Holnap azaz 2025. január 7-én napközben 11 fok lehet Budapesten, ám az ország délnyugati részén akár a 15 fokot is elérheti a hőmérséklet, olvasom. Január elején. A tél közepén. Már a hóvirágok is nyílnak.

Na most ezek után azt hiszem, felesleges azon filozofálnunk, hogy van-e globális felmelegedés, én azt hiszem, hogy ez annyiszor lett bizonyítva, mérésekkel is és személyes tapasztalás útján is, hogy erről nincs vita. Az, hogy a következő héten Észak-Amerikában az évtized havazására készülnek éppen fel (akár 60 millió észak-amerikait is érinthet ez), bármilyen furcsa, de a felmelegedést egyáltalán nem cáfolja. Az ugyanis az egész világra vonatkozóan érvényes, helyi, lokális vagy akár regionális jellegű lehűlések lehetségesek; ráadásul maga a hóvihar is pont az ún. “polar vortex” azaz a sarki örvény gyengülése miatt lehetséges egyáltalán.

Az, hogy ez, fogalmazzunk nagyon diplomatikusan, kancellári optimizmussal telten, a tudományos óvatosság kritériumát mélyen átérezve, mondjuk azt, globális kihalási krízishelyzetet idézhet elő, egy roppant árnyalt és némiképpen eufemizált kijelentés. Azért eufemizált, mert már most előidéz éppen. Olyan mértékű a növény- és állatfajok kihalása már most, ami a normális sebesség sokszorosa, erről Elisabeth Kolbert egy teljes könyvet írt A hatodik kihalás címmel.

Mégis, vannak, akik vagy tagadják a klímaváltozás tényét; vagy tagadják azt, hogy ez globális kihalási helyzetet idézhet elő. Nekem is van olyan ismerősöm, aki arra a mai hírre, miszerint az Országos Metorológiai Szolgálat (újabb nevén: HungaroMet Zrt. … mert Magyarország urai mindenből részvénytársaságot csinálnak) mérései szerint az elmúlt 120 évben (tehát effektíve amióta vannak Magyarországon hiteles mérések) 2024-ik volt a legmelegebb év, örömmel írta, hogy végre egy jó hír így az év elején, nem kell annyit fagyoskodni.

Szóval nézzük meg pontosan, miről is van szó. Az én állításom, vagyis, haha, nem az én állításom, tudósok százezreinek állítása, amit én csak visszhangzok; e szerint az állítás szerint:

• van globális felmelegedés;
• az ember az okozója;
• elsősorban a fosszilis tüzelőanyagok égetésével az okozója ennek;
• a globális felmegedés negatív közvetlen és közvetett hatásai minimum civilizációs összeomlást, de akár globális kihalási hullámot is okozhatnak.

A fosszilisipar által (lásd erről: Christopher Leonard Kochland című illetve Naomi Oraskes és Erik M. Conway Merchants of Doubt című könyveit) fizetett intézetek, mint a Cato Institute (amely arról ír folyamatosan, hogy tök jó irányba mennek a dolgok, minden nagyon szuper, s ezek egyébként részben igazak is, hiszen valóban rengeteg dolog megy jó irányba, ám a felmelegedést illető álláspontjuk nagyjából az, hogy “nyugi, megoldjuk, nem kell kétségbeesni”), a már megszűnt George C. Marshall Institute (amelyik felmelegedést bizonyító tudományos tényeket a megszokottnál nagyobb rigorral vette gorcső alá) vagy egyéb ilyen áltudományos műhelyek, mint pl. a National Center for Policy Analysis (mely a felmelegedésre válaszul bevezetni szándékozott intézkedéseket költségesíti, és megállapítja, hogy azok túl sokba kerülnének) az elmúlt 40 évben (!) folyamatosan kételyeket ébresztettek az átlagemberben a klímaváltozás jelentőségét és hatásait illetően.

Stratégiájuk egyszerű volt: a fenti négy elem mindegyikét támadni; először a tudományos alapokat, a mérések eredményeit támadni, hogy van-e felmelegedés egyáltalán; ha igen, akkor az ember okozza-e; ha az ember, akkor hogyan okozza azt; és ha az ember okozza, jár-e bármiféle negatívummal; másodszor, ha a tudományos oldal tényei kikezdhetetlenek, akkor megkérdőjelezni a logikus okfejtést és a projekciókat; kételyt szítani nem az eredményekben, hanem az eredményekből levezetett következmények interpretálásában; egyúttal táplálni azt a hamis reményt, miszerint a technológiai fejlődés majd megoldja a problémát, ahogy eddig is mindig meg lettek ezen problémák oldva, példaként felhozva a DDT-irtószerek kivonását a forgalomból szintúgy, mint a CFC-gázok kivonását és ebből következően az ózonlyuk szép lassú helyreállását. S ha mindez nem lenne elég, személyükben támadni azokat a tudósokat, akik a fosszilisipar érdekei ellen szólnak fel. A módszer ugyanez volt egyébként a dohányzás negatív hatásainak vizsgálata idején is. Rachel Carlsont is 1962-ben megjelent könyve után olyan kritikák érték, hogy ő a felelős ezrek haláláért — akik az elmaradt DDT-használat miatt kellőképpen meg nem gyérített szúnyogok által terjesztett betegségekbe haltak bele. Carlson eddigre már rákos volt, 1964-ben meg is halt.

Egyébként az Exxon ugyanúgy tudta már 40 éve, hogy a fosszilis energiahordozók égetése felmelegedést okoz, ahogy tudták a dohányipari cégek is már az előző évszázad 50-es éveiben, hogy a dohányzás és a tüdőrák előfordulási gyakorisága között szoros a kapcsolat. Az külön megérne egy misét. Exxon Knew. A rohadékok. A profit érdekében az egész emberiség túlélését kockára tették.

Na mindegy. Kezdjük a kifejtést az első állításommal (nem az én állításommal, tudósok százezreinek állításával):

1. Van globális felmelegedés.

Ezt bizonyítani a legegyszerűbb.

Megbízható, pontos, műszeres mérések úgy nagyjából 150 éve vannak (egyszer már arról is írtam, hogy hogyan terjedtek el a pontos hőmérséklet-mérők, majd erre a blogfelületre is kiteszem azt a cikket is), ezt lehet nevezni bázisnak, preindusztriális szintnek. Valójában nyugodtan kijelenthető, hogy a kis jégkorszak vége óta már több, mint 2 fokot emelkedett a globális átlaghőmérséklet, mert a kb. 1850-es éveket megelőzően (a kb. 1890-es éveket tekintjük kiindulási pontnak, és ahhoz képest 1,5 fokos felmelegedést nem szabadna elérni a párizsi klímaegyezményfecni szerint) is volt már felmelegedés. Ezeket proxy-adatokkal tudjuk mérni (erről is volt szerencsém már írni, ígérem, fel fogom tenni ezeket is az új blogfelületre). Persze, vannak olyanok, akik tudják, hogy a kis jégkorszak előtt volt a középkori meleg optimum, de elfelejtik, hogy az javarészt csak Nyugat- és Észak-Európát érintő regionális jelenség volt, globálisnak nem volt nevezhető (a kis jégkorszakkal ellentétben). Valójában, ha a teljes Földet nézzük, az elmúlt 250 000 évben nem volt még ilyen meleg (bár mostanában cikkekben “csak” az elmúlt 125 000 évről beszélnek, a különbség a különböző visszakövetkeztetési közelítések eltérő eredményei miatt van).

A HungaroMet hasonló adatokkal szolgált; a mérések óta legmelegebb volt a tavalyi nyár Magyarországon. Amennyiben nem lenne elég az, hogy különböző műszeres mérések vannak, akkor is vannak más, teljesen kézzelfogható mérések, amelyek ugyanezt mutatják.

Az egyik a jégtakaró kiterjedése az Északi-sarkon (ugye ott nincs szárazföld, tehát maga az Északi-tenger fagy be). A következő ábráról leolvasható, hogy míg az 1980-as években (tehát nem olyan nagyon régen) még nyáron is minimum 7,5 millió négyzetkilométernyi tengervíz volt befagyva, addigra ez 2024-re (erős piros vonal) alig volt több, mint 4 millió négyzetkilométer. Az előrejelzések szerint akár már 2030 előtt eljuthatunk odáig, hogy nyáron jégmentes lesz az Északi-sark.

Na persze ez nem emeli meg az óceánok vízszintjét; hiszen a jég, ha elolvad, pont annyival lesz kisebb térfogatú, mint amennyivel a vízszint fölött volt még jégállapotában. Emiatt nem lesz magasabb az óceánok vízszintje. Ami egyébként mérhető módon szintén egyre magasabb — ennek két oka van. Az egyik maga a hőtágulás, a másik meg, hogy a gleccserek jege kiolvadva folyókat táplál (mint pl. a Dunát), amely folyók aztán a tengerekbe ömlenek; illetve, Grönland és az Antarktisz kiolvadó jege viszont ténylegesen emeli a vízszintet. Íme egy példa, a francia Mer de Glace gleccser:

Jelenleg ott tartunk, hogy míg 1988-ban mindössze 3 lépést kellett megtenni egy, a gleccser mellé felépített liftállomástól, addigra 2019-re 580 lépést kell legyalogolni, hogy a gleccser jegéhez érjenek a turisták.

Ahol egykor, még 1990-ben a jéghatár volt, most kősziklát látunk.

Persze nem csak a gleccserek veszítik jegüket el, hanem Grönland is. Évente 269 gigatonnát átlagosan, növekvő ütemben.

Az Antarktisz 142 gigatonnát veszít évente.

Mi kell még, hogy elhiggyük, hogy van felmelegedés? Szerintem ma már senki nincs, aki ezt kétségbe vonná. A világ klímaváltozással foglalkozó vezető tudósainak fele szerint van felmelegedés, míg a másik fele teljesen egyetért ezzel a megállapítással.

Mérhető módon a vízszint is emelkedik. Nem egységesen az egész világon ugyanakkora mértékben, és a vízszint emelkedésének egyéb okai is vannak (amelyek között még a lemeztektonikai változások is ott vannak), de teljesen logikus, hogy ha megolvad a jég, emelkedik a vízszint is egyúttal.

Amit ebben a pontban még el szeretnék mondani, az inkább csillagászati jellegű probléma. Amikor még gimnazista voltam, akkoriban beszéltek egy ún. “lakhatósági zónáról” (angolul: Goldilocks-zóna, egy korabeli mese után). Ez azt jelenti, hogy ha az adott bolygó pont az elégséges távolságban van a saját napjától, hogy a rajta található víz ne fagyjon meg, de ne is váljék gőzzé, akkor folyékony állapotban marad, és elképzelhető így azon az adott bolygón az élet. Ma már ezt kevéssé mondják, két okból. Egyik az, hogy a földi típusú életről van ebben az esetben csak szó; mi nem tudjuk az életet víz nélkül elképzelni, és valóban, abból rengeteg van az univerzumban, így minden további nélkül feltételezhető, hogy a Földhöz hasonló nagyméretű kőzetbolygókon, melyeknek folyékony vas-nikkel magja van, és amelyik így képes maga köré védő mágneses teret generálni, víznek is kell lennie folyékony formában, és ahol van folyékony halmazállapotú víz, és van elég nagy szárazföld is, és van szén, ott van élet is. (A víz már csak a lemeztektonika működtetése miatt is fontos.) Igen ám, de elvben elképzelhető olyan élet is, amelyik nem földi típusú, még ha az nem intelligens is; és elképzelhető intelligencia élet nélkül is: robotizált mesterséges intelligencia, amelyik túlélte (vagy kiirtotta) készítőjét. De maradjunk annál a lehetőségnél, hogy a miénkhez hasonló módon épül fel egy másik naprendszer másik kőzetbolygóján található élet.

Ebben az esetben sem feltétlenül van arról szó, hogy létezik egy “lakhatósági zóna”. Simán lehet, hogy az adott naprendszer mondjuk 8 bolygóból áll, és miközben az első öt bolygóján nincs élet, mert abból az első három túl közel van a saját napjához, és a víz felforrt és elpárolgott, a negyedik meg ötödik meg túl messzi van, és a víz jégbe van fagyva, a hatodik bolygón mégis létezik folyékony víz és élet is. Ennek oka, hogy hőt nem csak egy adott naprendszer központi csillaga adhat; másik oka, hogy nem kizárólag a naptól való távolság határozza meg, hogy adott bolygón található-e folyékony víz. Az is, hogy az adott bolygó mekkora légkört bír saját gravitációs vonzásával magához kötni; és az is, hogy ebben a légkörben milyen mértékű az üvegházhatás.

Elvileg elképzelhető lenne, hogy a Vénuszon és a Marson is legyen élet. A Vénusz, bár közelebb van a Naphoz, mint a Föld, nem amiatt kietlen, mert közelebb van: hanem az elszabadult üvegházhatás miatt. Amennyiben olyan légköre lenne, amelyik csak minimális mértékben tartalmaz üvegházhatású gázokat, akkor akár folyékony víz is lehetne rajta. A Naprendszer korai periódusában, amikor a Napból származó sugárzás nagyjából 15 százalékkal volt gyengébb, mint ma, akár még lehetett is volna rajta víz is és élet is. S ha a Földön is akkora lenne az üvegházhatás, mint a Vénuszon, akkor a Földön sem lenne.

A Mars más téma. A Marson minden egyes újabb felfedezéssel közelebb jutunk annak az eldöntéséhez, hogy vajon volt-e rajta élet, vagy nem. Víz szinte biztos nem csak volt, de van jelenleg is a kőzetbe fagyva. Csakhogy a Mars kisebb méretű a Földnél; és nem csak emiatt, hanem, mert valószínűleg nem két protoplanéta összeütközéséből jött létre, mint ahogy a Föld (és a Hold) valószínűsíthetően, a bolygómagja hamar kihűlhetett, azaz, folyékony belső mag hiányában megszűnt a bolygót védő mágneses védőpajzs is, és a napszél szó szerint elfújta a bolygó levegőjét. A kisebb tömeg pedig kisebb gravitációt is jelent: ha napszél nem lett volna, emiatt a Mars akkor sem tudta volna egykori légkörét megtartani; az nagyrészt kiszökött az űrbe. (Valamekkora atmoszférája mai napig van a vörös bolygónak, ám az nagyon ritkás: a földi légkörhöz képest csak 0,75 százalékos annak légnyomása. A nagyon ritka légkör nagyrészt szén-dioxid.) A bolygó tehát azért nem volt képes megtartani felszínén a folyékony vizet, mert a Naptól túl messzi van; hanem, mivel nem tudott magának elegendő üvegházhatású gázt megtartani, nem tudta melegen sem tartani felszínét. Ellenben, ha a Mars a “lakhatósági zónán” kívül került volna, ám a Földhöz hasonló méretű, és bír folyékony maggal, és a földihez képest több üvegházhatású gázt képes lett volna megtartani, akkor ott mai napig lehetne folyékony halmazállapotú víz, és talán élet is (és így effektíve definíció szerint benne lenne a lakhatósági zónában ~ azaz, azt önkényesen húzzuk meg, és csak részben a központi csillagtól való távolság alapján).

Azaz: az adott bolygó naptól való távolsága önmagában nem jelent semmit, az is fontos, hogy mekkora méretű a bolygót övező üvegházhatású gázokkal bíró légköre azt illetően, hogy a bolygó a földi típusú élet számára kedvező-e.

Még egy csavar a történeten a vulkánok működése. Erre a következő részben térek vissza.