Bob Woodward könyve a 45-ik elnökről

Eredeti megjelenés időpontja: 2018. szeptember 25., helye: hang.hu

Másodközlés: 2024. május 22., Substack

A Magyar Hanghoz külső munkatársként úgy kerültem, hogy kezdettől fogva vevője voltam az újságnak, mivel imponált az a bátorság, hogy a lapjuk megszüntetése után fejest ugrottak az ismeretlenbe, és hétről-hétre hozták az igényesen szerkesztett és írt lapszámot. Megfigyeltem, hogy jó pár olyan téma van, amiben úgy tűnt, mintha én legalább annyit, vagy többet tudnék, mint a lapnál dolgozó munkatársak, és önként jelentkeztem, hogy szívesen írok cikkeket elsősorban Amerikáról, mert ahhoz értek, volt is egy blogom az indexen (Volt egyszer egy Amerika…, azóta, amióta az index mint független szellemi műhely megszűnt létezni, természetesen nem folytattam azt, hanem áthelyeztem a cikkeket a facebookra, most pedig szép lassan feltöltöm ezeket erre az oldalra, külön menüpontba), szóval, előbb az Író Olvasó rovatban voltam, aztán lettem külsős munkatárs. Mások is vannak ezzel így, egy jó hagyomány, hogy emberek küldenek megjelentetésre cikkeket különböző újságokba, és ha az elég jó, ha megüti a mércét, akkor az win-win: adott lapnak ingyen cikk, a szerzőnek ingyen megjelenés. Így vagyok ezzel a mai napig: ingyen írok oda, ott nem kapok a megjelenésekért pénzt. A Hangnak mindössze egyetlen hónapig vagy talán kettőig voltam valóban fizetett munkatársa, előbb rendeződött annyira a lap helyzete, hogy fel tudtak venni pár tízezer forintos állásba, havi 8 cikkre, majd egy-két hónap után azt felmondták, mert az Orbán-kormány még egyet facsart a lappiacon. Na de akárhogy is, íme egy cikk még a kezdeti időkből: a legendás Watergate-újságíró Bob Woodward első könyvét ismertettem a lap online kiadásában. (Ezt még kettő követte később. Címeik: Fear, Rage és Peril. Utóbbi még nincs meg keménykötésű kiadásban.) A szerző telefonhívásokat folytatott az akkori elnökkel, ezeket szerkesztette könyvbe. A cikkben 45-öt még rendes nevén említem, már csak amiatt is, mert ez a cikk nem személyes blogon, hanem létező újságban jelent meg.

Szeptember 11-én, a terrortámadás évfordulójára időzítve jelent meg a legendás újságíró, Bob Woodward Donald Trumpról írt könyve, ami rekordokat döntögetve már az első héten 1,1 millió példányban fogyott el. Pontosabban, a kötet inkább csak olyan bő két évet ölel fel: 2016 márciusától 2018 márciusáig 42 tematikus fejezetben dokumentálja az elnök és a vele interakcióban lévő, neki dolgozó személyek munkáját. A könyv nem sokkal az után robbant, hogy a korábbi kampánymenedzsert, Paul Manafortot nyolc vádpontban elítélte az esküdtszék, a megjelenés pedig egy nappal előzte meg a The New York Times-ban megjelent külsős véleménycikket, amelyben arról volt szó, hogy belső ellenállás van a Fehér Házban és az elnök alkalmatlan.

Bob Woodward a The Washington Post-ban megjelent, Carl Bernsteinnel közös írásai hozzájárultak ahhoz, hogy Nixon lemondjon 1974-ben. Ez a tizenkilencedik könyve, állítása szerint több száz órányi interjút készített hozzá. Többen napi beosztásokat, feljegyzéseket, naplójegyzeteket is a kezébe adtak. A könyv címe Trumptól magától származik: szerinte a félelemre építve lehet leginkább iránytani az eseményeket.

A szerző fő forrásai komoly szerepet töltöttek be a Trump-adminisztrációban, ám teljes névtelenséget kértek és kaptak. Így nem tudható, csak sejthető, hogy a kabinet egykori és jelenlegi magas rangú tagjai is az interjúalanyok között lehettek. Vagy, ha ők nem is, akkor közvetlen munkatársaik, akik szem- és fültanúi voltak a szóváltásoknak, melyeket Woodward szó szerint idéz sokszor.

A végtermék inkább tűnik egy befejezetlen politikai regénynek egy kitalált figuráról, mint memoárnak. Kelly tábornok, egykori tengerészgyalogos, például a könyv egyik sokat idézett részletében ezt mondta: „Ő egy idióta. Teljesen felesleges megpróbálni meggyőzni bármiről. Őrültvárosban vagyunk. Azt se tudom, hogy miért vagyunk mi egyáltalán itt. Ez a legrosszabb állásom, ami valaha volt.” A tábornok később persze udvariasan tagadta, hogy bármikor is ezt mondta volna az elnökre, ám a könyvben visszatérő motívum, hogy bizalmi emberei mondanak rosszakat az elnökről.

Megérteni Trumpot

Trump ellenben nem idióta. Woodward meg sem próbálja megérteni az elnök sajátos viselkedését, előtörténetét nem írta meg, viszont ahhoz, hogy az elnököt, mint embert megértsük, mindenképpen beszélni kell fiatalabb éveiről is.

Donald John Trump 1946-ban született Fred Trump negyedik gyerekeként. Apja a Trump-dinasztia második vezetője, örökölt vagyon segítségével egy igazi birodalom kiépítője lett. Erőszakos volt és zsarnokoskodó; minden bizonnyal idősebbik fia, Fred Jr. miatta lett alkoholista és halt meg mindössze 42 éves korában. Donald, aki fiatal korában egészen addig élvezte a milliomosgyerekek gondtalan életét, amíg gyakori lógásai miatt katonai iskolába nem íratták, lett bátyja korai halála miatt a cégbirodalom kijelölt örököse. Érdemes megemlíteni, hogy bár katonai iskolába járt, a vietnami háborút elkerülte; minden bizonnyal apja „eljárt az érdekében”. Trumpot mindig is feszélyezte apja – minden bizonnyal őmiatta mai napig ki nem állhatja a bajszos embereket, ugyanúgy idegenkedik tőlük, mint a fekete bőrűektől. Saját elképzelései alapján ő dehogy rasszista (főleg KKK-tag apjához képest), és nem is érti, miért van az, hogy mindenki más szerint meg igen.

Trump nagyon sokáig apja nyomasztó tekintetét érezte magán, bármit is csinált. Be akarta bizonyítani, hogy egyedül is képes boldogulni, nincs szüksége segítségre, és vágyott arra az elismerésre, melyet – úgy tűnik – nem kapott meg. Bár a cégbirodalmat már 30 évesen átvehette, nem azért, mert kiérdemelte, hanem, mert apja jogi bonyodalmakba keveredett: míg fehér bőrűeknek adott ki ingatlanokat, színes bőrűeknek egyszer sem, és inkább lemondott, mintsem hogy teher legyen a saját cége élén. Trump mai napig vágyik az elismerésre, akár hazugság árán is (ahogy egyik tanácsadója, Kellyanne Conway mondta: „az elnöknek joga van alternatív tényeket figyelembe venni”) és az önálló döntésekhez, az irányításhoz ragaszkodik. Nem szeret játékszer lenni mások kezében; emiatt bosszús, nem érti, elnökként miért nem tehet meg bármit, amit akar.

Ezen kívül, még ami észrevehető, talán életkora miatt is, személyiségének fokozatos szétesése. Látható korábbi felvételeken, hogy fiatalabb korában sokkal választékosabban beszélt, nagyobb szókinccsel. Sokan vélelmezik, hogy a politikai kommunikáció primitívsége nála szándékos: ám az is elképzelhető, hogy egyszerűen elveszítette irányítását a kommunikációs képességei felett. Lehet, hogy memóriája is cserben hagyta már: egyszerűen tényleg nem emlékszik bizonyos dolgokra, ez lehet oka állandó túlzásainak, vagy annak, hogy fals számokat mond be; leplezni próbálja ezzel hiányosságait. Tagadja az öregedését, nem akar vele szembenézni, és nem akarja, hogy mások öregnek lássák. Nem akar gyengének tűnni.

Trumpból nem csak a múltba mélyedés képessége hiányzik: a jövőt sem látja, nem képes tervezni, kalkulálni. Mindig a jelenben él, ami nagyjából az 1950-es évek jelene, és kellemetlenül érzi magát a XXI. században. („Tegyük újra naggyá Amerikát!”, mintha azt mondaná, „régen minden jobb volt!”) Bár több beszámoló van arról, hogy ha valaki jó pillanatot fog ki nála, akkor rendkívül kellemes modorú is tud lenni, ám egyértelmű, hogy hiányzik belőle az empátia képessége. Amennyiben ezeket mind feltételezzük róla, úgy az összes cselekedete érthetővé válik.

Trump megértéséhez a kulcs az, ha rá nem egy szándékosan gonosz emberre, vagy akár mint egy komplett hülyére gondolunk, hanem mint egy esendő emberre, aki sosem tudott szembenézni gyengeségeivel; aki érzelmileg sosem tudott az óvodás szintről feljebb lépni, aki saját improvizációs és helyzetfelismerő, emberismerő képességét tévesen nagyszerűnek gondolja, és nem is fél ennek hangot adni, aki szerint sosem szabad gyengének mutatkozni. Ez persze nem menti fel őt; de a hiba elsősorban a rendszerben van, ha egy ilyen ember demokratikus választással hatalomra tudott kerülni.

Comey, Kushner és Mueller

Mivel a könyv legérdekesebb részeit a sajtó már kicsemegézte, csak pár fontosabb esetet emelnék ki. Trump roppant elégedetlen volt, hogy Rod Rosenstein igazságügyminiszter-helyettes Robert Muellert kinevezte különleges ügyésznek, ráadásul példátlanul széles jogkörű felhatalmazással. „Itt van nekem ez a fickó, aki nem tartozik senkinek sem elszámolással, aki bármibe belenézhet, bármennyire is távol esik az a témából… évekig fog turkálni az életemben és a pénzügyeimben.”

Bannon szerint Trumpnak Ivanka, a lánya, bepanaszolta James Comey-t, az FBI igazgatóját, hogy az az ő férje, Jared Kushner pénzügyei után kutakodik. Trumpot ez érzékenyen érintette, hiszen veje pénzügyei után már csak egy lépés az ő pénzügyei után való kutakodás (nem hozta nyilvánosságra adóbevallását sem a kampányban, mondván, nem kötelező, és másoknak nincs köze vagyoni helyzetéhez) és csak indokot keresett Comey menesztésére. Steve Bannon stratégiai tanácsadó a menesztés ellen volt, mondván, Comey-t az ügynökök 75 százaléka utálja, és csak mártírt csinálna belőle. De Trump számára a család, és főleg, a családi pénzügyek, fontosabbak voltak. A menesztést viszont védeni kellett valahogy; így Trump kimondta: igen, az oroszügyi nyomozás miatt lett Comey kirúgva.

Azaz, Trump, hogy nehogy szóba kerüljenek Kushner pénzügyei, inkább ráfogta a menesztést valami másra, így saját magának okozta a bajt. Rob Rosenstein helyettes legfőbb ügyész ugyanis, miután Comey kirúgása mellett érvelt, pont a menesztésére (azaz az igazságszolgáltatás akadályozására) hivatkozva pár nappal később kinevezte Robert Muellert, az FBI volt igazgatóját, Comey elődjét, különleges ügyésznek, aki azóta beismerő vallomásra és együttműködésre kényszerítette egymás után sorban Trump embereit, Flynn tábornokot, Michael Cohent, a korábbi ügyvédjét, vagy legújabban már Manafortot is.

A napokban jelent meg a New York Times-ban, hogy állítólag Rosenstein már ekkoriban arról beszélt a kabinet pár tagjával, hogy Trump ellen érvénybe kéne léptetni a 25-ös alkotmánykiegészítést, és hogy akár titokban fel is kéne őt venni, ami bizonyítékul szolgálhatna alkalmatlanságára. Ez összhangban van a New York Times-ban megjelent, névtelen véleménycikkel, melyet állítólag a kormányzat egyik magas rangú tisztviselője jegyzett, miszerint elgondolkodtak az elnök alkotmányos elmozdításán már ekkor. Az ügy végét még nem látni, hétfőn már arról cikkezett a világsajtó, hogy Rosenstein lemond, vagy leváltja Trump. Jelen állás szerint csütörtökön találkoznak.

Valami eltört

Trump elnöksége nagyjából Mueller kinevezésénél tört el. Úgy érezte, cserben hagyták őt, hogy fiatal elnöksége halálos sebet kapott. (Valószínűleg jól; ám a sebet ő okozta.) Ettől a pillanattól kezdve nem volt képes uralkodni sem magán, sem az adminisztráción. (A másik mélypont picivel később Charlottesville volt, amikor Trump megvédte a neonáci felvonulókat, mire több alkalmazottja eldöntötte, hogy az elnök egy nácikat mentegető gazember, és onnantól kezdve csak félszívvel végezték a munkájukat, ha nem mondtak fel azonnal.)

A könyv szerint a munka harmada azzal telt el innentől kezdve, hogy emberei megpróbálták újra és újra elmagyarázni neki, hogy ötletei miért katasztrofálisak, jogellenesek, keresztülvihetetlenek, vagy robbantanának háborút ki. Mint amikor egy magas rangú észak-koreai vezető megüzente, hogy amennyiben az elnök a Dél-Koreában állomásozó katonák családját visszahívná a félszigetről, akkor azt egy küszöbön álló támadás előjeleként értelmeznék, és megelőző csapást mérnének. Vagy amikor az elnök parancsba adta Mattisnek, a hadügyminiszternek, hogy gyilkoltassa meg Bassár el-Aszadot, aki előbb azt „értettem”-ezte, majd a telefon lerakása után azt mondta a munkatársainak, hogy dehogy fogjuk ezt tenni. Különösen emlékezetes, hogy a Pentagonban 13 percig azt hitték három félresikerült tweet miatt, hogy az elnök hadat akar üzenni Észak-Koreának, mire kiderült, hogy „csak” a transzneműeket akarja kitiltani a hadseregből.

Trump választási ígéretének megfelelően az afgán háborút is be akarta fejezni, felvetette hát a vezérkarnak, hogy miért nem hirdetik magukat ki győztesnek, és lépnek le a lehető leghamarabb. Az elnök roppant elégedetlen, hogy a háború még mindig folyik; republikánus elődjét a napokban szidta, az USA történetének legnagyobb hibájának nevezve, hogy fiatalabb Bush elnök megkezdte ott a harcokat. Azóta ez Amerika történetének leghosszabb ideje tartó háborúja, és nem látni még a befejezést.

Charlottesville

Charlottesville-re érdemes kitérni. 2017 augusztusában egy neonáci fáklyás felvonulás volt itt, ahol hallhatóan azt skandálták a fehér bőrű férfiak, hogy „a zsidók nem fognak minket kicserélni!”, értve ez alatt, hogy szerintük a bevándorlást a zsidók pénzelik, mert szeretnék felhígítani az USA lakosságát mindenféle más bőrszínű népekkel. Megjelentek ellentüntetők is, egy felbőszült neonáci pedig kisteherautóval közéjük hajtott, többeket megsebesítve, egy embert megölve. Az elnöknek fel kellett volna olvasnia egy nyilatkozatot, melyben határozottan elítéli a felvonulást és az erőszakot. Láthatóan kelletlenül tette ezt, majd egyszer csak eltért a leírt szövegtől. Miután felolvasta, hogy „elítéljük az erőszakot”, úgy folytatta: „mindkét oldalon.”

Ez hatalmasat robbant. A teljes republikánus vezetés egységesen elítélte őt, a sajtó össztüzet zúdított rá. Trump pont akkor akart politikailag korrektnek lenni, amikor annak nem volt helye. A rázúduló (jogos) támadásokat rosszul viselte, a helyesbítést csak ímmel-ámmal olvasta fel.

Utálja, ha kényszerítik valamire, utálja, ha megmondják neki, mit kell tennie. „Sosem szabad elnézést kérni!”, mondta ekkor munkatársainak őrjöngve. „Úgy néztem ki, mintha rosszat tettem volna korábban! Gyengének tűntem!” Amikor pedig a médiában Kelly tábornok, a kabinetfőnöke azt nyilatkozta újságíróknak, hogy az elnök nézetei finomodtak, Trump megint csak dühromamot kapott: „Még hogy én megváltoztam, még hogy én fejlődtem volna! Nem változtam semmit!”

Annak a beismerése, hogy valakinek a nézetei tudnak változni, az nem más, mint annak a beismerése, hogy régen nem volt tökéletes. Elnézést kérni annyi, mint beismerni, hogy korábban tévedett. Trump ilyet sosem tett még az életében. Ha a nézetei változtak, akkor inkább letagadta, hogy korábban mit mondott. Mai napig nem érti, hogy itt ténylegesen rasszisták csaptak össze anti-rasszistákkal, és miért fontos az anti-rasszisták oldalán feltétel nélkül kiállni. Nem érti, hogy ezzel ő rasszistának tűnik. A szenátus korelnöke, a republikánus Orrin Hatch úgy ítélte el az elnököt, hogy azt mondta: bátyja nem azért esett el a második világháborúban, hogy most a szülőföldjén eltűrje ezt.

Trump és a gazdaság

A könyv másik fő vonulata Trump a gazdaság működésével kapcsolatos tudatlansága. Gary Cohnnak, tanácsadójának, az amerikai-dél-koreai szabadkereskedelmi egyezmény felmondásáról szóló határozatot ki kellett lopnia az elnöki íróasztalról, mert az elnök fixa ideája volt, hogy a kereskedelmi hiány rossz dolog. Ám Cohn tudta, hogy a gazdasági megállapodás felmondása után a dél-koreaiak a katonai és titkosszolgálati együttműködést is felmondanák, így az USA létfontosságú, Észak-Koreára vonatkozó információktól esne el.

Trump a mai napig azt hiszi a könyv szerint, hogy az emberek szeretnek gyárakban veszélyes munkákat végezni alacsony bérért. Amikor Cohn egyszer megkérdezte, hogy miért hisz ilyen dolgokban, miért hiszi, hogy a kereskedelem rossz, Trump így válaszolt: „Mindig is így hittem. Így gondolkodom már legalább 30 éve.”

Cohn annyiszor próbálta elmagyarázni a gazdaság működését, akárhányszor az szóba került. Trumpnak hasonló kirohanásai voltak a NAFTA, az EU, Japán és Kína ellen is; szerinte az USA-t átverik, megkopasztják ezek az országok. Kissé rémisztő, hogy az államadósságot azzal akarta megszüntetni, hogy pénzt akart nyomtatni a kincstárral. Egyszer pedig rápirított Steven Mnuchinre, a kincstárnokára, hogy miért nem ad már ki egy közleményt, miszerint Kína manipulálja az árfolyamokat, aki így válaszolt: „Mert uram, technikailag nem teszi.”

A könyv későbbi fejezetei egyre jobban koncentrálnak Mueller vizsgálódásaira. John Dowd, az elnök ügyvédje, megpróbálta őt felkészíteni arra, hogy nagyjából hogyan történne a kihallgatás, és eljátszotta Mueller szerepét. Az elnök rövid úton önellentmondásba keveredett, majd dührohamot kapott, és a saját embereit és ügyvédjeit szidta. Ezek után Dowd azt tanácsolta az elnöknek, hogy tagadja meg a vallomástételt, de ha mégis elmenne, akkor rögtön narancssárga kezeslábasban menjen. Dowd később, belátva, hogy nem tud hatni az elnökre, lemondott; lemondása után két perccel már kereste is őt a New York Times és a Washington Post. Leszűrte a következtetést: az elnök saját maga hívta fel az újságokat, hogy elsőként értesítse őket a hírről. „Egy kib***ott hazudozó vagy”, gondolta magában ekkor – ezzel ér véget a könyv, Woodward nézőpontját tudatosítva az olvasóban.

A szerző nem kap pénzt a cikkeiért, de örömmel fogadja az esetleges támogatói felajánlásokat, sőt, mivel nem keresi meg az átlagfizetést sem, nem hogy a diplomás átlagot, kéri, hogy akinek van felesleges havi 1 eurója vagy 450 forintja, és azt fel tudná kínálni számára, tegye meg.

---

Miért kéri a szerző, hogy támogasd?

A szerző egy felmondott tanár, aki sakkoktatásból, versenyszervezésből és adományokból él. Majdnem minden hónapja negatív gazdasági növekedéssel zárul. Nem mindegyik, de majdnem mindegyik, így meg előbb-utóbb elfogy a pénze.

Mekkora támogast kér a szerző?

Szinte semekkorát. Havi 450 forintot vagy 1 eurót. Ez kb. két serclivég, ennél többet költesz kávéra egyetlen nap a Starbucksban vagy kakaóra a Cserpes tejivóban.

Ez nem jelenti azt, hogy aki tudná támogatni a szerzőt mondjuk havi 5 euróval vagy havi 10 euróval, ne tehetné ezt meg. A szerző saját patreon-felületén 1,5 euróra állította be a legkisebb összegű támogatást, mert ennél alacsonyabbat a Patreon nem enged. 5 euró a magasszintű támogatás és 10 euró a csak-ha-milliomos-vagy-szintű támogatás.

Hogyan tudod támogatni a szerzőt?

Legegyszerűbb támogatási forma, ha feliratkozol erre az oldalra illetve a facebook-oldalra, majd rendszeresen megosztod a neked tetsző cikkeket, amiket a szerző ír, így olyanokhoz is eljuthatnak ezek a cikkek, akik eddig még nem hallottak a szerzőről és nem iratkoztak fel az oldalára. Hátha közöttük lesznek a következő támogatók!

A második legegyszerűbb támogatási forma, ha ennél direktebben meghívsz ismerősöket az oldalakra, tehát aktívan mások figyelmébe ajánlod a szerzőt.

A pénzbeli támogatásnak három formája van: Patreon-on lehet támogatni a szerzőt, illetve közvetlenül Magyarországról forintban MagnetBankos számlára, külföldről euróban Revolutos számlára. (Ezek bankszámlaszámait kérd el a facebookon üzenetben!)

Lesz fizetős tartalom?

Nem, minden ingyen van továbbra is. Nincs előfizetés és nincs fizetős tartalom (így igazából az államnak sem szabadna áfát szednie be a Patreonos támogatói felkínálások után, hisz minden önkéntes adománynak számít, de a Patreon ezt nem tudja sajnos). A támogatók annyi előnyt élveznek, hogy bizonyos cikkeket megkapnak még megjelenés előtt, illetve velük szemben a szerző nagyfokú hálát érez.