David Attenborough: Az első édenkert című könyve alapján
Megjelent két részletben a facebookon 2024. június 17-én és 2024. június 23-án.
Másfél héttel ezelőtt, előző pénteken, már nem is tudom, hogy melyik könyvbatárnál (talán a Keletinél?; igen, a Keletinél, ott volt valakivel találkozóm) megláttam egy szép kiállítású, fényképekkel, ábrákkal dúsan megtámogatott könyvet, ráadásul még csak nem is a prémium, hanem a normál árú könyvek között. David Attenborough: Az első édenkert című könyve volt az, s mivel ez érdeklődési körömhöz kapcsolódik, addig minden mást félretettem. Nem szándékosan tettem félre: általában napi 2-3 órát igyekszem olvasni, egyfelől a heti újságot, másfelől híreket, harmadfelől könyveket, de azokat is váltogatva, hogy mindegyikkel haladjak. Ez most kifogott rajtam, amíg ezen a több, mint 200 oldalas, fűzött, keménytáblás, gazdagon illusztrált könyvön végig nem sikerült érnem, minden más későbbre halasztódott.
Ott hagytuk abba az I-II. részt, hogy a korábban kiszáradt Földközi-tenger medencéje a világ valaha volt legnagyobb vízesése nyomán pár év alatt újra megtelt vízzel, miután elmozdultak Herkules oszlopai, és újra kinyílt a Gibraltári-szoros, a tengerbe pedig az Atlanti-óceán vízivilága szép lassan betelepedett. Az Édenkert létrejöttéhez hátra volt még viszont még valami: egy jégkorszak és a jégkorszakból való kilábalás.
A Messinai sókrízis vége egyúttal a pliocén kor kezdete is. A pliocén földtörténeti kor idején magasabb volt az átlagos hőmérséklet (miközben az atmoszférában a szén-dioxid szintje a maihoz hasonló volt, ami azt is mutathatja, hogy James Hansennek igaza lehet, a preindusztriális szinthez képesti 3 fokos felmelegedés már bele lehet táplálva a rendszerbe, bár Hansen felvetése a többi tudós által nem teljesen elfogadott), majd ennek a kornak a végén, nagyjából 3 millió évvel ezelőtt megindult az eljegesedés. Ennek oka lehetett az is, hogy lemeztektonikai mozgások nyomán kialakult a panamai földszoros, megteremtve az összeköttetést Észak- és Dél-Amerika között, az pedig elzárta a Csendes- és az Atlanti-óceánt egymástól. Emiatt az Atlanti-óceán hűvösebbé vált, kialakult a mai Golf-áramlat és a hozzá kapcsolódó Észak-Atlanti áramlat, az pedig lehűtötte a klímát. 2,5 millió éve elkezdődött a pleisztocén (mely nagyjából 11 700 éve ért véget), ez a korszak az, amelyben a közelmúltbeli eljegesedések megindultak. Az ilyen eljegesedések együtt jártak két jegesedés közötti felmelegedéssel, azaz, váltakozva hol erősebb, hol gyengébb volt a gleccserképződés: az viszont biztosnak tűnik, hogy a jég felhalmozódása miatt (délen az Antarktiszon, Északon Grönlandon és más szárazföldi területeken) lecsökkent a világóceán vízszintje. Ekkor alakulhatott ki Beringia is, a földhíd Kamcsatka és Alaszka között, ami azt eredményezte, hogy az emberek eljutottak Észak-, majd Dél-Amerikába is. Az eljegesedés akár a 40-ik szélességi fokig is lehúzódhatott: ez már a Mediterránium. Nagyon érdekes új felvetés, hogy esetleg azért is alakulhatott ki jégkorszak a Földön, mert Napunk vándorlása során (a Tejútrendszer központi fekete csillaga körül kering a Nap úgy, mint körülötte a bolygók, a bolygók körül meg a holdak; a dinoszauruszok kihalása óta még csak egy fél kört tettünk meg!) esetleg találkozott egy sűrű csillagközi gázfelhővel, így a Naprendszer bolygóit védő helioszféra visszahúzódása bolygónkat szélsőséges hidegnek tehette ki.
Akárhogy is történt, az északi egybefüggő jégmező elkezdett egyre délebbre terjedni. Előbb csak a mai Angliát, Franciaországot és Németországot érte el, majd találkozott az Alpok és Pireneusok csúcsain megnövő többi gleccserrel. A lombhullató erdők (így például a bükkerdők is) egyre délebbre vonultak, pont úgy, ahogy mostanság egyre északabbra húzódnak a tűlevelűek kárára. Velük együtt jöttek egyre jobban délre az erdő lakói is. A tengerek vízszintjének esése a Földközi-tengert is érintette, bár most nem csukódott be a Gibraltári-szoros: ellenben a szigetvilág valószínűleg ismét összekapcsolódott (lásd a korábban már kitett képpár közül az alsót).
A jégmezők terjedése magával hozta a délre tartó erdős területek helyére a permafrosztot és a tundrát is. Bár Dél-Európa nem vált a jég foglyává, de területének egy jelentős része elerdőtlenedett, fűvel-sással borított, télen fagyott puszta lett, amelyen legfeljebb csak pár nyírfa, törpe fűzva meredezett. A korábbi mediterrán örökzöldek (cédrusok, olajfák, ciprusfák, babérfák, szentjánoskenyérfák) csak a mai Spanyolország, Olaszország, Görögország és Törökország legdélebbi részein maradtak meg, illetve Közel-Keleten és Észak-Afrikában.
A fenti képen az is jól látható, hogy Észak-Afrikában az Atlasz-hegység, amely jól látható módon összekapcsolódik a Sierra Nevadával, és bővebb értelemben véve az egykori római provincia nevét viselő Baetica-hegységrendszerrel — bár ennek magyar nevét nem találtam meg, csak angolosan és spanyolosan —, védelmet nyújt a szaharai forróság elől a Földközi-tenger déli partján megtelepülő flóra és fauna számára. Valójában az Atlasz-hegység még a Messinai sókrízis idején sem vált csapadékmentessé. Refúgiumot nyújtott: megfogyatkozott számban bár, de még így is elég nagy területen tudta a növény- és állatvilágot befogadni. Köztük a madarakat is.
Ezek a madarak pedig rájöttek, hogy az északi féltekés nyár idején a tundra felolvad és igazi terülj-terülj asztalkám várja ekkor őket. A tundra tavasza pont ugyanolyan lehetett akkoriban, mint manapság: a felengedett talajon elképesztő színpompában nyílnak ki a növények, a kicsiny fák rügyeket fakasztanak, ezek pedig hatalmas számban vonzzák a rovarvilágot. Felélednek ilyenkor téli álmukból a sünök és rágcsálók is. Ez lehetett régen is: az afrikai partvidék szűkös területén élő madarak (a rovarevők, mint a fecske és a poszáta, a rágcsáló-vadászok, mint a héja és a sas, vagy a lápok és mocsarak mindenevői, mint a gólya) az élelmiszer-bőségben saját magukat kínáló kiterjedt területekre átvándoroltak a nyári költési időszakban, hogy ott rakjanak fészket és neveljék fel fiókáikat. Aztán, amikor a tél visszatért, és újra fagyos lett a föld, a madarak is visszarepültek Afrikába.
Ez a vándorlás évmillikon keresztül tarthatott pont ugyanúgy. Aztán, ahogy a pleisztocén véget ért (talán pont az ember hatására, állítja William F. Ruddiman a korai antropocén-hipotézisével) és elkezdődött a holocén, egyre visszább húzódott a jég is Európáról, egyre magasabban maradtak csak meg a gleccserek, egyre inkább átadta a füves puszta magát a visszatérő erdőségeknek, és egyre feljebb húzódott a tundra is. A költési időszakban vándorló madarak ellenben nem szoktak le arról, hogy Észak-Afrikából Európába költözzenek táplálkozni és szaporodni a nyár folyamán, annak ellenére, hogy évről-évre mindig egyre messzibb kellett repülniük.
Míg a Mediterrán-tenger északi partjain a tundrás-tajgás vidék ismét helyet adott a lombhullató erdőknek, addig a déli, délkeleti partokon kialakult a jellegzetes mediterrán flóra az örökzöldekkel. Tengerparti fenyő, makedón jegenyefenyő, mandulafenyő, magyaltölgy, paratölgy, boróka, ciprusok, cédrusok, olajfák telepedtek ezeken a helyeken meg — valamennyinek vastag viaszréteggel védett, szívós, bőrszerű levelei vannak a hőségből fakadó vízveszteség és a rovarok elleni védekezésül. A sziklásabb meredélyeken, platókon, vadon nőtt a levendula, a zsálya, a rozmaring, a kakukkfű, a hanga, melyek hosszú, szívós gyökereik mélyen behatoltak a repedésekbe. Ahol picit nagyobb volt a termőréteg, ott cserjék: leander (babérrózsa), seprűzanót, rekettye, mirtusz, babér, hanga és bororrózsa termett vadon.
A pleisztocén vége még egy jelentős változást elhozott: a homo sapienst. A jelenkori ember nagyjából 300 ezer éve jelenhetett meg Közép-Kelet-Afrikában a korai emberelődökből kifejlődve, majd szétterjedt az egész világon. A pleisztocén végére már meg volt található a Mediterráneumban, feltehetően a neandervölgyi ember is a modern ember terjeszkedése miatt halt ki — bár furcsa örökségként az európai emberek úgy nagyjából 2-3 százaléknyi neandervölgyi gént mai napig hordoznak magukban (azaz, a modern ember szaporodott a neandervölgyivel): a neandervölgyi géneknek köszönhetjük a vörös hajszínt és szakállat, az elhízásra és cukorbetegségre való hajlamot, azt, hogy esetleg túl könnyen leégünk a napon, sőt, még az alvási szokásainkra is hatással vannak.
A modern ember tehát, mire megtelepedett itt, megtalálta magának az Édenkertet.
Pontatlan volt az előző fogalmazás. A modern ember nem “megtalálta” magának az Édenkertet, mire megtelepedett a Földközi-tenger medencéjében (annak is Afrika észak-keleti partividéke mentén, a medence délkeleti-keleti oldalán elsősorban), hanem pontosan azért telepedett meg itt, mert paradicsomiak voltak a körülmények számára. Azért voltak a körülmények paradicsomiak az ember számára, mert paradicsomiak voltak a növényvilág és az állatvilág számára is. Az itt letelepedő ember bőségesen talált magának földet; építőanyagnak követ és fát, zsákmányállatokat, különböző ehető növényeket, édesvizet és vízi élővilágot, hatalmas tengert, benne mindenféle halakkal, tengeri emlősökkel, illetve “a tenger gyümölcseivel” (kagylókkal, rákokkal, polipokkal, tintahalakkal) tele.
Az, hogy az első civilizációk, azaz, letelepedett közösségekből kialakuló komplex, fémhasználó, írásbeliséggel is rendelkező államalakulatok (valószínűleg a komplex társadalmak kifejlődésének egyik kulcsa pont az írásbeliség megjelenése, azzal ugyanis lehetővé vált a generációkon átívelő tudás-felhalmozás — az írás[ok] kialakulásáról majd szándékozom írni egy nyelvtanleckét is valamikor), itt fejlődtek ki, azaz, itt kezdődött meg az emberiség ókora, nem meglepetés. De hol is pontosan? Nos, mindannyian emlékezhetünk még az általános iskolai tanulmányainkból, hogy ezek a Közel-Kelet és Afrika “termékeny félhold” névre hallgató összefüggő területein alakultak ki. Ez a Közel-Keletet és Mezopotámiát jelenti. Búzát, árpát, lencsét, borsót, tönkebúzát, alakort nemesítettek itt ki a letelepülő emberek, és háziasították a kecskét, sertést, marhát, birkát. (Ezek mellett nyilván még vadásztak és halásztak továbbra is.) Fontos, hogy nem ezen korai városok és civilizációk kialakulásával kapcsolatban írok, ezért erre nem térek ki bővebben; amiről írok, az az, hogy hogyan pusztultak el ezen civilizációk. A cikksorozat címe: ‘Kiűzetés a Paradicsomból’ ugyanis az Attenborough-i ‘Az első Édenkert’ című könyvre és sorozatra ez a cím rímel legjobban a biblia kép felidézésével; ám hozzá kell tegyem, szó sincsen “kiűzetésről”, legfeljebb átvitt értelemben, azaz, hogy a természet űzött ki minket ezekről a területekről, egyáltalán nem volt szükség semmilyen istenségre hozzá; s a természet is azért fordult ellenünk, mert mi magunk voltak okozói ennek a “kiűzetésnek” azzal, hogy lelaktuk, letaroltuk, máig el nem múló tájsebeket ejtettünk a minket egykor befogadó természeten. S bár Mezopotámia nem része a Mediterráneumnak, az emberek által itt elvégzett pusztítás tanulságokkal szolgálhat számunkra, ezért írok erről is. Hogy tettük tehát sivataggá-félsivataggá a két folyó által is táplált, közrefogott területet?
Ezek a területek annak idején erdős, a folyók partjain pedig különböző füveket bőséggel termő (és az azzal táplálkozó növényevőket könnyedén eltartó) területek voltak. Az első települések a két folyó tengerhez közeli, déli részén, a folyók partjai mentén alakultak ki, majd, ahogy ezek a települések egyre jobban növekedtek, a lakók akár öt kilométernyi mélységben is elvezették a folyó vizét csatornákon keresztül oldalirányban. Az így kialakított oldalágakban halásztak, pákásztak is természetesen. Az első nagyobb települések i. e. 5000 körül (azaz kb. 7000 éve) jöttek létre. Eridu és Ur voltak kezdetben a legnagyobbak (városnak őket még városfal hiányában nem lehet mondani), majd a már tényleg fallal körülvett Uruk emelkedett ki, amelyik már ténylegesen város volt. Míg Eridu és Ur nagyjából 10 és 70 hektárra terjedhetett ki, Uruk már több, mint 500 hektáros területet foglalt el (ez a fénykorában negyedmillió lakosú ókori Athén több, mint kétszerese).
Az életet a hajózható folyók megkönnyítették, de a tavaszi áradások és a nyári hőség azt megnehezítette —akár 40 fokig is felmehetett a hőmérséklet nyáron. Ez azt jelentette, hogy a csatornákból jövő, a termőföldekre vezetett öntözővíz elpárolgott, folyamatos újraöntözésre volt szükség. S bár ennek rövid távon semmilyen káros hatása sem volt, sőt, pár évszázad alatt sem, ám több évszázad alatt viszont, a folyamatos öntözés és párolgás miatt a földben lévő sók a kapilláris hatás révén egyre inkább feljöttek a felszínre illetve az édesvízben lévő csekély sótartalom is a víz elpárolgása után felgyülemlett (ezt a folyamatot nevezik szikesedésnek). Mivel a földek egyre sósabbak lettek, azaz, terméketlenebbek, a városfalaktól egyre kijjebb tolódott a földművelés határa. A fás területek letarolása (építkezés, fegyverkezés, fűtés, fémművelés, területszerzés földművelésre — mindenre fát használtak) megnövelte a folyók által szállított hordalék mennyiségét, ami miatt újra és újra ki kellett ásni a csatornákat. Ma már tudjuk, hogy a szikesedést csak akkor lehetett volna elkerülni, ha a földeket pár évig pihentetik, ám erre az örökké háborúzó sumer társadalmaknál esély sem volt. A rövidtávú érdekek felülírták a hosszútávúakat. Nagyjából i. e. 2400-ig még nem volt gond az élelmiszer-ellátással, ám i. e. 2100-ra nagyjából 40 százalékkal, i. e. 1700-ra pedig már nagyjából 65 százalékkal esett a terméshozam, búza helyett is egyre inkább áttértek a sós földet jobban toleráló árpára. A városok már nem bírták ellátni lakosságukat megfelelő mennyiségű élelmiszerrel, elkezdődött Suméria hattyúdala; amikor éppen nem idegen hódítók verték igába a városokat (mint az akkádok, elamiták, amoriták), azok egymással vívták háborúikat (amelyek miatt egyre újabb földterületeket vontak be művelésbe egyre messzebb a városfalaktól; ezeket ostrom idején a támadó félnek első dolga volt elpusztítani). A babilóniai hódítás megpecsételte a sumérek sorsát: az erőközpont északabbra került.
A következő részben az egyiptomiakról, ógörögökről, rómaiakról tervezek írni, majd a hatodik, befejező részben a középkori és újkori, legújabb kori természetpusztításról. (Utólagos kiegészítés: ennél végül több rész lett.)
Miért kéri a szerző, hogy támogasd?
A szerzőző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és adományokból él. Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze. Nyáron meg aztán különösen nincs jövedelme.
Mekkora támogast kér a szerző?
Szinte semekkorát. Havi 450 forintot vagy 1 eurót. Ez kb. két serclivég, ennél többet költesz kávéra egyetlen nap a Starbucksban vagy kakaóra a Cserpes tejivóban.
Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.
Hogyan tudod támogatni a szerzőt?
A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára. (Ezek bankszámlaszámait kérd el a facebookon üzenetben!)
Lesz fizetős tartalom?
Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom sem. A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.
0
0
Leave a Reply