Volt egyszer egy Amerika – III. rész

Eredeti megjelenés időpontja: 2018. szeptember 4., voltegyszeregyamerika.blog.hu

Másodközlés: 2023. december 29., Substack.

Mindenki ismeri azokat a képeket, amikor fekete öltönyös, nyakkendős és fehér inges, rövidre nyírt hajú, fekete napszemüveges, és fülükben fülest hordó emberek a különböző amerikai vezetőket, elsősorban az elnököt, védelmezően állják körül, vagy futnak a gépjárműve mellett. Ők az amerikai Titkosszolgálat (Secret Service) tagjai, fő feladatuk az elnök (és családtagjai, alelnök és családtagjai, külföldi vezetők stb.) megvédése.

Mondhatnánk, hogy ez egy nem túl okosan sikerült névválasztás, elvégre, a titkos ügynök feladata elvileg az, hogy titkos legyen, nem pedig szemmel látható; mitől lenne titkos az az ügynök, aki teljes mértékben megmutatja magát, arcát? Azt gondolhatnánk, hogy a CIA ügynökei a titkosügynökök, a Titkosszolgálat ügynökei meg a… nem-titkos ügynökök?

Valójában a Secret Service megalakulásakor tényleg egy titkos ügynökség volt. Az amerikai polgárháború (1861-1865) után alakult meg, sőt, annyira utána, hogy Lincoln második megválasztását követően nem sokkal, a meggyilkolásának estéjén az elnöki íróasztalon volt az ügynökség létrehozásáról szóló határozat, aláírásra várva. Mondhatnánk, furcsa fintora a sorsnak, hogy Lincolnnak csak alá kellett volna még időben írnia a saját védelméről szóló törvényt, és megmenekül, de nem; ugyanis az ügynökséget ekkor még NEM az elnök személyes védelme miatt hozták volna létre, így őt sem tudták volna megvédeni John Wilkes Booth golyójától!

A Titkosszolgálat az Államkincstár (Treasury Department) alá tartozó az ügynökségként alakult meg, célja az Államkincstár eszközeinek védelme, a pénz előállításának és kiszállításának védelme, sőt, a forgalomban lévő hamis pénz kiszűrése lett volna (később, mint a kevés állami ügynökségek egyike, nagyon széles nyomozati jogkört kapott, vagy inkább harcolt ki magának; tulajdonképpen a mai FBI elődjeként is működött, hiszen a marshalli szolgálat — ők az az ügynökség, akiknek a jelvénye egy ötágú csillag — nagyon kevés marshallja nem tudott ott lenni mindenhol). Az ügynökség ezt a feladatot látta el egészen William McKinley meggyilkolásáig, aki a harmadik olyan elnök volt, aki merénylet áldozatául esett (az első maga Lincoln, a harmadik Andrew Garfield, és a negyedik pedig John F. Kennedy volt). Ekkor, és csakis ekkor, tehát 1901-ben, határozott úgy a Kongresszus, hogy esetleg meg kéne védeni az állam vezetőjét különféle meggyilkolási lehetőségektől, és ekkor döntöttek úgy, hogy a Titkosszolgálat munkakörének részévé teszik ezt is.

Az amerikai szövetségi állam még most sem egy teljes mértékben központosított állam. A tagállamoknak hatalmas önállóságuk van. A központosítás mindig fokozatosan történt, mindig egy-egy történelmi katasztrófa vagy esemény hatására (az FBI sem jöhetett létre egészen addig, amíg a szükség ki nem kényszerített egy, a tagállami kereteken átnyúló, szövetségi állami ügynökséget, ugyanis Dilingerék és a többi rablóbanda rendszeresen kifosztottak egy határ menti bankot, majd elmenekültek, át egy másik államba, ahol üldözőiknek nem volt hatáskörük). McKinley halála volt az, amikor az egységes, szövetségi nyomozati hatáskörrel dolgozó ügynökségtől való tagállami ódzkodást, berzenkedést felülbírálta az a körülmény, hogy a megválasztott elnökök könnyű célpontok voltak, és meg kellett őket védeni. (Mind Lincoln, mind Garfield meggyilkolása után a Kongresszus nemet mondott az ilyen jogosítvánnyal bíró ügynökség létrejöttére.) Egy történészi magyarázat szerint Booth csak “egy volt közülük”, aki csak “helyretette” a sokak szemében szálka Lincolnt, míg Garfield gyilkosa egy olyan politikai ellenlábasa volt, akit Garfleld félretett, és aki bosszúból ölt. De csak úgy megölni valakit, mert elnök? Azt már nem lehetett engedni.

A Titkosszolgálat ekkor kapta meg tehát azt a feladatát, hogy védje az állami előkelőségeket, mely feladatát mai napig ellátja, ahogy az alapításkori feladatát is, az amerikai pénz védelmét is. A testőri feladatot ellátó ügynökök két elnök életét mentették meg: Leslie Coffert belehalt a sérülésébe, melyet Truman elnök megóvásakor szerzett, Tim McCarthy pedig Ronald Reagent mentette meg, amikor beleállt a lövésbe. Kennedyt nem mentették meg. Igaz, mai napig nem tudni, hogy pontosan mi történt ott.

Az amerikai egydolláros, Washingtonnal az előoldalon, és a piramissal a hátoldalon, minden idők legismertebb bankjegye, ikonikus bankó. Kezdetben persze nem úgy nézett ki. Hanem így:

Egydollárosból általában több, mint 1 milliárd van forgalomban folyamatosan, átlagos élettartamuk 5 év 8-10 hónap. Az összes előállított pénz 42%-a egydolláros. De miért “zöldhasú“? Hogyan lett a “zöldhasú” a neve? Eleve “greenback” a neve angolul, tehát “zöldhátú”, nem zöldhasú. Ezeket a pénzeket a polgárháborúban nyomták, és az volt a fő jellegzetességük, hogy ezek voltak az első, mai értelemben vett papírpénzek az USA-ban, és nem csak egy hivatalos papírok voltak arról, hogy őket arany- vagy ezüstérmékre át kell váltani. “Legal tender”-ek voltak (most hirtelen beugrik a “Love me tender”), azaz, a szövetségi állam (és nem a konföderáció) megbízhatósága állt csak mögötte. Korábban ugyanis minden igazi pénz ténylegesen igazi pénz volt: vagy aranyból, vagy ezüstből vert fémpénzek voltak; csak azok voltak forgalomban, és csak azokat lehetett elfogadni hivatalos fizetőeszközként. Ezeket a papírokat a szövetségi állam felszólítása nyomán ugyanúgy el kellett fogadni igazi pénznek, mint a csörgő pénzérméket. A szövetségi állam nem fogadott korábban el más papírpénzt, általában nem fogadta el a papírpénzt; a függetlenségi háborúban a fizetés ígéretével a kontinentális hadseregbe beállt amerikai katonákat sem fizették meg, nekik “tartozom-neked” cetliket osztottak ki (tehát: papír alapú ígérvényt, hogy majd kapnak valódi pénzt ezek helyett a papírfecnik helyett), bár a bankok használtak papír alapú kötelezvényeket, sőt, a szövetségi állam “demand notes”-okat is kiadott (azaz, olyan papírt, amelyik nem valódi papírpénz volt, hanem, olyan papírirat, ami átváltható volt ezüstre vagy aranyra).

Elég sokfajta papírpénz került később forgalomba, a létező legal tender-eken és demand note-okon kívül államok által kiadott arany vagy ezüst alapú papírirat (papírpénz), sőt, már kamatozó kincstárjegy is a XIX. században, az állam által engedélyezett banki papírjegyek (bank notes), és még ezen kívül is a bankok saját maguk által kiadott kötelezvényei, melyeket csak abban a bankban, amelyik kiadta, lehetett beváltani (és ha a bank tönkrement, akkor meg az általa kiadott bankjegy is elértéktelenedett azonnal). Bonyolult? Sőt, még ennél is bonyolultabb, csak nem írtam le. Mivel számtalan fajta papírpénz létezett, különböző variációkban, denominációban, és a rendszer elemei átlagosan öt évente változtak, nehéz volt ezt áttekinteni. Nem meglepő, hogy a forgalomban lévő papírpénz harmada volt hamisítvány a XIX. század derekán, sőt, még a vert pénz egy része sem volt “igazi”: magánúton vert pénzt is használtak (és elfogadtak, sőt, ez a gyakorlat Kanadában egészen 1935-ig fennmaradt!). Úgy tippelik, hogy az USA-ban jelenleg is minden 40 000-ik papírpénz hamisítvány.

Ezért is lett a pénz zöldhasú (vagyis: zöldhátú), mert a zöld alapszínnel együtt nehezebb volt a pénzt hamisítani. A függetlenségi háborúban már megtapasztalta a Kongresszus, hogy ha az államok önállóan verhetnek pénzt, számolatlanul, és könnyen hamisítható módon, akkor annak a pénznek az értéke gyorsan elszáll (az első, kontinentális bankók tehát gyorsan értéküket veszítették, a vésnök Paul Revere nagy bánatára), így az Alkotmány is tiltja, hogy az önálló államok saját pénzt adhassanak ki.

Jelenleg hét különböző hivatalos címlet van forgalomban, az 1, 2, 5, 10, 20, 50 és a 100 dolláros, de korábban másmilyen címletek is használatban voltak. Bár csak bankközi használatban, kereskedelmi forgalomban nem, de ilyen a világ valaha volt legértékesebb bankója: az első világháborús elnök, Woodrow Wilson arcképével ellátott 100 000 dolláros.

A Titkosszolgálat tehát itt érintkezik a zöldhasúval: nekik kellett a pénzt megvédeni a hamisítóktól.