, sőt, Angliát, Franciaországot, Írországot még alul is reprezentálja ez a térkép. Valószínűleg összefüggő, természetközeli állapotú erdőterületekről kell legyen szó, mert például London teljes területének több, mint 20 százalékán, azaz, ötödén állnak fák, ezzel pedig a világ legnagyobb városi erdeje, lassan már erdőváros. Általában véve elmondható, hogy míg a középkorig irtották a fákat mindenhol, azzal, hogy az európai országok átálltak a szénre, később kőolajra, még később a nukleáris energiára, a hajóépítésben pedig a fémvázas hajókra, az építészetben a vasbetonra, egyre több egykori erdőség tudott megújulni. Ennek egészen abszurd példáját adják a svédek: az 1830-as években 300 000 tölgyfát ültettek későbbi hajóépítési célra. Amikor ezek a fák vágósorba kerültek az 1970-es években… akkorra már régen nem fából készültek a hajók. A tölgyerdő pedig megmaradt.

A következő kép (forrása ennek a The Washington Post, az írás pillanatában megnézhető online is) azt mutatja, hogy míg 1900-ra eléggé alacsony volt az erdősültség, azóta egyre nagyobbak az európai erdők (az egykori Jugoszlávia államai illetve Norvégia kimaradt a képről, gondolom, elegendő adat hiányában):

Hogy kapcsolódik ez az egész az eredeti témámhoz? Úgy, hogy az egész sorozat arról szólt, mekkora bőséget hozott létre a természet a Mediterrán-térségben, és az ember ezt mindenhol felélte. Elszikesítettük a termékeny félhold völgyeit, hagytuk elsivatagosodni Észak-Afrikát, kiszárítottuk és félsivatagossá tettük a Kánanát, sziklaszirtessé tettük az ókori Hellászt, és így tovább. Azt, amit látunk, hogy Afrika sivatagos, hogy Görögország sziklás, adottnak vesszük, holott akár még csak hatezer éve is Észak-Afrikában tavak voltak. Azt hinnénk, a Csád-tó kiszáradása a XX. században indult be, ha ezt a képet látjuk (1963-ban még 25000 km2 volt a területe, azaz, kb. 42 Balatonnyi):

Na de mekkora volt régen a Csád-tó? Ez a kép a rekonstruált kb. 8000 évvel ezelőtti állapotokat mutatja. Ekkor a területe 400 000 négyzetkilométer volt.

Persze, némiképpen „hazudok”, hiszen nem lehet mindent az emberi tevékenységre fogni. Van természetes klímaváltozás is. Egy elég jelentős probléma pont az, hogy nagyon nehéz megmondani, hogy a tapasztalt klímaváltozás az emberi tevékenység következménye-e vagy természetes változásé? Ha, mint valószínű, a kettő hatás együttes következménye, akkor mennyi ebből az emberi és mennyi a természetes? A klímaváltozás-tagadók szerint a klíma mindig is változott, mindig is haltak ki fajok, emberi ráhatás nélkül is. Valóban így van. Elég a dinoszauruszok korát felhozni példaként. Kihaltak, nincsenek itt, pedig előtte közel 200 millió évig uralták a bolygónkat. És egyébként itt a bökkenő: ha nem jött volna az a bizonyos aszteorida, akkor lehet, hogy még 200 millió évig a dinóké a bolygó. Az ember, mint homo sapiens faj, talán 200 ezer éves, a Földet alig tízezer éve „vette birtokba”, és már most előidéztük a hatodik világméretű kihalási hullámot, már most nagyon jó úton vagyunk afelé, hogy hulladékká és salakká, meddővé alakítsuk át bolygónkat, elsivatagosítsuk földjeit, elsavasítsuk vizeit. Ilyen mértékű és léptékű változásra az élővilág nincs felkészülve: mi sem. Hiába írja meg félévente több száz tudós, hogy azonnal le kéne állni a természetpusztítással (elsősorban a fosszilisek égetésével), mert olyan folyamatokat idézünk elő, olyan szellemeket engedünk ki a palackból, amelyekkel nem fogunk tudni bánni, sem mi – sem az eggyel vagy kettővel későbbi generáció, sem később majd a köbükunokáink nemzedéke, akikre a bajt hozzuk.

Na de térjünk vissza a Mediterráneumra!

Azt gondolhatnánk, hogy a Földközi-tenger medencéjét nem érhette több csapás a korábbi részekben felsorolt civilizációs ártalmak után. Ha így vélnénk, tévednénk, ugyanis mindig van rosszabb. Főleg az állatvilág van bajban, hiszen akár a szárazföldi-, akár a vízi állatoknak többféle stresszt kell elviselniük: 1) az ember vadássza-halássza őket, akár étkezési céllal, akár „sport”-ként, akár csak amiatt, mert bizonyos állatok „kárt tesznek” akár a vadállományban, akár a mezőgazdaságban; 2) szűkül az élőhelyük, életterületük, költési területük; 3) a környezetszennyezés tovább pusztítja életterüket, ráadásul, 4) a[z ember által előidézett] klímaváltozás nem csak azt jelenti, hogy hőstressz éri ezeket az állatokat, hanem az is, hogy megjelentek olyan tájidegen fajok az életterületükön, amelyek vetélytársaik lesznek az élelemszerzésben.

A rómaiak előszeretettel fogyasztottak mindenféle vadmadarat, énekesmadarakat is, melyek testtömege alig pár száz gramm, vagy egy sima mezei pacsirtáé alig 50 gramm. Hány gramm lehet akkor a nyelve, az amelyből készült pástétomot annyira szerették? Feljegyezték számos római államférfiról, mennyire szerették a kismadarakat, és akár az énekesmadarak, akár a vándormadarak étkezési vagy akár „sport” célú leölése mai napig szokás akár Törökországban (emlékezzünk csak erre a mondókára: gólya-gólya-gilice), akár Görögországban (ahol a nagyobb testű madarak után rákaptak a kisebb testűekre, most éppen a vadgerle az, amelynek rohamosan esik az egyedszáma, melyből évente kb. 3 millió példányt ejtenek el Görögországon kívül Olaszországban, Cipruson, Máltán, Franciaországban és Spanyolországban is – ezt a görög természetvédelmi minisztérium úgy akarja orvosolni, hogy vadászonként és naponta hat kilőtt példányban állapítja meg a maximális egyedszámot), akár ugye Olaszországban magában (pár éves történet, amikor olaszok Magyarországra jártak át kismadarakat lőni…). Éves szinten több százmillió madarat (NEM elírás) lőnek le a „sportvadászok” ezekben a mediterrán országokban. Ez tíz év alatt tehát 2 milliárd madártetem. Amióta Attenborough megírta a könyvét, eltelt negyven év, az 8 milliárd madártetem.

Ez csak a madárvilág; mi a helyzet a halállománnyal, a vadvilággal, a növényvilággal?

1859-ben történelmi jelentőségű terraformálást hajtott végre az emberiség: összeeresztette két tenger vizét, megnyílt a Szuezi-csatorna. A Perzsa-öblön át rengeteg halféle telepedett meg az Indiai-óceánból származva a Földközi-tenger keleti medencéjében. A megtelepedés lassú és fokozatos volt. Ennek ellenére a halállomány harmadával esett vissza az elmúlt 50 évben a tengerben a túlhalászat miatt, a teljes tenger több, mint fele túlhalászott állapotban van, ezzel a világ összes tengere közül a Földközi-tenger a legjobban túlhalászott. Mindezt úgy, hogy az ember az utóbbi időben visszafogta magát, így 2023-ra „visszaesett” 60 százalékosra a túlhalászat mértéke. Ez mindenképpen biztató. Az viszont biztos, hogy a Földközi-tenger felmelegedése miatt (idén több helyen is 30 fokos vízhőmérsékletet mértek, augusztusban Egyiptom partjainál majdnem 32 fokot, és gondoljunk bele, itt nem egy párméteres Balatonról van szó, hanem még a partközeli vizek is több száz méteres mélységűek!) rekordmennyiségű hal pusztult el a vízben. Természetesen ez a halászó madarak állományát is csökkenti; újabb krízishelyzet számukra. Ja, az, hogy a Földközi-tenger vize olyan átlátszóan tiszta, egyébként nem azt jelenti, hogy mennyire egészséges, hanem, hogy hiányzik belőle az élet. A felmelegedés miatt persze sokkal könnyebben kiszáradnak a partmenti bozótosok, fásított területek, minimális erdőségek. Az, hogy nyáron bozóttűz-hullám van szerte a Mediterrán térségében, mínuszos hír. Fel sem kapjuk rá a fejünk. Egyébként a mediterrán tájon elterjedt két kaktuszfajta, az agavá és az opuntia, melyeket a táj jellegzetes növényeinek lehetne hinni, nem őshonosok itt, ezek sivatagi növények. Emiatt érzik olyan jól magukat a Mediterrán-térségben. Szintén sikerült már betelepíteni a térségbe pár eukaliptusz-fajtát is, melyek kiválóan érzik magukat, és kiszorítják az őshonos citrus-, cédrus-, mirtusz-, mandulafenyő-, magyaltölgy-fákat.

Ott hagytam legutóbb abba, december elsején, hogy az ember, amerre jár, feléli az őt körülvevő, őt tápláló, őt itató természetet. Mintha valami felsőbb hatalom arra szólította volna fel, hogy uralkodjék az állat- és növényvilágon, ahelyett, hogy igyekezne harmóniában élni vele. Persze, mondhatnánk, hogy a technikai fejlődés soha nem látott civilizációs fejlődést, ugrást is hozott az emberiség történelmében, bizonyság erre az, hogy már 8 milliárdnál is több lélek lakja a bolygót (gyerekkoromban, 1989-ben léptük át az ötmilliárdot, serdülőkoromban, 1999-ben a hatmilliárdot, fiatalkorom végén, 2011-ben értük el a hetediket, és pár éve, amikorra már átfordultam a B-oldalra, 2022-ben a nyolcadikat); csakhogy fejlődés-e a bolygó erőtartalékainak felélése, kimerítése? Fejlődés-e a lemmingek túlszaporodása? A mindent letaroló sáskáké?

Ahogy Lányi András fogalmaz: „a bolygó elpusztítása – az élővilág átalakítása hulladékká – nem a gonosz elitek mesterkedésének következménye, hanem a választópolgárok tömegeinek kifejezett óhaja”. A filozófussal egyetértve, úgy vélem, fejlődésnek tekinteni azonban az emberiség fejlődésének ívét: féloldalas. Valóban egyre nagyobb részét hódítottuk meg a természetnek, valóban egyre magasabb fokon állt az emberi civilizáció, de fejlődésnek csak azt lehet nevezni, írom Lányi András sorai alapján, amikor úgy növeljük saját életszínvonalunkat, hogy azzal egyúttal növeljük saját erőforrásainkat is. Ha ellenben ezzel ellenkezően, feléljük ezeket az erőforrásokat, akkor valójában válságról beszélünk – és ezt a válságot, ezt a hanyatlást szokták nevezni a közgazdászok fejlődésnek! Attenborough-tól származik az a mondás, hogy bárki, aki egy véges világban végtelen növekedést vizionál, vagy bolond, vagy közgazdász.

De mi a helyzet a véges növekedéssel, a fenntartható fejlődéssel? Az óvatosabb politikusok, amikor erről beszélnek, arra gondolnak, hogy épp csak annyira akarnak növekedni, ami nem roncsolja tovább a környezeti javakat – feltéve, ha ez nem jár életszínvonal-eséssel, mert annak még a gondolatától is borsódzik minden politikus háta, akár demokratikusan választott politikusok ezek, akár autokraták. Sajnos, de a fenntartható, életszínvonalesés-mentes növekedés hiú ábránd. Ilyen nincs, túlzott optimizmus azt hinni, hogy erre maradt még esélyünk. Ha más nem, akkor az ökológiai lábnyomunk megmutathatná, hogy a jövőt éljük fel, hogy kizsákmányoljuk környezetünket; ha ezzel leállunk, akkor a bolygónk nem lesz képes a jelenlegi színvonalon fenntartani 8 milliárd embert. Persze, a gazdagabbak, jóbb módúak, akik elsősorban felelősek a kizsákmányolásért és a pazarlásért, majd megoldják: mindig a szegényebb ember lesz még szegényebb, mindig az ő életfeltételei lesznek még rosszabbak.

Aztán, amikor nem nő a kukorica ki a földből, nem teremnek meg a gyümölcsök, vagy a Mediterráneumban, amikor a szárazság miatt visszaesik az olajfák termése, akkor majd a rossz időjárásra hivatkozunk, és az áremelkedést a kereslet-kínálat vastörvényére vezetjük vissza. Miközben magát a szárazságot pedig saját magunk, mi okoztuk.

Márpedig a rendszer inherensen okozza ezt. Amíg nem állunk át a valóban fenntartható fejlődésre, azaz, a nyakló nélküli fejlődéssel való leszámolásra, addig válságról-válságra fogunk bukdácsolni. Ezt nevezi a közgazdaságtan normális, üzemszerű működésnek. A természeti erőforrások használatával rosszul állunk. 1971 óta minden egyes évben több természeti erőforrást élünk fel, mint amennyi az évről-évre való megújulás. (Miközben olajból, kőszénből, földgázból a természetes újulat évente: nulla.) Eközben valóban nem csak az emberiség lélekszáma, de életszínvonala is emelkedik. De vajon nem lehet-e összefüggés aközött, hogy egyre inkább feléljük még a megújuló forrásokat is, salakká és hulladékká változtatva eközben a bolygó egyre nagyobb részét, és az életszínvonal-emelkedés között? A közgazdászok vajon miért nem tudták még kiszámolni, hogy ha a természeti tőkét éljük fel, akkor évről-évre egyre kevesebb lesz a természeti kamat is? Ezt a gondolatot, miszerint, a gyerekeink, unokáink jövőjét éljük fel, mint bosszantó légyzümmögést hessegetik el fülük mellől, és bíznak a technológiai megoldásokban, melyek az elmúlt bő évszázadban egyre magasabb növekedési pályára állították az emberiséget.

Csakhát, ha valaki a történelmet tanulmányozza, arra fog rájönni, hogy minden alkalommal ugyanez játszódott le a civilizációk bukása előtt. Ez történt Mezopotámiában: amikor már a meggyötört föld nem adott elég búzát, újabb erdőket irtottak ki és újabb földeket törtek be, vontak be a művelésbe. Aztán csodálkoztak, hogy még erőteljesebb a szikesedés, a talaj eróziója. Hiába vonnak be több területet a termelésbe, csökken a terméshozam. Úgy remélem, ezzel a sorozattal megmutattam: a javak felélése történt Afrikában, az ókori Hellászban, Rómában, mindig, mindenhol, aztán a sérülékennyé lett civilizációt egy-két természeti csapás (vagy az azzal járó népmozgások) elpusztította.

A jelenkorban is ez a folyamat tetten érhető a Mediterrán-térségben is. Attenborough már az előző évezred utolsó századának nyolcvanas éveinek közepén így írt erről: „[A] Földközi-tenger térségének ökológiai épsége súlyos válságba került. A halászzsákmány mind kisebbre zsugorodik. A turisták révén gazdagságot biztosító fürdőhelyeket koszba fojtja a hulladék és a tisztítatlan szennyvíz. A táj elsivatagosodik. A civilizált ember minden jel szerint röpke háromezer esztendő alatt végképp összemocskolta tulajdon fészkét.”

Történt azóta pozitív változás? Nos, összeültek a politikusok, megvitatni a teendőket. Szintén Attenborough írja a következőket: „A tömérdek bizonyíték ellenére a részt vevő nemzeteket nem sikerült meggyőzni, hogy gazdaságilag hasznos volna számukra a haladéktalan cselekvés. Mindössze abban egyeztek meg, hogy az eddiginél mélyrehatóbb és részletesebb tudományos vizsgálatokat kell végezni a tenger térségében, hogy közös választ adjanak olyan látszólag egyszerű, gyakorlatilag igen bonyolult kérdésekben, mint például a szennyeződés elemzése, mértékének felbecsülése, eredetének és terjedésének kinyomozása.” Olyan, mintha ezt Attenborough bármelyik klímacsúcsról írta volna, pedig ez egy negyven évvel ezelőtti bekezdés, és még csak nem is a felmelegedésről szól. 1985-öt írtunk akkor, amikor az angol természetfilmes ezeket a sorokat papírra vetette.

Attenborough egyik példája az emberi felelőtlenségre és természetpusztításra az egyiptomi gátrendszer, az Asszuáni-gát kiépítése volt. Az egy dolog, hogy felépítésekor és így a Nasszer-tó kialakításakor számos műemlék került víz alá, de lakott településekről is ki kellett költöztetni az embereket. Kit érdekel, a többség érdeke felülírja a kisebbség érdekét, mondhatnánk – a kiköltöztetett núbiaiak viszont csak 2019-ben kaptak kártérítést először, miközben a gát 1960-tól 1970-ig épült fel. Jobb későn, mint soha, mondhatnánk, ám vannak olyan dolgok, amelyeket már sohasem lehet pótolni. A Nílus vize ugyanis azóta nem úgy folyik, mint régen. Harmadannyi vizet ad, és szinte semmi hordalékot; az évezredeken át termékeny földek természetes trágyázása véget ért. Mesterségesen előállított műtrágyával kell a földeket táplálni, amihez viszont rengeteg áram kell. A tápláló hordalék a Mediterráneum egészéből is hiányzik: a szardínia-fogás az 1962-es 18 ezer tonnáról 460 tonnára esett vissza 1968-ra Egyiptom partijainál, igaz, azóta az lassanként kezd helyreállni. (Az is igaz, hogy miközben a Níluson töredékére esett, addig a Nasszer-tóban megkezdődött a halászat. Jelenleg Egyiptom halászata a lakosság negyedét látja el fehérjével, ám a kifogott halak négyötöde halfarmokon nevelkedik.) Attenborough szerint Egyiptom elveszítette halfogása felét, így madarainak egy részét is. Jelenleg a legnagyobb veszélyt a halászatra a felmelegedés jelenti: a Földközi-tenger nyaranta már 30 fokig is felmelegszik. Emiatt az áramlatok is gyengülnek a tenger medrében, a tengerfenéken pedig felszaporodott egy mucillagine nevű nyálkás, sűrű, fehéres-sárgás színű, különböző mikroalgákból álló anyag, amely néha a tengerfelszínre is kibukik. Ez a halakra kevés veszélyt jelent, mert azok arrább úsznak, a kagylókat és rákokat azonban nem kíméli. Viszont az ipari halászatot leállíthatja teljesen; sőt, azok a régi halászati technikák, amelyek még az ókorból maradtak fenn, ellehetetlenülnek. A halászat bedőlése mellett még egy iparág lesz nagyon komoly vesztese a felmelegedésnek: a turizmus.

Miközben a meleget a halak nem szeretik, a medúzák kimondottan élvezik. Az pedig ugyanolyan veszély a turizmusra, mint az, ha a tengerpartot nyálkás szlötyi lepi el: senki sem szereti a csípős puhatestűeket. A száraz, forró idő miatt megváltozó áramlások pedig könnyűszerrel a partra lökik ezeket a csípős lényeket. S míg Attenborough 40 éve arról írt, hogy a tengerpart teljes szakaszai válnak a turizmus áldozataivá, szinte minden percben felépül egy-egy újabb hotel, mesterséges öböl a vitorlásoknak, vagy csak simán egy újabb strandzónát alakítanak ki a turisták számára, hogy aztán a helyi élővilágnak még kevesebb költési területe maradjon. Mostanra a szállodaipar kiépült:  a turisták pedig egyre nagyobb számban új célpontot keresnek maguknak. Mindazok, akik az érintetlen természet szépségében akartak gyönyörködni, az ő fogadásukra kiépült ipar miatt már nem találják meg a természetes szépséget. Mindazok, akik hűteni akarták magukat nyáron a tenger vizében, ma már inkább Izlandra, Norvégiába vagy a többi skandináv államba vágynak; s bár persze szó sincs arról, hogy már most lenullázódott volna a turizmus a Földközi-tenger medencéjében, de arról már van szó, hogy  egyes városokban tüntettek a helyi lakók a túl sok turista miatt. Mallorcán, Barcelonában, a Kanári-szigeteken, Velencében, Teniferében, és ez mind idén, 2024-ben. Gondolom, ez még folytatódni fog – az egyre elviselhetetlenebb hőség, egyre jobban felmelegedő és egyre nyálkásább tenger, a hagyományos és az ipari halászat egyre látványosabb csődje, az ívóvízhez való huzzájutás nehézségei, és nem csak a Közel-Keleten, hanem már Spanyolországban is; a minden évben esedékes erdőtüzek, bozóttüzek, ezek, bár már ezek kezdetei napi valóságként vannak velünk jelen, a jövőben minden bizonnyal egyre jobban fogják rányomni bélyegüket a Mediterrán nyárra.

Attenborough 1987-ben még bizakódóan így zárta a könyvét: „A Földközei-tenger térsége vitathatatlanul a legrégebben humanizált táj a földön. Itt tanultuk meg először, hogyan szelídítsük meg az állatokat, hogyan neveljünk növényeket. Itt tettünk szert olyan hatalomra, hogy at táj egész képét gyökeresen át tudtuk alakítani, ahol a világ minden részéről származó, különleges állatokat és növényeket kezdtünk tartani, ahol egy fél világrészt változtattunk piacra termelő veteményeskertté. Lehetséges, hogy talán ez lesz az a hely, ahol valóban tanulni kezdünk hibáinkból? Ha ellátogatunk tönkrenyomorított tájaira, a szentélyek közé, amelyeket kétezer esztendeje a sivatag homokja borít, ha végigsétálunk olajtól, döglődő halaktól mocskos partjain, amelyeket alig tegnap szennyeztünk el, talán felfogjuk, micsoda veszteség ért minket, és észhez térünk. […] Meglehet, ez a lecke lesz az utolsó nagy ajándék, amit a Földközi-tenger vidéke felajánlhat az emberiségnek. Egy azonban bizonyos. Azok a folyamatok, amelyek tízezer esztendővel ezelőtt itt kezdődtek el és a jelenlegi állapotába sodorták a Földközi-tenger térségét, ma már az egész világon megindultak. Immár nem csupán egy kicsiny tengert és környezetét kell a nemzetek összefogásával megoltalmaznunk. Magát a bolygót.”

Látnoki szavak. Attenborough azóta is szakadatlanul igyekszik felhívni a világ vezetőienk, akár politikusok, akár üzletemberek legyenek is azok, a tarthatatlan állapotokra, saját magunk végveszélybe sodrására. Hallgattak rá? Hallgatnak rá? Dehogy. Hiába tízezernyi tudós, akik mind arról beszélnek, változtatni kell, azonnal, sürgősen, pár emberen kívül, akik saját maguktól lépnek az önkorlátozás útjára, és az alig létező zöldmozgalmakat támogatják, nem történik, nem történt semmi. Be kell előbb következnie a bajnak, hogy az emberek elhiggyék, hogy bekövetkezhet.

Ha már a sorozatban megidéztem a bibliai képeket, és megidéztem Babits Mihályt is korábban, úgy érzem, illő vele, az ő soraival búcsúznom: „Bizd azt reám, majd szétválasztom én. / A szó tiéd, a fegyver az enyém. / Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem. / Ninive nem él örökké. A tök sem, / s Jónás sem. Ejön az ideje még, / születnei fognak ujabb Ninivék / és jönnek uj Jónások, mint e töknek / magvaiból uj indák cseperednek, / s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi, / az én szájamban ugyanazt jelenti.” // Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott. / A nap az égen lassan ballagott. / Messze lépcsős tornyai Ninivének / a hőtől ringatva emelkedének. / A szörnyű város mint zihálva roppant /
eleven állat, nyult el a homokban.

---

Miért kéri a szerző, hogy támogasd?

A szerzőző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és adományokból él. Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Emiatt kérem, hogy akinek tetszenek a cikkeim, és megteheti, küldjön támogatást.

Mekkora támogast kér a szerző?

Szinte semekkorát. Havi 450 forintot vagy 1,2 eurót. Ez kb. egyharmadnyi belvárosi croissant vagy egynegyednyi balatoni lángos.

Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg.

Hogyan tudod támogatni a szerzőt?

A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára. (Ezek bankszámlaszámait kérd el a facebookon üzenetben!)

Lesz fizetős tartalom?

Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom sem. A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.