Eredeti megjelenés időpontja: 2023. november 9., helye: facebook

Másodközlés: 2024. január 31., Substack.

Nem sokkal ezelőtt az egyik posztomhoz érkezett egy komment, aminek a lényege az volt, hogy az egész emberi civilizáció története arról szólt, hogy kihasználtuk az externáliákat, és amint ezek az externáliák kimerültek, összedőlt a birodalom, mint a római vagy a brit gyarmatbirodalom is — gyakorlatilag mind így végződött, talán az amazonasi vagy a csendes-óceáni törzseket kivéve, akik kb. ugyanúgy élhetnek évezredek óta, egyensúlyban a természettel.

Ez így ebben a formában nem igaz. Ha externália alatt a rendelkezésre álló természeti erőforrásokat értjük, akkor az emberiség a kezdet kezdete óta (amióta homo sapiens-nek lehet a fajt nevezni) szinte minden egyes alkalommal kimerítette a rendelkezésre álló készleteket, és az, hogy maradtak fenn törzsek a Csendes-óceán szigetein, az Amazonas őserdeiben vagy akár az inuitok (régiesen: eszkimók) a tundrán, azt az ún. „survivorship bias” típusú tévedés miatt hisszük így, ugyanis ilyen esetekben csak a túlélőkkel találkozunk, azokkal, akiknek nem sikerült, nem; és komoly tudományos kutatás nélkül nem tudjuk megmondani, hogy a túlélők csoportjai hány százalékát teszik ki annak a teljes halmaznak, akik megpróbálkoztak zord körülmények között is a túléléssel. Másfelől, a különböző birodalmak (lett légyen szó akár az ókori Egyiptomról, a római birodalomról, a Csin-birodalomról, a középkori majákról és aztékokról, mogulokról, Ming-birodalomról, vagy akár az újkori Brit birodalomról) különböző okok miatt omlottak össze, nem lehet mindre rámondani, hogy kizárólag az externáliák felélése, más szavakkal a környező természet teljes és totális kihasználása okozta volna bukásukat, ám, legalábbis részben, az is közrejátszhatott ebben. (Egyébként egyszer írtam már a római birodalom bukásáról, röviden: a rómaiak hatalmas birodalmat építettek, és annyi fát vágtak ki a civilizáció nevében, nagyjából 800 000 négyzetkilométernyit, hogy konkrétan befolyásolták saját klímájukat; illetve, a hatalmasra duzzadt birodalom kereskedelmi kapcsolatokat épített ki távoli birodalmakkal, és így a betegségek, járványok is gyorsabban terjedhettek. Erről izgalmas olvasmány a Kyle Harper Fate of Rome című könyve, illetve Jared Diamond Guns, gems and steel című könyve.)

Ahelyett, hogy leírnék mindent, amit tudok, és utánaolvasnék annak, amit (még) nem tudok, egyelőre csak két érdekességet említenék meg. Az egyik, hogy hogyan pusztult ki az amerikai megafauna, a másik, hogy a csendes-óceáni polinéz és mikronéz szigetvilág lakói egyáltalán nem éltek harmóniában a természettel, még akkor sem, ha esetleg ezt hihetnénk.

Mindkét téma kapcsolatban áll az emberiség (mint homo sapiens faj) Afrikából történő kirajzásával. Mint ezt ma már teljesen egyértelműen tudjuk, az emberiség bölcsője az afrikai kontinens. Ez annyira igaz, hogy az emberi civilizációk elmúlt közel félezer éves történelmében uralkodó fehér (rózsaszínes-barnás) bőrszínű emberek is csak kb. 4900 éve alakultak ki (a tejcukor lebontását elősegítő gén pedig még ennyi idős sincs, az kb. 4300 éves, és elsősorban a jelenlegi észak-európai illetve innét származó lakosság génjeiben található meg). Ötzi, a jégember (egy kb. 5300 éves gleccsermúmia, amit Olaszorzság és Ausztria határán, az Alpokban találtak meg 1991-ben) még sötét bőrszínű volt.

A lényeg, hogy tudjuk, hogy az emberi faj Afrikában alakult ki úgy kb. 200 000 évvel ezelőtt. (Az emberi nyelv kialakulása egy másik, nagyon érdekes kérdés, és nekem, mint nyelvésznek, ezt kéne tudnom megmagyarázni, de addig, amíg el nem olvasok 3-5 a témába vágó szakkönyvet, inkább nem nyilatkoznék; maradjunk abban, hogy a homályba vész, de biztos, hogy nem a Szíriuszról érkező angyalok tanították meg az emberiséget beszélni, sem nem az történt, hogy a teremtett ember beszélt nyelvét Babilonnál az Úr zavarta volna össze.) Innét terjedt el; előbb a Sínai-félszigeten keresztül Kisázsiába, majd onnét keletre menve India, Indokína és Kína irányába terjedtek tovább; illetve, a jég visszahúzódásával együtt egyre jobban megvetette a lábát az emberiség előbb Dél-Európában, majd ment egyre feljebb. Ázsiából az akkor még létező Beringián keresztül áttelepültek Észak-Amerikába, majd Dél-Amerikába; Indokínán keresztül pedig az indonéz- és malinéz-szigeteket, később Ausztráliát, legkésőbb pedig a polinéz és mikronéz szigeteket hódította meg az emberiség.

Ennek az egésznek a megafauna kihalásához van köze. Elég könnyű rájönni arra, hogy míg Afrikában számos nagyvad él, közülük számos, az emberre is veszélyes vadállat, addig, főleg Észak- és Dél-Amerika, Ausztrália (tehát azok a részek, ahova az emberiség legkésőbb érkezett el) nagyvadakban szűkölködik. (Ettől még emberre veszélyes kígyók, skorpiók, vagy, ha Ausztáliáról van szó, emberre veszélyes lepkék, páfrányok, hangyák, kérődzők stb. bőven vannak.) A magyarázata ennek az, hogy Afrikában koevolúció azaz társas evolúció történt; mind a prédaállatok, mind a ragadozók megtanulták elkerülni az embert. A nagytestű vadállatok (melyeket közösen szokás megafaunának is nevezni) kihalására sokáig nem volt értelmes magyarázat, csak a csontjaikkal találkoztak a lelkes gyűjtők (hiszen kezdetben a csontok gyűjtése inkább csak az arisztokrácia költséges hobbijának számított); sőt, annak ellenére, hogy manapság egy kisgyerek a kihalás fogalmával már óvodás korában megismerkedik (lásd: dinók), kezdetben azt se tudták volna a felvilágosodás természetfilozófiájából táplálkozó arisztokraták elképzelni, hogy a természetben élő ember a természetnek bármilyen fajta kárt is tudjon okozni. (Mint ismert, a felvilágosodás korában szakított az emberi gondolkodás a keresztény hagyományban gyökerező gondolatvilággal, miszerint, az egész minket körülvevő természet az ember kiszolgálására lett teremtve, a maga nemében tökéletes, illetve, hogy az ember alapvetően bűnös; ezzel szemben a felvilágosodás korának filozófusai úgy vélték, hogy az ember a természet része, és minél inkább a természet része, minél kevésbé megrontott az emberi civilizáció által, annál inkább békében és harmóniában él a természettel; sem nem pusztítja el vagy hajtja igája alá az ember a természetet, mert nem képes rá, sem nem tudja bántani a természet az embert.) Az, hogy létezhettek, sőt, hogy létezhetnek olyan csontok a földfelszín alatt, sokszor kövekbe rejtve, melyek több, mint 6000 évesek, vagy amelyek ma már kihalt állatoktól származnak, egészen meglepő, sőt, felháborító ötlet volt.

1705-ben Londonba küldtek egy New Yorktól északra eső szántóföldből kifordított magányos zápfogat, és úgy cimkézték: „egy óriás foga”. (Ezt a bekezdést többnyire Elisabeth Kolbert A hatodik kihalás című könyve alapján veszem.) 1739-ben már nagyobb csontok is előkerültek; ezek mind a ma már kihalt masztodontól származtak. Az akkoriak nem nagyon tudták hova tenni a leleteket; bár az ókorban és a középkorban is számos képzeletbeli állatot leírtak, olyan meg sem fordult az ókori tudósok vagy a jámbor szerzetesek fejében, hogy egy állat akár ki is halhat. Később a mai Ohio területén találtak franciák újabb csontokat. A XVIII. századbeli amerikaiak elefántcsontnak nézték a masztodon csontjait; esetleg több állat (elefánt, zsiráf, víziló) össezkeveredett csontjainak. Teljesen el voltak bűvölve attól, amit találtak. A század végére Georges-Louis Leclerc, Buffon grófja felvetette ugyan, hogy esetleg bizonyos csontok egy kihalt állattól származhatnának, ám ő is úgy vélte, hogy ez lehetett az egyetlen olyan állat, amelyik erre a sorsra jutott. A kortársak nem hittek neki; egy még ismeretlen, fel nem fedezett és le nem írt nagytestű emlős megtalálásának lázában égtek. Az Államok későbbi elnöke, Thomas Jefferson 1781-ben „american incognitum”-ként, ismeretlen amerikai állatként hivatkozott erre a lényre; valószínűleg ragadozó, vélelmezte teljesen tévesen, ahogy azt is, hogy teste öt-hatszorosa lenne az elefánténak. Mint szinte mindenben, ebben is tévedett; úgy vélte, teljességgel elképzelhetetlen, hogy bármelyik állatfaj kipusztulhasson; hogy a Teremtő (értve ez alatt akár az aktív, cselekvő Istent, akár a felvilágosodás korának passzív, szemlélő Istenét, akár magát a természetet) művében bármely láncszem annyira elgyengüljön, hogy eltörjön. Később, már elnökként, amikor elküldte Meriwether Lewist és William Clarcot északnyugatra, hogy feltérképezzék a földrész addig még nem ismert határait, titkon abban reménykedett, hogy találnak egy ilyen állatot.

Georges Cuvierre várt a feladat, hogy rendet tegyen a fejekben. Cuvier 1795-ben érkezett Párizsba, fél évszázaddal azután, hogy az ohio-i lelet Párizsba került. Cuvier dolga a Természettudományi Múzeumban hivatalosan a tanítás volt; élő állatok tanulmányozásával jött rá, hogy az afrikai és indiai elefánt nem egyetlen faj két fajtája, mint ahogy kutyából is többféle fajta van, hanem két különálló faj. Különböző csontok, leletek, élő állatok tanulmányozása után rájött arra, hogy a szibériából származó elefántfogak egy különálló faj (a mamut) fogai, és arra, hogy az ohio-i lelet egy újabb, szintén az elefánthoz hasonló, ám már kihalt állattól származnak. Rájött, hogy ha van egy kihalt faj, akkor lennie kell többnek is; gyakorlatilag ő volt az őslénytan (paleontológia) tudományának megalapítója. Viszont nem hagyta nyugodni a kérdés; vajon mi történhetett ezekkel a hatalmas állatokkal?

Ma már tudjuk. Az ember történt. Gondoljunk bele! Az emberi terhesség ideje 9 hónap. Egy lóé 12 hónap, egy zsiráfé 15 hónap. Egy mai elefánté 22 hónap. Nem tudhatjuk, csak sejthetjük, hogy, mivel a masztodon, főleg, a mamut, az elefánténál nagyobb testű állat, a vemhesség ideje legalább két év volt. Amit még tudunk, az az, hogy amennyiben az Észak-Amerikában megjelenő emberek akár csak évente egyetlen egy állatot elejtettek (főleg, ha egy nőstény, vemhes állatot), akkor szó szerint nagyon rövid idő alatt, egy-két mamut-generáció ideje alatt (egy elefánt 60-70 évig él vadon) ki tudtak pusztítani egy-egy csordát. Ahogy Észak-Amerikában nem csak ezt a két vadat, de a lovat, tevét is (és már kihalt társukat, a camelopot is) kipusztította az ember. Ez a két (három) állat ugyanis az észak-amerikai kontinensen fejlődött ki, és az emberrel fordított irányban, de ugyanúgy Beringián keresztül terjedtek el előbb Ázsiában, majd Európában és Észak-Afrikában. Sőt, az őslajhárt is. Ha bárki gondokodott azon, mire való az avokádó gyümölcs hatalmas, ehetetlen magja, itt a megoldás: a hatalmas testű őslajhár szinte észre sem vette, ahogy lenyelte a gyümölcs magját, úgy haladt keresztül emésztőrendszerén, pont úgy, hogy egy szőlő- vagy cseresznyemagot nyel le az ember. Az észak-amerikai illetve ausztráliai megafauna lakói nem evolválódtak közösen az emberrel, nem tanulták meg elkerülni őt; pontosan ugyanúgy kipusztították őket, ahogy az emberek kihalásra ítélték az északi kontinens pingvinjeit, az alkákat, vagy a szigetvilágon kívül az összes nagytestű szárazföldi teknőcöt. Amerre az ember jár, a természetet pusztítja; teljesen jól működő stratégia volt nem csak az elmúlt 200 ezer évben, de az azt megelőző, homo sapiens előtti időkben is, hogy a lehető leghamarabb a lehető legtöbbet kisajtolt az ember a természetből, nem volt ok ezen változtatni. Ki tudja, mit hoz a jövő? Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok, ráadásul az, hogy az emberek túlnyomó többsége biztos lehet abban, hogy túléli a telet, csak az utóbbi bő 150 év fejleménye, egészen új dolog az emberiség történelmében.

A polinéz szigetek emberi lakóinak sorsa teljesen más tészta, mindössze annyi a hasonlóság, hogy ők is megpróbálták a lehető legtöbbet kisajtolni a környezeti adottságokból. Ez többnyire úgy sikerült, hogy felélték a szigeten található összes természeti erőforrást, majd kihaltak. Erre legjobb példa a Húsvét-szigetek lakóinak története; de hasonló játszódott le máskor és máshol a norvég vikingek expedícióinál is. (Ez a bekezdés Jared Diamond Összeomlás című könyvéből veszi az adatokat.) A Mangareva, Pitcairn- és Henderson-szigetek mindegyike Délkelet-Polinéziában van, Francia-Polinéziában. (A Pitcairn-szigetek a Bounty lázadásáról is ismert lehet.) Ezek egymástól elszórtan lévő, ám az ókori polinézek által összebarkácsolt tutajokkal is megközelíthető szigetek, ám jelentős távolságra a legközelebbi szomszédjuktól: nagyjából 1600 kilométerre vannak a kelet-polinéziai Társaság-szigetektől. Gyakorlatilag „elszigetelt” szigeteknek (nem szándékos) is mondhatjuk őket; ráadásul Mangareva egyetlen forrása kb. 6 méterre a parttól, a tengerben fakad. Azt gondolnánk, nem feltétlenül alkalmasak emberi életre, ám a polinézek mégis megvetették lábukat e szigeteken.

A probléma nem ez volt, hanem az, hogy a polinézek korábbi életformájukat fenntartották ezeken a szigeteken is. Csakhogy az, ami működött egy nagyobb kiterjedésű szigeten, ezeken a szigeteken már nem. Henderson szigetének partján például bőségesen voltak madarak, egy másik partszakaszt pedig tengeri teknősök vették birtokukba, s rakták le ott tojásaikat. Összesen tizenhét madárfaj fészkelt a szigeten, ebből öt röpképtelen; ezek populációja még akkor sem került volna veszélybe, ha naponta mindegyikből egyet az emberek elfogyasztottak volna. A szigeten feltárt 270 méter hosszú és 27 méter széles szemétdomb rétegeit elemző tudósok ki tudták számítani, hogy a szigetlakók pár évszázad alatt több tízmillió halat és madarat fogyasztottak el. Mindezt úgy, hogy ma a sziget lakatlan, sőt, még az épületek is szinte teljes mértékben hiányoznak róla (mindösszesen három maradt fenn). Hova lettek az emberek?

A kutatások szerint az emberek teljes mértékben „lelakták” környezetüket. Többet fogyasztottak a környező halakból, kétéltűekből, kagylókból, madarakból, mint amennyit a természetes szaporulat pótolni tudott; nagyjából 500 év alatt, kb. 1000-től kb. 1500-ig tartott itt az emberi jelenlét. (Ezt súlyosbította, hogy a betelepülő polinézek egészen biztosan hoztak magukkal szándékolatlanul patkányokat is; a patkányok túlélték az embereket, és a szigeteken mai napig tizedelik a madárpopulációt.) A régészeti leletekből kimutatható a civilizációjuk degradációja: ahogy kifogytak a nyersanyagokból, kőbárdokról áttértek óriáskagylók héjára, halászhorgaikat kis erszénykagylók héjaiból faragták ki, miután a gyöngykagylókat a partokról kipusztították; a kisebb horog pedig természetesen a kifogható halak fajtáját is befolyásolta. Gyorsabb ütemben vágták ki a szigetek fáit, mint azok növekedni tudtak volna; ez szintén negatív módon befolyásolta a halászatot. Végül ezekről a szigetekről az emberek „elmenekültek”; a lebontott házaikból eszkábált kenuikkal vagy sikerült visszatérniük Kelet-Polinéziába, vagy nem, és végeztek egymással belharcokban, haltak éhen, vagy akár ették meg a túlélők egymást (a leletek tanulsága szerint nem csak a harcokban frissen elhunytakat, de kiásták a földből a már eltemetetteket is). A Húsvét-szigetek lakóinak a menekülésre már esélyük sem volt, ők sokkal messzebb voltak bármely másik szigettől, és a sziget által biztosított faanyagot teljes mértékben felélték. A részletektől eltekintve, írja Diamond, a történet fő vonala világos. Bár Mangareva szigetén fennmaradt egy nagyon kicsi népcsoport, végeredményben a három sziget, Mangareva, Pitcairn és Henderson lakói tönkretették saját környezetüket, feléltek sok olyan erőforrást, amely életükhöz nélkülözhetetlen volt.

---

Miért kéri a szerző, hogy támogasd?

A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és adományokból él. Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze.

Mekkora támogast kér a szerző?

Szinte semekkorát. Havi 450 forintot vagy 1 eurót. Ez kb. két serclivég, ennél többet költesz kávéra egyetlen nap a Starbucksban vagy kakaóra a Cserpes tejivóban.

Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.

Hogyan tudod támogatni a szerzőt?

Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!

A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt.

A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára. (Ezek bankszámlaszámait kérd el a facebookon üzenetben!)

Lesz fizetős tartalom?

Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.